Az utolsókat rúgja a nyugati pártrendszer

  • Amikor ment a kampány a brit EU-tagságról szóló népszavazás idején, egy egészen meglepő jelenséget láthatott a világ: a két nagy brit parlamenti párt egyikének sem volt világos álláspontja arról, hogy igennel vagy nemmel kellene-e szavazni, hanem mindkét pártban voltak a Brexit ellenzői és támogatói is.
  • Németországban és Ausztriában is hosszú évek óta nagykoalíció kormányoz, a jobbközép és balközép pártok a lényegi dolgokban egyetértenek.
  • A magyar kormány legfontosabb európai szövetségese az utóbbi években a szlovák kormány volt, amelynek legerősebb pártja a Robert Fico vezette Smer, ami baloldalinak mondja magát, szemben a magát jobboldalinak tartó Fidesszel.
  • Donald Trump jelölése annyira megosztja a saját pártját, hogy a republikánusok számos tekintélyes politikusa is ellene kampányol.
  • Az osztrák elnökválasztás két állva maradt jelöltje közül egyik sem kötődik az országot 1945 óta kormányzó két párthoz.
  • Spanyolországban és Horvátországban több mint fél éve permanens kormányválság van, mert a középre húzó, mérsékelt balos és mérsékelt jobbos pártok az évtizedes ellentétekre tekintettel nem akarnak együtt kormányozni, a többi lehetséges partner viszont annyira mást gondol a világról mint ők, hogy szintén vállalhatatlanok számukra.

Mindegyik fenti példa ugyanabból a jelenségből következik: a hagyományos bal- és jobboldali pártokon alapuló politikai rendszer éppen a szemünk előtt múlik ki, és a helyébe új felosztás szerint keletkeznek törésvonalak. Az új törésvonalak átrendezik a hosszú évtizedek óta megszokott erőviszonyokat.

Az új törés

Az igazán éles szembenállás a politikusok között mára a globalizáció megítélése mentén alakult ki. A világkereskedelmen alapuló, az emberek és a tőke mozgását egyre lazító, a nemzeti hatásköröket nemzetközi megállapodásokkal szűkítő világrend támogatása vagy tagadása lett a kérdés. Az erről szóló vita mentén élesebb szembenállás bontakozik ki az oldalak között, mint amit Nyugaton a bal- és jobboldal között az emberek megszoktak. Újra jelentkezik Nyugaton is a kultúrharc, illetve olyan alapkérdésekről nyíltak viták, amelyek alig egy évtizede már egyszer és mindenkorra lezártnak tűntek.

Az új szembenállás az Európai Unió országaiban leírható az unió jövőjéről szóló vita mentén is: eszerint az egyik oldalon vannak a föderalisták, akik az EU-t még szorosabb szövetseggé, az Európai Egyesült Államokká formálnák; míg a másik oldalon a szuverenisták, akiknek már az eddigi igazodási kényszer is sok.

E változó politikai felállásban különösen érdekes, hogy Magyarország volt az első a nyugati világban (ezalatt az EU- illetve NATO-tagok értendők), ahol hatalomra lépett egy globalizáció-ellenes, szuverenista kormány, és hogy a helyzet különösen bizarr legyen, 2010-ben úgy szereztek elsöprő parlamenti többséget, hogy nem árulták el, hogy ők ehhez az oldalhoz tartoznak. Azóta az EU-ban hasonló alapokon álló kormánya lett Görögországnak és Lengyelországnak is, hiába szokás az athéni kormányt balra, a varsóit pedig jobbra sorolni, az új törésvonal mentén fontosabbnak tűnnek a globalizációt elutasító hasonló nézeteik, mint a többi, identitásukat képző elveik.

