Amerikában meg verik a négereket!
2016 január 13., 21:34
Ezt talán nehéz elhinni egy fekete férfi szájából, de tényleg sose loptam semmit
Miért mondják mindig az emberek, hogy „nehéz beszélni” a faji kérdésekről? Mit jelent ez egyáltalán?
„Általában, amikor az emberek faji kérdésekről beszélnek,
a fehérek azt akarják mondani, hogy »Ti, niggerek, mind lusták vagyok«, a feketék meg azt, hogy »Basszátok meg, fehérek«.
(…) Mintha mindenki csak egy lehetőséget szeretne a vádaskodásra. Az emberek így szeretnének könnyíteni a lelkükön” – mondja Paul Beatty, az USA egyik legünnepeltebb fekete írója a Rolling Stone-nak adott interjújában.
A fergusoni zavargások és a feketék elleni rendőri erőszak miatt induló tiltakozások után az Egyesült Államokban több író is megpróbálta valahogy feldolgozni az olvasókat egyre jobban érdeklő faji kérdést, és képet adni arról, milyen a feketék helyzete ma Amerikában.
Mostanra látszik, hogy a témával foglalkozó könyvek népes mezőnyéből toronymagasan kiemelkedik két írás. Az egyik Ta-Nehisi Coates Between The World And Me című könyve. Ebben Coates a fiának címezve írja le gondolatait az amerikai társadalomról, ami szerinte a velejéig rasszista és elnyomó a feketékkel szemben.
A másik pedig Paul Beatty regénye, a 2015-ös The Sellout, ami Coates-szal ellentétben meg sem próbál patetikusan komolykodni. A The Sellout ugyanis elsőrangú szatíra
egy fiatal fekete férfiról, aki megpróbálja újra bevezetni a faji szegregációt Los Angeles egyik külvárosában, és még rabszolgát is tart.
Emiatt végül az amerikai Legfelső Bíróság előtt köt ki, ahol rájönnek a bírák, hogy ebben az ügyben nem is lehet olyan egyszerűen dönteni, mint ahogyan elsőre gondolták.
A cselekmény azonban csak másodlagos ebben a regényben, inkább csak ürügyként szolgál arra, hogy a narrátor megoszthassa társadalmi-politikai megfigyeléseit, és az amerikai társadalomról szőtt gondolatait. Ez így elég komolynak hangzik, és talán az is lenne, ha Beatty nem lehengerlő humorral adná elő ezt az egészet. Emiatt pedig tényleg olyan a könyv, mintha a fiatal Richard Pryor egyik különösen hosszú stand-up comedyjének leiratát olvasnánk.
A könnyedség és a humor gördülékenysége alá rejtve azonban hamar felkeltik az olvasó figyelmét az író gondolatkísérletei is, amikből végül kirajzolódik, amit ez a könyv igazán mondani akar.
A cselekmény első fordulópontja, hogy Los Angeles megye önkormányzata megszünteti a Dickens nevű gettót, a főhős otthonát, és beolvasztja a környező településekbe. Dickens egy kizárólag feketék és latinók által lakott, lepukkant és rettenetes hírű külváros volt, elképesztően rossz bűnözési mutatókkal, tehát senkinek nem kellene könnyeket hullatnia érte, a lakók többségében azonban valami eltörik az otthonuk elveszítésével.
A főhős és egy kiöregedett, helyi fekete színész, aki a főhős szolgájává szegődik, önköltségen kezdik el visszatenni a helységnévtáblákat, és fehér festékkel körberajzolják Dickens korábbi határát. Innentől nincs megállás: fehéreknek szóló elsőbbségi üléseket alakítanak ki a helyi buszon, kitiltják a fehéreket a helyi üzletekből és elterjesztik, hogy a településen épül egy fényűző, új iskola kizárólag fehéreknek, közben viszont a régi iskolára kiírják, hogy csak feketék és latinók tanulhatnak ott.
És itt jön a lényeg: a dolog működik.
A helyi közösség összetartóbbá válik, javulnak az iskolások eredményei, és még a buszon is kevesebb a bűncselekmény és tisztelettudóbbak az emberek.
Pedig, ha jobban belegondolunk, nem is történt semmi. Egy olyan buszon alakítottak ki elsőbbségi üléseket a fehéreknek, amin évek óta nem láttak egyetlen fehér embert sem, egy olyan iskolából tiltották ki a fehéreket, ahová egyetlen fehér családnak sem jutna eszébe beíratni a gyerekét, és olyan üzletekre rakták ki a szegregációs táblákat, amiket fehérek nemhogy belülről, de még kívülről sem láttak soha.
Itt ébred rá az olvasó, hogy Dickens lakói tulajdonképpen korábban is szegregáltan éltek, a különbség annyi, hogy a főhősnek köszönhetően
legalább tudatosult bennük a szegregáció.
