A demokráciában semmi sem végleges, Trump sem lesz az

  • Veszélyben van-e a liberális demokrácia, és ha igen, azt hogyan vesszük észre?
  • Nem először merül fel a kérdés Amerikában.
  • A szabadság éppen, hogy a vélemények sokféleségén alapul.
  • A cikket Tábor Áron matematikus és politológus, a Columbia egyetem vendéghallgatója írta.
Fotó: AFP/Jim Watson

Mindenkinek erős érzései és gondolatai vannak a beiktatással kapcsolatban, és ettől a zajtól valahogy ösztönösen úgy érzem, hogy kell pár lépés távolságot tartanom. Nem mintha nem gondolnám azt, hogy rossz dolog Donald Trump megválasztása, vagy hogy kifejezetten rosszul érinti majd a régiónkat és általában a transzatlanti kapcsolatokat, és a nemzetközi rendszert, ahogy megismertük, illetve hogy valószínűleg Amerika egészét illetően kudarccal zárul a kísérlet. Ezeket sokan, sokféleképpen kifejtették már, és én se tudok okosabbat annál, mint hogy várjuk ki a végét, legyünk kellően gyanakvóak, és semmit se fogadjunk el garantáltnak. De ami jobban érdekel, az a mélyebb kérdés, ami az egész mögött húzódik, és ami a dolgok jelen állapotában nem tűnik teljesen megválaszolhatónak:

tényleg valami példátlan, szokatlan veszélyes éra kezdődik, vagy ez is csak egyike a fordulatoknak, amik együtt járnak a hatalom váltakozásával és békés átadásával-átvételével?

Magyarul: veszélyben van-e a liberális demokrácia, és ha igen, azt hogyan vesszük észre?

Nem először tart itt Amerika

Nem tudom a kérdésre a választ, de azt tudom, hogy azért voltunk (mármint úgy általában mi, meg persze Amerika) már ilyen helyzetben. Ilyenkor érdemes elővenni a múltbéli példákat, korábbi megoldási javaslatokat és válaszokat.

Az persze nem új információ, hogy a liberális demokrácia nem volt túl jó passzban a két világháború között. Jónéhány helyen összeomlott, de még a megmaradt liberális demokráciákban is, és igen, sokan még az Egyesült Államokban is feltették a kérdést, hogy

egyáltalán képes-e ez a rendszer a modern idők kihívásaira válaszokat adni.

A válság, ami a harmincas évek egészét meghatározta, és a félelem, a bizonytalanság, amit Franklin D. Roosevelt (FDR) az első beiktatási beszédében (na, még egy beiktatás!) említett, megkérdőjelezték a korábban működő receptek érvényességét. (Ezen a ponton mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, vagy legalábbis az első fejezetét. Egyszerre izgalmas, jól megírt, és valami nagyobb képhez is hozzátesz, akár politikatudományként, akár történelemként értelmezzük ezt a műfajt.)

Ekkor, de még közvetlenül a háború után is sokan gondolták, hogy valamiféle alkotmányos diktatúra lehetőségét kell megteremteni, ami a régi római intézményhez hasonlóan szigorúan időben korlátozottan teljhatalmat adna a végrehajtó hatalomnak a válság elhárítására. Mások kevésbé optimista módon a „helyőrség-állam” eljövetelétől tartottak, ahol az erőszak specialistái lesznek a társadalom legfontosabb pozícióiban.

És mondhatjuk, hogy az USA elkerülte végül ezeket az utakat, de az is igaz, hogy FDR a már említett beiktatásakor kvázi kilátásba helyezte, hogy ha a rendes intézményes úton (a Kongresszuson keresztül) nem megvalósíthatók a tervezett változtatásai, akkor más módot kísérel meg a végrehajtásukra. Amikor pedig a Legfelsőbb Bíróság akadályozta a New Deal bizonyos rendelkezéseinek implementálását, akkor a hatalmi ágak szétválasztásának elvével nem teljesen összeegyeztethető módon egyszerűen fel akarta duzzasztani a bíróságot, hogy neki kedvezőbb összetétele legyen. (A kísérlet elbukott.)

