Gareth Barry a jellegtelen angol középpályás prototípusa. Nem passzol kiemelkedően jól, nem tud cselezni, egy bizonyos szinten túl a játék olvasásában sem jeleskedik. Nem szerel annyit, mint Kanté, nem nyer tucatszámmal fejppárbajokat, erős, de nem agresszív, szedi a lapokat, de négy deci rum után, távolról hunyorítva sem kevernéd össze a fénykorában daraboló Roy Keane-nel. Észrevehetetlen, szürke, egy nagy gépezet kicserélhető fogaskereke. És mégis, immáron több mint hatszáz meccs áll a neve mellett a világ legkeményebb ligájában. Hogyan csinálta?

2008. augusztus 8-án a Liverpool barátságos mérkőzést játszott a Lazio ellen. A Vörösök edzője, Rafa Benítez, regnálása alatt talán először és utoljára keveredett nézeteltérésbe az Anfield szurkolóival. A kiváltó okok közöttt Xabi Alonso egyre gyakrabban megszellőztetett távozása mellett a spanyol pótlására kiszemelt játékos személye is szerepelt - aki nem volt más, mint az Aston Villa akkori csapatkapitánya. Az angol középpályás, miután megbeszélte edzőjével, Martin O’Neillel, hogy távozni szeretne Birminghamből, otthon ült, és a tévében figyelte a Pool Lazio elleni meccsét. Csalódott volt: visszaemlékezve már világos számára, hogy egyből rájött, az Anfield népe nem szívesen látná őt Alonso helyetteseként. „A szurkolók úgy gondolták, én vagyok az oka annak, hogy az egyik kedvencüknek távoznia kell” – vonta le a következtetést gyorsan.

Az üzlet azonban mégsem emiatt fuccsolt be. Az Aston Villa 18 millió fontot szeretett volna látni a válogatott középpályásért cserébe, a Liverpool viszont csak 16-ot tett le az asztalra. Ez visszagondolva baromira fura, mert az eset után Robbie Keane kb. egy húszasért érkezett a Spurstől a Mersey partjára - hogy aztán fél év múlva a Tottenham 5-6 millával kevesebbért máris visszavásárolja. Végül Xabi Alonso is maradt még egy évet, és bár Benítez ugyan megkereste, de nem ígért állandó játéklehetőséget középen az angolnak: többnyire a pálya bal oldalán számolt volna vele. Ő viszont pontosan ezt az ide teszlek, oda teszlek szerepkört unta meg a Villánál, ahol egyébként profi pályafutása elindult és később összesen 393-szor lépett pályára.

Ma már több mint 600 PL meccsen is túl van az a Gareth Barry, aki ezzel olyan szűk társaság tagja lett, ahova csak Ryan Giggs és Frank Lampard nyertek még rajta kívül belépőt. Kvalitásai ugyan elmaradnak az előbb említett két játékosétól – bár mind más poszton játszanak/játszottak – és a rivális szurkolók, vagy simán csak az angol futballt kedvelők körében sem örvend akkora tiszteletnek, mint Giggs, vagy Lampard.

Gareth Barry csak úgy van.

Majd húsz éve teszi a dolgát hétről hétre a világ legjobb bajnokságában, és egyáltalán nem kizárt, hogy a két nagyágyút megelőzve hamarosan a PL trónjára kerül – már ami a pályára lépések számát illeti. Mindössze 29 mérkőzés választja el ettől, ez pedig azt jelenti, hogy kibaszottnagy egy kis szerencsével akár össze is jöhet neki a truváj a szezon végéig.

Gareth Barry vízvezeték-szerelőként keményen melózó apja és hat gyerekéről gondoskodó anyuká ja mellett nőtt fel egy zsúfolt hastingsi lakásban. Tízéves korától látogatta a nem messze fekvő Brighton edzéseit, a komolyabb scoutok érdeklődését azonban csak iskolás évei végén keltette fel. Hízelgő ajánlatok érkeztek a fővárosból – ami szintén nem volt messze szülővárosától –, többek között az Arsenal, a Chelsea és a Crystal Palace is érdeklődött a tinédzser iránt. A félénk srác azonban szüleire hagyatkozott a döntéshozatalban, akik ragaszkodtak hozzá, hogy fiuk a 200 mérföldnyire lévő Birminghamben kóstoljon bele az igazi futballba. Azt szerették volna, hogy a gyerek szokjon hozzá az önálló élethez és végre kilépjen a komfortzónájából. Ezt egyébként később maga Barry is nagyon jó döntésként könyvelte el, noha eleinte hiányzott neki a családja: albérletben lakott és busszal járt, de a fejébe véste, hogy csakis a futball miatt van ott, ez pedig segített neki átlendülni a nehezebb pillanatokon.

