Carlos, a mozgalom névadója (hívei számára: V. Károly) IV. Károly spanyol király (ur. 1788-1808) harmadik fia volt. Bátyjának, VII. Ferdinándnak sokáig nem született fia, ezért Carlost nevezte meg utódjául. Amikor a (negyedik) királyné állapotos lett, a király a biztonság kedvéért kihirdetett egy törvényt a nőági öröklésről. Ezt még IV. Károly fogadtatta el a rendekkel 1789 szeptemberében arra az esetre, ha a kiskorú fiaival történne valami, de nem hirdették ki. Carlos viszont a bátyja halála után nem fogadta el, hogy megfosztják a tróntól, ami szerinte jog szerint neki járt. Nem ismerte el legitim uralkodónak a kiskorú II. Izabellát, Ferdinánd lányát, aki helyett az anyakirályné kormányzott, hanem 1833. október 1-jén királlyá nyilvánította magát. Kik is álltak a trónkövetelő mellett? A karlista zászló alatt megfértek egymással az abszolút monarchia hívei és azok, akik alkotmányos monarchiát akartak, de konzervatívabbat. Az északi tartományok, Baszkföld, Aragónia és Katalónia lakói voltak a leghűségesebbek, ők ugyanis siker esetén a tradicionális előjogaik megóvását, illetve Aragónia és Katalónia esetében a visszaállítását kapták volna jutalmul.

Akárcsak 100 évvel később, ekkor is úgy tűnt külföldről nézve, többről van szó, mint Spanyolország jövőjéről és az ügy nemzetközi dimenziót kapott. A Szent Szövetség (Ausztria, Oroszország, Poroszország), amely gyanakvással figyelt bármiféle reformot, liberális politikát, alkotmányos folyamatot, természetesen Carlos mellé állt. Egy évtizeddel azelőtt egy ugyanilyen beavatkozás azzal járt, hogy francia csapatok özönlötték el Spanyolországot. Franciaország és Anglia ezúttal Izabella mellé állt és némi gondolkodás után besorolt mögéjük Portugália is (itt a portugál királynő férje viselt hadat a felesége ellen, és ’kéz kezet mos’ alapon támogatta Carlost). A nagyhatalmi támogatás egymás sakkban tartásában nyilvánult meg (mindkét tábor félt, hogy a konfrontáció egy általános európai háborúhoz vezet). Izabella pénzt és angol meg francia önkénteseket kapott, a karlisták oldalán álló nagyhatalmak ugyancsak pénzt és fegyvert küldtek Carlosnak, illetve nem ismerték el uralkodónak Izabellát.

Carlos egyetlen puskalövés nélkül elfoglalta az északi tartományokat, már csak azért is, mert az udvar csak késve küldött sereget ellene, de tovább nem jutott. A baszk nagyvárosok megmaradtak Izabella (illetve Mária Krisztina) hűségén. A trónkövetelő a dél felé irányuló csapás és Madrid bevétele helyett inkább Bilbaót akarta elfoglalni, hátha ettől fellelkesülnek a külföldi támogatói. Az ostrom kudarccal zárult, ezek után a maradék sereg mégis megindult délnek és el is jutottak Madridig, de visszaverték őket. Ezután patthelyzet állt be, az ellenséges területre vezetett hadjáratok nem hoztak eredményt a kölcsönös pusztításon kívül. Mária Krisztina idegeit ezen felül az udvaron belüli hatalmi harcok is tépázták.

A királynőt támogató angolok belátták, hogy a háború megbénítja a kereskedelmet, úgyhogy megpróbáltak tető alá hozni egy kompromisszumos békét. A trónkövetelő hívei belefáradtak a hadakozásba, ezért a hadsereg főparancsnoka, Rafael Maroto vevő volt a tervre (néhány tábornok ugyan ellenezte a megegyezést vagy csak Marotóval volt bajuk, ő pedig valamennyiüket agyonlövette). 1839 augusztusában megkötötték a vergarai egyezményt, amely általános amnesztiát biztosított a karlistáknak. Carlos nem fogadta el és a híveivel együtt Franciaországba menekült. A franciák ugyan Izabellát támogatták, de hagyománya volt annak, hogy befogadják a spanyol menekülteket (a „franciabarátokat” a napóleoni háborút követően, VII. Ferdinánd híveit az 1820-as forradalom idején, illetve a liberálisokat a forradalom leverése után).

A trónkövetelő eleinte azt remélte, a madridi udvar belső ellentétei, illetve a nagyhatalmak közötti konfliktusok (Franciaországnak és Angliának is volt férjjelöltje Izabella számára) megkönnyítik a visszajutását, de csalódnia kellett és 1845. május 18-án lemondott a trónigényről a fia javára.