Az újonnan feltörőkben közös az elit-ellenesség is, még akkor is, ha hangadóik sok esetben (például Donald Trump, Boris Johnson vagy éppen Orbán Viktor esetében) hosszú ideje hazájuk szűken vett elitjéhez tartoznak. Az elit elleni küzdelmükben a „mutassuk meg nekik”, „vegyük vissza”, „el akarják venni tőlünk” típusú jelszavakat használják. Arról beszélnek, hogy egy szűk csoport saját érdekei mentén irányítja a világot, túlbonyolított kulisszák mögé bújva, és vagy csak a saját érdeküket lesik, vagy pedig tehetetlenek, gyengék. Velük szemben viszont ott van a józan paraszti ész, a dolgok néven nevezése, és végre a latolgatások és kicentizések helyett egyszerű és határozott válaszok kellenének. Ezt a politikában eddig durvának számító szövegekkel is hangsúlyozzák.

A globalizációval túl bonyolulttá váló világgal szemben nosztalgiát keltenek, egy valaha volt lokális és lélekkel teli erő iránt, bár arról általában nem beszélnek, hogy konkrétan melyik letűnt korszakhoz akarnak visszatérni.

A globalizáció ellenében szerveződő nyugati erők általában megértőek az autokrata államokkal, elsősorban Oroszországgal szemben. Ez részben annak köszönhető, hogy Oroszország hosszú ideje támogatja a szuverenistákat Európában, hiszen fontos orosz érdek, hogy az EU ne tudjon igazi nagyhatalomként viselkedni, hanem belső vitáival legyen inkább elfoglalva. Ettől a szuverenista irányzat már akkor oroszbarát volt, amikor még sokkal kisebb hatása volt az európai politikára. A közeledésnek azonban van egy értékalapú része is: az orosz vezetés retorikájából, a nacionalista-populista, politikai korrektséget és puhaságot gúnyoló propagandájából egyébként is szívesen vesznek át fordulatokat, és így természetes szövetségesekké is válnak.

E pártok nem csupán elit-ellenesek, hanem rendszer-ellenesek is, amennyiben szívesen kritizálják általában is a nyugati demokratikus berendezkedést. Erősebb és központosítottabb kormányzást, a sajtó szigorúbb felügyeletét, a hatalmat korlátozó intézmények gyengítését, a szerintük túlságosan toleráns szabályok szigorítását óhajtják.

E törekvéseket általában a népfelség nevében „igazi demokratikus” fordulatként ábrázolják, azt hangoztatva, hogy a demokrácia igazi természete a többség akaratában nyilvánulhat csak meg, amely így felülírhatja a nemzetközi, de akár a nemzeti jog által kijelölt lehetőségek határait is. Ahogy egyre több, korábban mozdíthatatlannak tűnő korlátot igyekeznek ledönteni, úgy válik egyre hihetőbbé a választók előtt, hogy ezek nem szélsőséges gondolatok, hanem megfontolandó lehetőségek.

A régi pártrendszer kiüresedőben volt

A sok évtizede természetesnek és megváltoztathatatlannak tűnő bal/jobb felosztás válsága már azelőtt elkezdődött, hogy az új törésvonal ilyen világosan kialakult volna. Ennek egyik oka a nyugati társadalmak szerkezetének megváltozása: a baloldal hagyományos tömegbázisa a munkásosztály volt, a jobboldalé pedig a tulajdonosok, vagyis kisvállalkozók, kisbirtokosok. A globalizáció mindkét oldal hagyományos bázisát alaposan megtizedelte. A technológiai fejlődéssel és az ázsiai termelés gyors növekedésével a nyugati világban egyre kevesebben dolgoznak az iparban. Egyre kevesebb munkásra, és helyettük egyre több irodistára van szükség, mostanra a szolgáltatási szektor lett a legnagyobb munkaadó. Ezzel párhuzamosan a termelés és szolgáltatások szerkezete is koncentrálódott, az egyszerre több országban és kontinensen működő óriásvállalatok egyre több embert foglalkoztatnak, és a kisebb vállalkozások sok területen nem képesek versenyezni velük. Ezzel pedig a tulajdonosok száma is csökkent.

A hagyományos szavazói bázisok létszámának csökkenésével az eredeti szocdem vagy néppárti üzenetek elvesztették a jelentőségüket.