Abban, hogy az Aston Villához került nagy szerepe volt az ottani akadémia akkori igazgatójának, Bryan Jonesnak. Jones Barry-n kívül még két fiatal játékost szemelt ki magának akkoriban Jlloyd Samuel és Michael Standing személéyben. Jones nagyjából ötvenezer fonttal számolt fejenként a három játékosért, de érezte, hogy Barry-ért ez kevés lesz. Végül több mint egymillió lett belőle, de Doug Ellis klubelnök elégedetten hívta fel Bryan Jonest, hogy viszonylag még olcsón meg is úszták ezt a transzfert.

„Még azok után is, amiket Doug mondott a telefonba, úgy éreztem, nagy a nyomás rajtam. Megkönnyebbülés volt, amikor Gareth pályára lépett a PL-ben a szezon végén. Nagyon stresszes voltam, pedig csak az akadémiát vezettem - a jóisten tudja, min mennek keresztül azok, akik 30-40 millióért igazolnak játékosokat. Sok szerencsét nekik.” – emlékezett vissza Jones.

Barry a '97/98-as szezon utolsó meccsén mutatkozott be a Premier League-ben egy kvázi tét nélküli mérkőzésen, a már bajnok Arsenal ellen. A meccset ugyan 1-0-ra megnyerte a Villa - Dwight Yorke értékesített egy büntetőt - a kölyökképű Barry-nek viszont egyáltalán nem volt könnyű dolga: Patrick Vieira és Emmanuel Petit voltak az ellenfelei a pálya közepén. Barry-ből a következő évtizedben meghatározó játékos és csapatkapitány vált a Villa Parkban, a legtöbben már elkönyvelték egyklubos legendaként és sokan azt is biztosra vették, ő lesz az, aki megdönti Charlie Aitken rekordját, aki 561 alkalommal lépett pályára a Villában.

Mivel a fiatal, használható angol középpályások akkoriban sem nyüzsögtek falkaszámra, nem volt meglepetés, hogy a Villában gyorsan megragadó Barry már 2000-ben bemutatkozott a válogatottban. Egy Ukrajna elleni meccsen debütált: a 74. percben váltotta az akkor szintén fiatal reménységnek hitt Phil Neville-t. Eddigi - hiszen ne feledjük, nem mondta le a címeres mezes szerepléseket - utolsó meccsére 12 esztendővel később, 2012 májusában került, egy Norvégia elleni barátságos meccsen.

A klubkarrierje ennél szerencsére eseménydúsabbra sikerült. Egy évvel a liverpooli cirkusz után a Vörösök ismét bejelentkeztek érte, csakhogy ekkor már a pénzügyi eszközökkel gyorsan kistafírozott Manchester City is képben volt. Barry egy hotelben találkozott Mark Hughes akkori City-menedzserrel, aki elmesélte a játékosnak az tulajok ambícióit: a walesi gyorsuló vonatként definiálta a klubot, amire most kell felszállni. Barry ennek köszönhetően a Liverpool helyett végül a bilikékek mellett döntött - elmondása szerint az motiválta, hogy a manchesteriek régóta nem nyertek nagyobb trófeát, ő pedig részese akart lenni a negatív sorozat megszakításának.

Ahogy visszaemlékszik, a legkínosabb az egészben az volt, amikor egy barátja hívta fel telefonon, és a következőket mondta a kagylóba: „Biztos vagy benne, hogy jó döntést hoztál? Nincs semmi, amitől meggondolnád magad? Csak mondd, hogy nem a pénz miatt.” A vonal másik végén egy bizonyos Steven Gerrard volt. Barry-nek sokat jelentett, hogy Gerrard szívesen tudta volna őt maga mellett a Liverpoolnál, de elmondta neki, nem csak a pénz miatt szánta el magát: átgondolta, és úgy érzi, minden szempontból a City a jó választás.

Barry életében először végre rendszeresen a pálya közepén szerepelhetett új csapatában, 2011-ben pedig – már Roberto Mancini irányítása alatt – a City játékosai 35 év várakozás után magasba emelhették az FA Kupát. A következő szezonban még ennél is tovább menetelt a csapat: ki ne emlékezne rá, amikor drámai körülmények között, az utolsó, QPR elleni meccs utolsó másodperceiben előzték meg a rivális Unitedet a tabellán - jobb gólkülönbséggel! - és hódították el a bajnoki címet. Barry szerint egyébként az egy évvel korábbi United elleni győztes FA Kupa elődöntő volt a fordulópont, amikor elhitték, hogy végre a Vörös Ördögök fölé kerekedhetnek.

Ha most fel kellene sorolni a manchesteri kékek akkori keretét és kulcsjátékosait, a legtöbben valószínűleg elmennének Gareth Barry neve mellett. Vincent Kompany, Yaya Touré, David Silva és Sergio Agüero voltak a sztárok, Barry teljesítménye azonban mégsem maradt jutalom nélkül. David Silva például az év játékosának választotta a csapaton belül az angolt – aki egyébként valóban szerencsés volt a körülötte levő kivételes tehetségű csapattársakkal, mégis egyvalakit emelt ki még pár évvel korábbról: 2010-ben igazolta le ingyen a csapat Patrick Vieirát, aki Barry saját bevallása szerint óriási hatással volt rá. „Patrick nem beszélt sokat, de amikor megszólalt, mindenki odafigyelt rá.” – emlékezett vissza csapattársára Barry, aki nem felejtette el, hogy a francia ellen debütált a ligában, erre pedig szívesen emlékeztette is őt.