„Amikor szeretett testvérbátyám és uralkodóm, VII. Ferdinánd király eltávozott közülünk és az isteni gondviselés – reám bízva a monarchia és a spanyol nép boldogulását – Spanyolország trónjára szólított, azt szent küldetésnek tekintettem. […] Spanyolország határain kívül és belül, hűséges alattvalóim élén ugyanúgy, mint a rabság [az emigráció] magányában, a monarchia békéje volt egyetlen vágyam, és minden törekvésem végső célja.

Atyai szívem minden melegével a spanyol nép boldogulását kívántam. Jogaimat tiszteletben tartottam, de mivel sohasem törekedtem a hatalomra, lelkiismeretem nyugodt és tiszta. […] Azonban […] fel kellett ismerjem, hogy az isteni gondviselés nem számomra tartogatja a rám rótt küldetés beteljesítését […] Ezennel visszalépek hát, és lemondok mindazon jogomról is, amelyek értelmében […] Spanyolország koronája reám szállt. E jogokat elsőszülött fiamnak, Carlos Luisnak, Asturias hercegének adom át…”

Az új király, „VI. Károly” 1845. május 23-án kiáltványt intézett a spanyol néphez, amelyben a megbékélést és a nemzet egységét emlegetve próbálta belopni magát alattvalói szívébe. „Az erőszak nélküli igazságtétel, a reakció nélküli helyreállítás, az érdekek óvatos és igazságos egyeztetése, az eleink által ránk testált javak jó célra való felhasználása anélkül, hogy szembeszállnánk az egészségesen haladó kor szellemével. Íme az én politikám.” Ez nem jött be, úgyhogy 1846 szeptemberében hadat üzent Izabellának.

„… egyetlen vágyam az volt, hogy hazánkat kimentsem abból a káoszból, amelybe alámerült, hogy a két viszálykodó tábor kibékítésén munkálkodjak; és hogy megadjam nektek az oly megérdemelt és oly hőn áhított békét és jólétet. Az eredmények sajnos nem igazolták erőfeszítéseimet […] Eljött hát a pillanat, amelyet […] el akartam kerülni. Veszíteni abból a bátorságból, amely Európa szerint mindig is nemzetünk védjegye volt, számotokra szégyenteljes lenne, az én becsületemen pedig foltot ejtene. […] Ügyem jogos, nincs oly akadály, amely miatt meghátrálnánk […] A kor jellemző intézményei, eleink szent vallása, a szabad igazságszolgáltatás, a tulajdon tiszteletben tartása és a pártok baráti szövetsége az oly hőn áhított boldogság záloga.”

Az 1849-ig tartó „háború” rajtaütések sorozata volt, ahol a karlisták, akik a köztársaság híveivel és a rendszer ellenzékével szövetkeztek, nem értek el semmit. Carlos úgy halt meg 1855-ben, hogy még mindig az ellenfele ült a trónon. VI. Károly ezek után sem hagyott fel a kísérletezéssel. 1860 áprilisában partra szállt Katalóniában, de az általa várt felkelés nem robbant ki, fogságba esett és kiutasították az országból (Izabella nem akart mártírt csinálni belőle). 1861 januárjában meghalt (valószínűleg a katalán expedíció vagy a fogság alatt szedhetett össze valami nyavalyát) és a testvére örökölte a trónigényt. Az új királyt nem Carlosnak hívták, de nem is ez volt vele a baj, ahogyan az anyja által 1864 szeptemberében írt nyílt levélből kiderül.

„Juan leghatározottabb kérésem ellenére sem tért vissza a valláson alapuló monarchiához, és töretlenül kitart vallásunkkal, a monarchiával, és a társadalmi renddel összeegyeztethetetlen eszméi mellett. Ezért sem lelkiismeretünk, sem becsületünk, sem pedig hazaszeretetünk nem engedi, hogy királyunkként emeljük az ország trónjára. Meghirdette a türelmet és a vallásszabadságot, megsemmisítve ezzel legmagasztosabb törvényünket, a spanyol monarchia – és minden igaz civilizáció – legszilárdabb alapját, a katolikus hit egységét. […] a monarchiát és annak törvényeit is [meg akarja változtatni], melyek szerinte összeegyeztethetetlenek az általa hirdetett nemzeti szuverenitással. […] uralkodó akar lenni anélkül, hogy elismerné a nála is hatalmasabb Urat. […] egyetlen célja, hogy Istent kirekessze a társadalomból, a törvényekből és az intézményrendszerből. […] Arra törekszik, hogy az isteni törvények helyébe merőben emberi törvények lépjenek […] pogány társadalmat [akar] építeni, pogány törvényekkel és intézményekkel. Istentől független hatalomként csak a nyers erő marad.”

