Orbán, a magyar nép nyelve

„Határokat feszegetünk, ősi határvonalakat lépünk át, fajokat elválasztó határokat, élőlények és ember alkotta masinák közötti határvonalakat. Az istenkísértés határmezsgyéjén járunk.”
(Orbán Viktor, 2017. február 10.)

A magyar politikában talán a XIX. század, a világpolitikában pedig az irodalmi Nobel-díjas Winston Churchill óta nem láttunk ilyet. Lehet, hogy nem mindenkinek tűnt fel, de Orbán Viktor miniszterelnök nemcsak elsőosztályú magyarságkutató és nemzetkarakterológus, hanem lelkes nyelvmentő, -ápoló, -művelő és -kovács is. Olyannyira, hogy néha reformkori írófejedelmekre, máskor pedig szinte már egy népmesefigurára hasonlít.

Tisztelegve a nagy tanító előtt, most a beszédeiben, nyilvános megszólalásaiban és egyéb, az interneten elérhető írásos bizonyítékok szerint elhangzott régies, ízes vagy akár furcsa szavaiból, toposzaiból próbáltunk meg összerakni egy komplett, bár a szokásosnál azért jóval rövidebb beszédet. A meglepő tanulság: nincs se több, se kevesebb értelme, mint a legutóbbi évértékelőjének. (A cím feletti szavakra kattintva rá is lehet keresni, hogy Orbán mikor élt az adott kifejezéssel.)

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala

„Nos, kedves Klára Asszony! Tisztelt Makray Katica! Házigazdáink! Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A jottányit sem érő szépségflastromoknak, a szemfényvesztésnek és a délibábos szerecsenmosdatásnak befellegzett. Colstokkal jelöltetett ki a zsinórmérték, s ez ad némi szemmagasságot a konyhakérdésben.

A verdikt az, hogy meleg a pite a pacekba'. Eb ura fakó, kár istápolni! A kiebrudalt, botcsinálta nagyokosoknak kampec. A »böszme« muszkaáradat, az eszeveszett, zsoldoskoszton tengődő labancok derékhada áristomban. Kipenderítjük a kocsideréknyi gazdaállatot, üstökön kell ragadnunk kapcabetyárt, bakmacskát, kanmajmot! A hagymázas ideológiák, a vérgőzbe fojtott kielégületlenség, a holdkóros utópiák és a kéretlen világboldogítás zavart elméjű, bohócsipkás, oldalkocsis, vizesnyolcas lovagjai alamizsnáért kuncsorognak.

Hebehurgya Hölgyeim és kelekótya Uraim!

Immáron félszáz cudar esztendeje szőnyeg alatt kushadva, szügyig benne álltunk a vizenyős, lápos, lidérces, hetedhét határon is túlfutó vidékben. Bevándorlózendülések százezerszám, ordenáré ösztönvilág, elfajzás, blöff. A kutyafáját!

De a hajbókolás moszkovita attitűd, dalmát porhintés, a hajdani Kaiser vazallusi világa. Felszaporodott a maga ura ember, a népbarátabb culágerek és kubikosok diadalmaskodtak. Ment a dubiózus bikkfanyelv, a handabanda, a duma, a blabla, s jött a hóhérrá lelkesült tömeg, a gógyi, a cselvetés, a népakarat. De csínján a csűrdöngölővel, nix ugribugri!

Dicső Barátaim!

A pironkodás csacsiság, a hímezés-hámozás vajmi kevés. A magyar olyan fajta, hogy nem gazsulál folyvást, nem hunyászkodik meg, hanem sáfárkodik a tálentummal, hamuba sült pogácsát tesz a tarisznyájába, s a cókmókkal, tetszetős gúnyában odabattyog a robusztus, debella masinához. Adunk néhány kokit, leesik egypár saller, s lepipáljuk, akkor is, ha a mégoly körmönfont istencsapása százszorta is nagyobb nálunknál. S ezt majdan a földönfutó tökkelütöttek is nagy garral megsüvegelik. Summa summárum, ez a megigazulás fundamentuma.

Hajrá, hírneves Magyarország, hajrá, daliás magyarok!”

(Címlapkép és vizualizáció: Tbg, Acsi)