Egy évvel később Manuel Pellegrini kinevezésével jött a hideg zuhany: a pálya közepére Yaya Touré mellé még három játékos érkezett Jack Rodwell, Javi Garcia és Fernandinho személyében, Barry hirtelen csak az ötödik opció lett a sorban. „Emlékszem egy edzésre, amikor minden nagyon jól ment, vártam, hogy a menedzser majd azt mondja, ha így folytatom, megkapom a lehetőséget. De csak annyit mondott, ez nem fog menni, sok középpályás áll előtted. Az volt a legmélyebb pont. Bementem az öltözőbe és arra gondoltam, új csapat után kell néznem.”

Roberto Martínez, az Everton 2013 nyarán kinevezett új trénere nem is habozott, a Deadline Day-en azonnal elhozta Barry-t kölcsönbe. A bemutatkozás jól sikerült: hazai győzelem a Chelsea ellen, ami egyben Martínez első sikere is volt a Goodison Parkban a nyitásként kihárcolt három döntetlen után. A liverpooli kékek végül az előkelő ötödik helyen végeztek a tabellán, Barry pedig szinte minden meccset végigjátszott (kivéve kettőt a City-vel szemben, érthető okokból, illetve egyet a Southampton ellen sárga lapok miatt) és kemény párost alkotott a pálya közepén James McCarthyval. Ketten együtt összesen 15 sárgát zsebeltek be a szezonban, ebből tízet maga Barry, aki 114 serga cetlit számláló gyűjteményével azóta rekorderré lett a PL-ben.

Az előzmények ismeretében senkit nem lepett meg, hogy Barry egy évvel később végleg elhagyta az Etihadot, és az Evertonba igazolt. Noha a csapatnak még csak megközelítenie sem sikerült az előző évi szereplést a bajnokságban, a tavalyi szezonban végre elérhető távolságba került számukra az FA- és a Ligakupa elhódítása is. Barry-t és csapatát azonban mindkét alkalommal Manchester városa állította meg. A Ligakupában korábbi munkaadója, a City hiába szenvedett vereséget az első meccsen, hazai pályán sikerült megfordítaniuk a párharcot, és bejutni a döntőbe, amivel egy Merseyside Derbytől fosztották meg a közönséget - az ellenfél a döntőben ugyanis a Liverpool lett volna. Még bosszantóbb lehetett az árpilisi FA Kupa-elődöntő, ahol a Manchester United csak a rendes játékidő hosszabbításában szerzett győztes gólt Martial révén, Lukaku pedig még egy büntetőt is elhibázott 1-1-es állásnál.

Barry kifejezetten jó formát futott az Evertonban, a válogatott meghívó azonban sem 2013-ban, sem azután nem érkezett meg újra. A középpályás álmodott még ugyan egy brazíliai vébéről, de amikor Hodgson kihagyta őt 2013 novemberében a Chile és Németország elleni barátságos meccsekre utazó keretből – Michael Carrick sérülése tudatában –, nyilvánvalóvá vált számára, hogy többé nem lesz szerepe a válogatottban. „Azt hiszem mostantól legalább harminc gólt kéne lőnöm, hogy visszakerüljek” – mondta egy interjúban. Anglia mindkét említett mérkőzését elveszítette. Barry összesen 53-szor viselte a címeres mezt 2000 és 2012 között, de nagy tornára csak kétszer jutott ki: a 2000-es Eb-n a csoportmeccsek után búcsúzó angol válogatottban egyetlen percet sem adott neki Kevin Keegan, 2010-ben viszont az USA elleni 1-1 után mindhárom meccsen bedobta őt Capello.

Bevallom, magam is azok közé tartoztam, akik cinikus távolságtartással figyelték Gareth Barry karrierjét. Utánajárva a dolgoknak azonban kiderült: egy egészen kivételesen kitartó játékosról van szó, aki soha, egyetlen kudarc és elutasítás ellenére sem hátrált meg. Ez persze nem meglepő - enélkül aligha tudott volna ilyen kivételes karriert befutni. Lehet, hogy Roberto Martínez hatalmas túlzásba esett, amikor Barry-t a valaha volt egyik legjobb angol játékosként jellemezte egy interjúban, de nagyon bízom benne, hogy mondatának második felével a poszt elolvasása után már senki nem vitatkozna: „Sosem láttam még játékost ilyen elképesztő profizmussal dolgozni”.

A forrásokat & képeket a Guardian cikkei, illetve a Dailymail, valamint a Mirror interjúi szolgáltatták.