Hogyan is élhetett volna egy tisztes istenfélő spanyol ilyen szörnyű országban? És hogyan nézett volna ki az ideális állam és király a karlisták szerint?

„… [megtartjuk] a vallás és a monarchia tiszteletén alapuló elveinket, amelyek egykori jelmondatunkban – Vallás, Haza és Király – összegződnek. […] A mostani körülmények között e jelmondat jelenti az egyetlen kapaszkodót a féktelen vihar kellős közepén, mely bomlasztó eszméivel felbolygatta a modern liberalizmust. […] vallásos alapon nyugvó monarchikus elveink szerint egy katolikus király hatalma a szó igazi értelmében nem lehet abszolút.
Hatalmának mindenekelőtt alattvalóival szembeni kötelességei szabnak határt. De emellett […] általános kötelessége, hogy Istentől reá bízott népének atyja legyen […] az Evangélium előírásai [is felette állnak] és az Egyház fiaként és alázatos szolgájaként kötik annak törvényei. E mennyei és egyházi törvények azonban határokat is szabnak uralmának. […] a tartományok fuerói [előjogai] és kiváltságai mindig is korlátozták királyaink abszolút hatalmát, ezért Európában alig akadt olyan király, kinek uralmára a katolikus Spanyolország uralkodóinál is kevésbé volt jellemző az abszolutizmus.”

1868-ban „János királyt” lemondatták a fia javára, aki előtt a spanyol belpolitika váratlan fordulata miatt új lehetőség nyílt a trón megszerzésére. Odahaza ugyanis kitört a forradalom, ami önmagában még nem lett volna különleges, 1830 óta átlag ötévente fordult elő. Az aktuális bajkeverő, Francisco Serrano tábornok először Izabella sógorát, Montpensier herceget, Lajos Fülöp fiát akarta trónra ültetni, de ez nem sikerült, a tábornokot a Kanári-szigetekre száműzték. 1868 szeptemberében visszatért, a Montpensier-féle kísérletből megmaradt barátai segítségével sereget toborzott, és megverte a kormánycsapatokat. Izabella Franciaországba menekült. Serrano támogatója, Juan Prím miniszterelnök nyomban nekilátott a külföldi közvélemény megdolgozásának, a Le Gauloishoz 1868. október 10-én írt levelében úgy állította be, hogy a forradalom „nagylelkű, nemes, és lovagias nemzet elszántságának gyümölcse […] egy három évszázados dinasztiát megdöntve nyolc nap alatt új kormányt állított fel. […] korunk Spanyolországának politikai ideálját [fogja létrehozni az új kormány], azaz egy széles liberális alapokon nyugvó, valódi alkotmányos monarchiát.”

A legitimista, vagyis Bourbon-párti francia sajtó fanyalgott, ők VII. Károlyt látták volna szívesen a spanyol trónon. Serrano és Prím azonban alkotmányos monarchiát akartak - vagyis a trónkövetelő szóba sem jöhetett. Az egyik jelöltjük egy katolikus német herceg, Hohenzollern Lipót, a román fejedelem testvére volt, emiatt a franciák attól féltek, visszatér V. Károly kora, amikor keletről és délről került az országuk német harapófogóba. Lipót végül angol és belga nyomásra visszalépett, de a kérdés rendezése szolgáltatta az ürügyet a francia-porosz háborúhoz. Végül Viktor Emánuel olasz király második fiát, Amadeo aostai herceget hívták meg a trónra. A Savoyai-dinasztia még a spanyol örökösödési háború után kapott ígéretet arra, hogy a spanyol Bourbonok kihalása esetén övék lehet a trón. A Bourbonok ugyan nem haltak ki, de nem is voltak abban a helyzetben, hogy tiltakozzanak. A férfiág IV. Károly két fiának családjára zsugorodott: don Carlost már láttuk, az öccse, Francisco de Paula pedig Izabella apósa volt, vagyis az ő leszármazottai sem jöhettek számításba. Az új uralkodót azzal köszöntötték hűséges alattvalói, hogy valaki megölte Prímet.

