„Határokat feszegetünk, ősi határvonalakat lépünk át, fajokat elválasztó határokat, élőlények és ember alkotta masinák közötti határvonalakat. Az istenkísértés határmezsgyéjén járunk.”
(Orbán Viktor, 2017. február 10.)

A magyar politikában talán a XIX. század, a világpolitikában pedig az irodalmi Nobel-díjas Winston Churchill óta nem láttunk ilyet. Lehet, hogy nem mindenkinek tűnt fel, de Orbán Viktor miniszterelnök nemcsak elsőosztályú magyarságkutató és nemzetkarakterológus, hanem lelkes nyelvmentő, -ápoló, -művelő és -kovács is. Olyannyira, hogy néha reformkori írófejedelmekre, máskor pedig szinte már egy népmesefigurára hasonlít.

Tisztelegve a nagy tanító előtt, most a beszédeiben, nyilvános megszólalásaiban és egyéb, az interneten elérhető írásos bizonyítékok szerint elhangzott régies, ízes vagy akár furcsa szavaiból, toposzaiból próbáltunk meg összerakni egy komplett, bár a szokásosnál azért jóval rövidebb beszédet. A meglepő tanulság: nincs se több, se kevesebb értelme, mint a legutóbbi évértékelőjének. (A cím feletti szavakra kattintva rá is lehet keresni, hogy Orbán mikor élt az adott kifejezéssel.)

„Nos, kedves Klára Asszony! Tisztelt Makray Katica! Házigazdáink! Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A jottányit sem érő szépségflastromoknak, a szemfényvesztésnek és a délibábos szerecsenmosdatásnak befellegzett. Colstokkal jelöltetett ki a zsinórmérték, s ez ad némi szemmagasságot a konyhakérdésben.

A verdikt az, hogy meleg a pite a pacekba'. Eb ura fakó, kár istápolni! A kiebrudalt, botcsinálta nagyokosoknak kampec. A »böszme« muszkaáradat, az eszeveszett, zsoldoskoszton tengődő labancok derékhada áristomban. Kipenderítjük a kocsideréknyi gazdaállatot, üstökön kell ragadnunk kapcabetyárt, bakmacskát, kanmajmot! A hagymázas ideológiák, a vérgőzbe fojtott kielégületlenség, a holdkóros utópiák és a kéretlen világboldogítás zavart elméjű, bohócsipkás, oldalkocsis, vizesnyolcas lovagjai alamizsnáért kuncsorognak.

Hebehurgya Hölgyeim és kelekótya Uraim!

Immáron félszáz cudar esztendeje szőnyeg alatt kushadva, szügyig benne álltunk a vizenyős, lápos, lidérces, hetedhét határon is túlfutó vidékben. Bevándorlózendülések százezerszám, ordenáré ösztönvilág, elfajzás, blöff. A kutyafáját!

De a hajbókolás moszkovita attitűd, dalmát porhintés, a hajdani Kaiser vazallusi világa. Felszaporodott a maga ura ember, a népbarátabb culágerek és kubikosok diadalmaskodtak. Ment a dubiózus bikkfanyelv, a handabanda, a duma, a blabla, s jött a gógyi, a cselvetés, a népakarat, a hóhérrá lelkesült tömeg. De csínján a csűrdöngölővel, nix ugribugri!

Dicső Barátaim!

A pironkodás csacsiság, a hímezés-hámozás vajmi kevés. A magyar olyan fajta, hogy nem gazsulál folyvást, nem hunyászkodik meg, hanem sáfárkodik a tálentummal, hamuba sült pogácsát tesz a tarisznyájába, s a cókmókkal, tetszetős gúnyában odabattyog a robusztus, debella masinához. Adunk néhány kokit, leesik egypár saller, s lepipáljuk, akkor is, ha a mégoly körmönfont istencsapása százszorta is nagyobb nálunknál. S ezt majdan a földönfutó tökkelütöttek is nagy garral megsüvegelik. Summa summárum, ez a megigazulás fundamentuma.

Hajrá, hírneves Magyarország, hajrá, daliás magyarok!”

(Címlapkép és vizualizáció: Tbg, Acsi)