Ezzel párhuzamosan a politikai középen nagyjából összeértek a régi nagy pártok céljai és értékei is. A nyugati jobboldal magáévá tette a baloldalról jövő egyenlőség eszméjét az élet összes területén (nemek, vallások, szexuális orientáció), míg a nyugati baloldal a kapitalista gazdasági rendet fogadta el teljesen. A 2000-es évek elején a versenypárti brit és német baloldali kormányokról már nehéz volt megmondani, hogy miben állt baloldaliságuk, míg az utánuk következő jobbközép kormányok sem hoztak éles váltást sem szociális, sem gazdasági, sem külpolitikai területen.

Az Európai Bizottság vezetésére 2014-ben pályázó jelöltek, akik mögé az európai szocialisták és néppártiak beálltak (balról a német Martin Schulz, jobbról a luxemburgi Jean-Claude Juncker) egyaránt a közös intézmények megerősítését akarták, mindketten a föderalisták táborához tartoztak. A dolgok lényegét tekintetve szinte mindegy volt, hogy melyikük lesz az elnök.

Ebben a kiegyenlített helyzetben érte a 2008-as pénzügyi válság, majd a 2015-ös migrációs válság a hagyományos pártokat, amelyek balról és jobbról is nagyjából ugyanazokat a válaszokat javasolták: pénzügyi vonalon mentőcsomagok és megszorítások adagolását; migrációs vonalon pedig türelmet. A feljövő új erők pedig ezekre tudtak hangos nemet mondani, és ezzel igazi tényezőkké válni a nyugati pártrendszerekben.

Újak jönnek, régiek töredeznek

A globalizáció-ellenes, szuverenista oldal részben a régebb óta működő, eddig EU-szkeptikusnak, szélsőjobboldalinak vagy szélsőbaloldalinak mondott pártok megerősödését jelenti, ez látható például a francia Nemzeti Front vagy az osztrák Szabadságpárt esetében, amelyek mostanában országuk legnépszerűbb pártjai. Sok helyen új pártok léptek színre: Görögországban a Sziriza, Olaszországban az 5 Csillag Mozgalom (M5S), Spanyolországban a Podemos, Németországban az AfD. Magyarországon kezdettől e vonal mentén politizált a Jobbik, 2010-től fokozatosan fordult erre a Fidesz, és a határán billegett mindig is az LMP. Előfordul, hogy a régi nagy pártokat feszíti belülről az ellentét, mint Nagy-Britanniában vagy az USA-ban.

Ha az utóbbi évek iránya megmarad, és a globalizáció-ellenes, a mostani demokratikus felállást élesen kritizáló pártok tovább erősödnek, akkor az teljesen szétfeszíti majd a mostani nyugati pártrendszert. Az eddig radikálisoknak elkönyveltek kerülhetnek az egyik pólusba, míg a globalista irány a másikba, akár úgy is, hogy a balközép és jobbközép erők intézményesen is szövetségre lépnek egymással.

Keményebb lesz a politika

Ha ez a két új pólus lesz a Nyugaton meghatározó, és ezek pártjai váltják egymást a kormányzásban, akkor sokkal élesebb lesz a választási küzdelmek tétje, mint eddig, Hiszen a hatalom megszerzésére esélyes oldalak között sokkal kisebb lesz a konszenzus a kormányzás alapjaiban, mint eddig.

Fel sem merülhetett eddig például, hogy a francia választásokon akár a jobboldal, akár a baloldal győzelme esetén az ország ki akarjon lépni az EU-ból. A következő francia választásnak, ahol a Nemzeti Front egész jó esélyekkel indul, viszont már ez is a tétje lehet. Magyarországon és Lengyelországban a globalizáció-ellenes erők hatalomra jutásuk után olyan intézményekhez is hozzányúltak, amelyek a belső berendezkedést alapvetően megváltoztatták.

Mivel e nagy változások lehetősége miatt a választások tétje jóval nagyobb lesz mint eddig, ezért élesebb lesz a belpolitikai küzdelem a nyugati világban, hisztérikusabb lesz a hangulat, egyre többen gondolják majd éles kultúrharcnak a politikai rivalizálást. Hogy ebből polgárháborús hangulat lesz, vagy éppen a demokrácia válik a nagyobb tét miatt jobban átélhetővé, az 15 éven belül kiderül.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.