VII. Károly egy darabig azt remélte, őt hívják meg a trónra, aztán meg azt, hogy legalább az új miniszterelnök karlista lesz. Amikor mindkét terv füstbe ment, 1872. április 21-én bejelentette, hogy fegyverrel fog érvényt szerezni jogainak, ezzel kitört a harmadik karlista háború. „Ellenségem ellensége a barátom” alapon a trónkövetelő megszerezte a köztársaságpártiak támogatását is és fegyvert és támogatást kapott a franciaországi baszk közösségtől – nem ritkán a porosz háborúból megmaradt hadianyagot csempészték át a határon. A francia kormányzat nem tudta, Madrid gyanúja szerint nem is igazán akarta megakadályozni a dolgot.

Eleinte úgy tűnt, ez lesz a spanyol történelem legrövidebb háborúja, Serrano ugyanis már május 4-én szétzavarta a karlistákat, mindössze két nappal az után, hogy a „király” Spanyolországba érkezett. A trónkövetelő visszament Franciaországba, a hívei pedig megújították a vergarai egyezményt. 1873 februárjára Amadénak elege lett a zűrzavaros spanyol ügyekből, lemondott és elhagyta az országot, a spanyolok pedig kikiáltották a köztársaságot. Az első tervek szerint ez föderatív állam lett volna, amit a tartományok lelkesen üdvözöltek, de kiderült, nem úgy képzelték a dolgot, mint a madridi kormány.

Inkább 1808 hagyományait újították fel, amikor a Cádizban székelő Központi Junta csak névleg irányította az államot, voltaképp mindenki azt csinált, amit akart. Ez történt most is, az ország kezdett széthullani. Délen szeparatista lázadások robbantak ki és a kormány inkább ezek leverésére koncentrált. Károly kapott az alkalmon és 1873 júniusában visszatért Spanyolországba. Sikert sikerre halmoztak, de Madridban megint megváltozott a széljárás. A spanyol hadsereg úgy gondolta, a köztársaságnál még az 1868 előtti helyzet is jobb volt, úgyhogy 1874 decemberében visszaültették a trónra a Bourbonokat (II. Izabella fiát, a királynő pedig maradt száműzetésben). Innentől a karlisták megint leszállóágba kerültek és sorozatos vereségeket követően Carlos 1876. február végén Franciaországba menekült, persze most sem egyedül. A karlista emigránsok többsége a menlevelekben és az amnesztiában bízva visszatért Spanyolországba. Rövid időzés után (a köztársaságban valamiért nem találta a helyét) a trónkövetelő is továbbállt, de a tengeren túlra. Indulás előtt, március 4-én Boulogne-ból intézett egy kiáltványt a franciákhoz és közvetve a spanyolokhoz is.

A legutolsó óráig mindent megtettem, hogy katonaként, keresztényként és spanyolként vállalt kötelességemnek eleget tegyek. […] fel kellett, hogy ismerjem [azonban]: a kiontott vér többé nem biztosíték a győzelmünkre. Ezért hát kardomat tokjába csúsztatom, és összehajtogatom a zászlót, amelyen e szavak állnak: Isten, Haza, Király! De e hűséges nép [ti. a spanyol] örökkön számíthat rám, […] hogy folytassam a harcot Spanyolországért, a [trónra való] jogosultságért és a vallásért. Áldozataitok ugyanakkor nem voltak hiábavalók, hiszen eljő a nap, amikor mindenki számára világos lesz, hogy ügyem a valódi szabadságot szolgálta.

Hogyan vélekedhettek erről a spanyolok? Erre is akad egy forrás, mégpedig a boulogne-i kiáltvány egyik példányának széljegyzete: „Milyen kár, hogy akik egy hiábavaló ügyért minden vagyonukat kockára tették, nem érik be e fellengzős szavakkal. Don Carlos több mint négy esztendőn át élősködött rajtuk, és mindössze annyit ért el, hogy óriási összegeket költött el, falvakat égetett fel, és bátor, ügyéért fanatikusan harcoló spanyol hazafiak vérét ontotta.”

Forrás

Spanyol dinasztikus alternatíva: a karlisták. Fordította és a bevezető tanulmányt írta POLÁCSKA Edina. Documenta Historica 81., Szeged, 2008.

Felhasznált irodalom

CORTÁZAR, García de – VESGA, González: Spanyolország története. Osiris, Budapest, 2001.

ORMOS Mária – MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814-1945. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

POLÁCSKA Edina: Franciaország és a karlizmus 1868-1874. Aetas 22. (2007) évfolyam 1. szám 63-85. oldal

VILAR,Pierre: Spanyolország története. Gondolat, Budapest, 1984.

WEISZHÁR Attila – WEISZHÁR Balázs: Háborúk lexikona. Athenaeum, Budapest, 2004.