Nem tökéletes rendszer, de megéri megvédeni

A liberális demokrácia végül persze megmenekült Amerikában, és Amerikának köszönhetően végül kapott egy esélyt a világban is (legalábbis annak szerencsésebb részén). 1941 tanulsága éppen az volt, hogy az USA többé nem szigetelheti el magát a világtól, és a világ különböző részein zajló folyamatok, bel- és külpolitika, gazdasági és politikai jogok és igazságtalanságok erőteljesen összefüggnek.

A válasz az volt, hogy a liberális demokráciát megéri megvédeni. Ettől még persze a liberális demokráciák árnyoldalait sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Amerika is meghekkel választásokat, de a tényleg védhetetlen beavatkozások mellett ezek egy része azért jóval zavarosabb nemzetközi kontextusban történt, ahol senki sem dolgozott tiszta eszközökkel, és valószínűleg azért Olaszország utólag se bánta, hogy nem kötött ki a Vasfüggöny másik oldalán. (Utólag persze lehet vitatni, hogy ez mennyire volt valós veszély, de arról nem lehetnek illúziók, illetve most már konkrét bizonyítékok vannak, hogy a nyugati kommunista pártokat Moszkva mennyire kézivezérelte, egyértelműen ezeknek a demokráciáknak az aláásása céljából.)

Visszatérve a két háború közti időszakra: Carl Schmitt konzervatív politikai gondolkodó a Weimari Köztársaság kudarcából a liberalizmus gyengeségére következtetett. A politikai vitákat szerinte nem lehet mechanisztikus kérdésekre redukálni, az intézmények nem oldanak meg semmit, a lényeg úgyis az, hogy kié a hatalom. A harmónia szerinte naiv elképzelés, és a politikai viták hátterében értékválasztási kérdések vannak, a lényeg pedig az, hogy ki dönt a “kivételes” állapotról, és ez a döntés nem másé, mint a szuveréné.

Schmitt persze ennél jóval összetett gondolkodó volt, de részben önhibájából, részben önhibáján kívül végülis megideologizálta a náci hatalomgyakorlást. Voltak viszont, akik Schmitt gondolatait továbbvive, és más kontextusban tálalva megteremtették az amerikai külpolitikai realizmus hagyományát, és hagytak némi gondolkoznivalót az utókorra a politikai cselekvést illetően. Reinhold Niebuhr és Hans Morgenthau jut elsőként eszembe.

Niebuhr német származású protestáns teológus volt, aki a harmincas évek elején a marxizmus felé is kacsintgatott (de hát akkoriban ki nem), míg Morgenthau Schmitt tanítványa volt, de zsidóként 1937-ben Amerikába kellett menekülnie, hogy aztán ott új alapokra helyezze a külpolitikai gondolkodást.

A vélemények sokfélesége maga az érték

Niebuhr és Morgenthau írásai valahol a háború alatt érnek össze, és nagy leegyszerűsítéssel, különböző irányokból (Niebuhr ágostoni hatásokra teológiai úton, Morgenthau pedig Schmitt-től) valami ilyesmire jutnak:

a liberalizmus, ha úgy képzeljük, mint valami mechanikus dolgot, tényleg gyenge, a hatalom pedig nem kiiktatható.

A politika valóban értékválasztásokról szól, de mivel senki se rendelkezik az értékválasztás helyességének kizárólagos tudásával, ez a választás csakis ideiglenes lehet, és az értékpluralizmus szükséges. Az amerikai politikai rendszer fékekkel és ellensúlyokkal biztosítja ennek a pluralizmusnak a megjelenését, de ez nem önmagában az intézményrendszernek köszönhető, hanem az intézményrendszer is csak annyit ér, mint annak a politikai kultúrának az erőssége, ami célként tűzi ki ezt az értékpluralizmust. Morgenthau így fogalmazott: (forrás: innen, 123. o.)