Mert az Egyesült Államokban a faji törvények eltörlésével a jogi szegregáció ugyan megszűnt, viszont megszületett a különbségtétel azok között, akikkel foglalkozik az állam, és azok között, akikkel nem. Épp a problémák szőnyeg alá söprését jelképezi Dickens hatósági eltörlése is, ami ugyan statisztikailag megszüntet egy bűnözési és szegénységi gócpontot, de a gettó ugyanúgy megmarad, az emberek ugyanolyan szegények maradnak benne, és ugyanúgy megmarad a kilátástalanság is.
Dickens visszahelyezése a térképre pedig nemcsak az ellopott identitás visszakövetelése, hanem egy nagyon erős jelzés is az állam felé:
„Itt vagyunk, és ilyen egyszerűen nem feledkezhettek meg rólunk”.
Beatty mindenkit arra biztat, hogy lásson a saját szemével, gondolkodjon a saját agyával, és vonja le a maga következtetéseit, legyen akármilyen az ember bőrszíne. Szerinte minden jognak, minden intézménynek és minden társadalmi struktúrának mögé kell nézni, és nem szabad semmit készen elfogadni.
Mikor a könyv főhőse a Legfelső Bíróság elé kerül, ott is arról beszélnek a bírák, hogy léteznek ugyan az Egyesült Államokban a fajok közti egyenlőséget biztosító jogszabályok, de nem biztos, hogy ezek a szabályok ma is azt a cél szolgálják, amiért megalkották őket.
Hiszen mi van akkor, ha egy szegregált iskolában jobban tanulnak a fekete és latinó diákok? Vajon a szegregáció tilalma az előrébb való, amiért annyi éven át harcoltak a polgárjogi aktivisták, vagy az eredmény, amit az intézkedés az adott helyen, az adott időben mutat?
Ez persze nem azt jelenti, hogy Paul Beatty szerint vissza kellene állítani a szegregációt, ez csak egy példa arra, hogy ha a jogi szegregáció tilalmát szentségként fogadjuk el, akkor azzal még egyáltalán nem biztos, hogy jobbá tesszük a társadalmat, ráadásul amíg az ilyen kiüresedett jogokért harcolunk, nem vesszük észre, hogy ugyanúgy létezik szegregáció, mint régen, csak ez a mai sokkal alattomosabb. Ez olyan szegregáció, amit tilos szegregációnak nevezni.
De ezek a gondolatok csak úgy futólag suhannak végig az agyunkon, olvasás közben ugyanis elsősorban az író humora foglalja le az embert. Beattytől mindenki megkapja a magáét, a fehérek, a latinók, a kínaiak, a kaliforniaiak, a rendőrök, Los Angeles, és a feketék is, talán ők a leginkább, hiszen az író öniróniában a legjobb. A regény rögtön így kezdődik: „Ezt talán nehéz elhinni egy fekete férfi szájából, de én tényleg sose loptam semmit”. Ez a felütés jó cégére az egész könyvnek: itt tényleg nincsenek tabuk, ki lehet mondani mindent.
Épp ezért, a legtöbb bírálatot az a mai amerikai fekete értelmiség kapja, akik pont ezt a tételt tagadják, és akik lépten-nyomon sértve érzik magukat valamilyen, általuk rasszistának tartott dolog miatt. A könyvben a főhős szociológus apja összehoz egy fekete értelmiségi egyletet Dickensben, ami aztán lassan széthullik, miután az alapítót lelövi egy Los Angeles-i rendőr, akinek épp rossz napja volt. Ebben az egyletben tűnik fel a főhős legnagyobb ellenfele, aki azt a fekete értelmiségit testesíti meg, aki
egyfelől minden egyes nap igyekszik a fehérek orra alá dörgölni, hogy évszázadokig rabszolgaként és másodlagos emberekként bántak a feketékkel, másfelől viszont még a leghíresebb irodalmi műveket is át akarja írni úgy, hogy ne maradjon bennük utalás sem a rabszolgaságra, de még a nigger szóra sem.
Ez a szereplő átírja a Huckleberry Finnt is, az összes nigger szót harcosra, a rabszolgát pedig sötétbőrű önkéntesre cseréli. Az átírt könyv címe pedig ez lett: The Pejorative-Free Adventures and Intellectual and Spiritual Journeys of African-American Jim and His Young Protégé, White Brother Huckleberry Finn, as They Go in Search of the Lost Black Family Unit.
Hát van ennél viccesebb?! Persze, hogy nincs.
És hogy közelebb jutunk-e ezzel a faji feszültségek felszámolásához? Valószínűleg nem. De az is valószínű, hogy ebben a küzdelemben nincs is boldog vég, nincs végcél, nincs egy olyan paradicsomi állapot, amit majd elér az emberiség.
De ha megoldás nincs is, a valóság még olyan adottság marad, amit minél jobban meg kell értenünk ahhoz, hogy élni tudjunk benne. És ahogyan a Guardian kritikája is írja: minél többet olvasol Beatty könyvéből, annál okosabb leszel. Ez pedig nem kis eredmény.
link
Forrás
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.