„Az egyén szabadsága a modern államban végül is nem egy bizonyos alkotmányos eszköz, vagy intézményes megoldás eredménye, bár az igaz, hogy az ilyen eszközök és megoldások biztosabbá tehetik a szabadságot. A szabadság ehelyett inkább a társadalmi rend egészén nyugszik, az értékek elosztásán, amelyek iránt egy társadalom elkötelezett... a szabadság a társadalmi erők kölcsönhatásainak eredménye, ahogy ezek az egymással szemben álló, egymást is ellenőrző erők folyton változó összeállításban bonyolult hálózatot alkotnak."

Így tehát a véleménykülönbséget magát teszi értékké, és aktív politikai kultúrát feltételez, kifelé pedig a liberális demokrácia védelmét nélkülözhetetlenné teszi. Ez a védelem viszont - éppen a túlzott önhittséget megakadályozandó - egyfajta morális realizmust követel.

Tulajdonképpen ez a morális realizmus utasítja el azt a két végletet, amit a saját cselekvésünk tökéletességébe vetett hit és a tökéletlenség miatt a cselekvéstől való elzárkózás jelent.

Amerika követ el hibákat, olykor bűnöket is; de azért Morgenthau és Niebuhr is úgy gondolták, hogy a náci Németországgal és a Szovjetunióval is szembe kellett szállni valamilyen módon (nyilván nem atomháború mellett agitáltak, sőt).

Szkeptikus progresszió

Niebuhr és Morgenthau írásai persze nem jelentettek receptet a politikai cselekvésre, és nem jelentenek ma se. A későbbiekben mindketten ellenezték a vietnámi háborút, de voltak, akik pont az ő korábbi írásaikra hivatkozva védték meg az amerikai részvételt; Niebuhr hatását vallják egymástól olyan elég eltérően gondolkodó politikai szereplők, mint a neokonzervatívok vagy Barack Obama.

Egy megfontolandó örökségük azért van, ez pedig jobb híján “szkeptikus progresszívizmusnak” nevezhető. A társadalmi rendszerek bonyolultak, és gyanúval figyelendő bárki, aki tuti receptet mond a megjavításukra. Ha ez a recept ráadásul minél nagyobb állami vagy más módú felforgatással jár, akkor még problémásabb, hogy a nem szándékolt következmények között nem lesz valami olyasmi, ami az eredetinél akár nagyobb bajt is okozhat. Az egészséges szkepticizmus azonban nem indokolja a cinizmust; a cselekvés tökéletlensége nem indokolja a tétlenséget. Nincs végleges morálisan helyes válasz, de a törekvés egy helyesebb megoldás felé nem kikerülhető.

Aztán ez nem mindig jön össze. A történelemben a folyamatok ritkán mennek szépen meghatározott egyenes irányba, van néhány cikkcakk. Hogy Donald Trump elnöksége csak egy újabb cikk kezdete, vagy ez már a végső összeomlást mutatja, azt most talán nem lehet határozottan látni. Viszont ha hiszünk abban, hogy a demokráciában semmilyen válasz nem végleges, akkor az ő elnöksége se lesz az.

Ez persze nem vigasz azoknak, akik kisebbségiként megfélemlítve érzik magukat, akiket esetleg szétszakítanak a családjuktól deportálás miatt, akik akár Trump mai döntésével elveszíthetik egészség-biztosításukat. A korábbi idők tanulságai viszont azt is üzenik, hogy az intézmények önmagukban nem fognak megvédeni, a demokráciát pedig leginkább az fenyegeti, ha túlságosan garantáltnak vesszük, ahogy Obama elnöki búcsúbeszédében is elhangzott. Ehelyett részvételre és valódi cselekvésre van szükség, ilyen értelemben a mostani tüntetések jó kiindulópontot adhatnak. Persze ez csak a kezdet, és hosszú még az út. De ha hihetünk Barack Obama egyik kedvenc Martin Luther King-idézetének, akkor a morális univerzum íve végső soron az igazság felé hajlik.

(A cikk a szerző tumblr-oldalán megjelent szövegének szerkesztett változata. Tábor Áron Fulbright-ösztöndíjasként a Columbia egyetem vendéghallgatója, a cikk saját véleményét tükrözi, nem reprezentálja a Fulbright program és az Egyesült Államok Külügyminisztériumának véleményét.)