A legtökösebb focista, aki talán magyar
1974 június 14-én a berlini Olimpiai Stadionban mutatkozott be a világbajnokságot rendező, és végül meg is nyerő nyugatnémet válogatott. Az ellenfél Chile volt, és a dél-amerikai csapat kemény ellenfélnek bizonyult. Az NSZK a 18. percben Breitner hatalmas góljával vezetést szerzett, a chileiek végig jól tartották magukat, simán fogták a rettegett Gerd Müllert, és helyzeteik is bőven voltak, de a végeredmény 1:0 lett a házigazdáknak.
Az 1974-es világbajnokság 1-es csoportjának mérkőzései közül nem is erre emlékszik a világ, hanem a keletnémet Jürgen Sparwasser góljával szintén 1:0-ra végződő, történelmi jelentőségű NDK-NSZK összecsapásra. Pedig a chilei meccsen is történt valami, ami ha nem is világ-, de legalább sporttörténelmi jelentőségű volt. A 67. percben a németek hátvédje csúnyán elkaszálta a chilei középcsatárt, aki a szabálytalanság után felpattanva utánarúgott a németnek:
A meccs török játékvezetője, Dogan Babacan Berti Vogtsot is figyelmeztethette volna, de végül csak Carlos Caszelynek mutatta fel a pirosat, akinek már az első félidőből is volt egy sárgája.
A szomorú rekorder
Kiállítások korábban is voltak a világbajnokságok történetében, de a színes lapokat csak az 1970-es világbajnokságon vezették be, miután az 1966-os vébén az angol-argentin meccs botrányba fulladt, és a FIFA úgy érezte, világos, színes figyelmeztetésekkel talán elejét lehetne venni az ilyen csúnya jeleneteknek. 1970-ben azonban még senkinek nem sikerült kiérdemelnie a pirosat, így szegény chilei Carlos Caszely vonult be a történelembe, mint a vébék első piros lappal kiállított játékosa.
A kiállítást negyven évvel később nézve, Caszely elő- és utóéletét nem ismerve, Vogts felrúgását a korszak brutális latin játékosainak újabb bűntetteként lehetne értelmezni. Ráadásul ahogy Caszely kinézett, maradonai testalkatával, bongyor fürtjeivel és a hetvenes évekhez képest is dús bajszával, csak ráerősített a dél-amerikai játékosokkal kapcsolatos európai sztereotípiákra.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján az európai közönség szinte csak a világbajnokságokon és a Libertadores-kupa és a BEK győzteseit összemérő Interkontinentális Kupákon láthatott dél-amerikai focit. Ezeket az utóbbiakat, szemben az európai csapatokkal, a dél-amerikaiak a szó legszorosabb értelmében véresen komolyan vették. Az 1967-es döntőn az argentin Racing a Celtic ellen, egy évvel később a szintén argentin Estudiantes a Manchester United, 1969-ben pedig megint az Estudiantes az AC Milan ellen mutatta be, hogy a győzelemért bármire képesek.
A négyzetméter királya
Carlos Caszely azonban nem olyan játékos volt, aki, ha véletlenül nincs kiváló labdaérzéke, egészen biztosan bérgyilkosnak áll. 1950-ben született Santiago de Chilében, és már kölyökjátékosként a város és az ország legnépszerűbb és legsikeresebb klubjához, a Colo-Colohoz került. (A furcsa név egy mapuche indián törzsfőnöktől, a spanyolokkal szemben folytatott reménytelen ellenállás vezetőjétől származik, aki viszont egy kis vadmacskaféléről kapta.) Caszely már 17 évesen bemutatkozott a Colo-Colo felnőttcsapatában, amelynek csatársorát a következő 18 évben csak egy ötéves spanyol kitérő kedvéért hagyta el.
Az alacsony és tömzsi, robbanékonyságával, cseleivel Maradonára és Messire hasonlító Caszely gyorsan kiérdemelte a hülye, ám kedves „el rey del metro cuadrado”, a „négyzetméter királya” becenevet. 288 meccsen 171 gólt szerzett, a Colo-Colo történetében ennél többre csak egy ember, az a Francisco Valdés volt képes, akivel Caszely nemcsak az 1974-es vébén játszott együtt, hanem az előző években klubcsapatában is.
A Valdés-Caszely párosra építve a Colo-Colo megnyerte az 1972-es chilei bajnokságot, a következő évben rendezett Libertadores-kupában pedig, első chilei csapatként, egészen a döntőig menetelt. Az 1973-as Libertadores gólkirálya Caszely lett 11 meccsen lőtt 9 góllal (a második Valdés 8-cal), és az ecuadori Emelec elleni csoportmeccsen, a félpályáról indulva, hátvédeket és a kapust kicselezve szerezte meg pályafutása és a chilei foci történetének egyik leghíresebb gólját:
A döntőben a Colo-Colo a korszak nemcsak Dél-Amerikában, hanem talán a világon is legjobb csapatával, az argentin Independientével találkozott. Az Independiente 1972 és 1975 között sorozatban négy Libertadorest nyert, de a legnehezebb dolguk a chileiek ellen volt. Az első meccs Buenos Airesben 1:1-re, a második Santiagóban 0:0-ra végződött, így az akkori szabályok értelmében az uruguayi Montevideóban kellett lejátszani a mindent eldöntő harmadik mérkőzést. Az argentinok vezetést szereztek, Caszely még az első félidőben a labdát a kapuson átemelve egyenlített, de végül a hosszabbításban, a 107. percben a 10 emberrel játszó Colo-Colo ellen az Independiente megszerezte a győztes gólt.
A döntő mindhárom mérkőzésének bírója egyértelműen az argentinok javára „tévedett”, ami a még mindig csak 22 éves Caszely kedvét alaposan elvehette a dél-amerikai focitól. De arról, hogy 1973 nyarán Spanyolországba, a valenciai Levantéhoz szerzödött, nem csak a foci tehetett.
Menekültévek
Az Independiente elleni harmadik mérkőzést június 6-án játszották, amikor Chilében már annyira forrt a levegő, hogy a helyiek figyelmét még a fociról is el tudta terelni. Az országban az 1970-es elnökválasztáson a baloldali Salvador Allende jutott hatalomra, ami sem a hidegháborúban Latin-Amerikát saját birodalmaként kezelő USA-nak, sem a chilei társadalom jobboldalának, elsősorban a katonaságnak nem tetszett. A következő években a feszültség csak nőtt, végül 1973. szeptember 11-én a vezérkari főnök, Augusto Pinochet tábornok hathatós amerikai segítséggel megpuccsolta Allendét, hogy aztán egészen 1990-ig diktátorként irányítsa az országot.
A puccs utáni megtorlások során több ezer chileit gyilkoltak meg, kínoztak meg vagy kényszerítettek emigrációba. A kínzások egyik helyszíne éppen az a koncentrációs táborként használt stadion volt, ahol a Colo-Colo akkor a hazai meccseit játszotta. Az áldozatok között egyszerű Allende-párti diákok és híres művészek egyaránt voltak, és bár az ország legígéretesebb csatárjának talán a kivégzéstől nem kellett félnie, ha Chilében marad, nem lett volna könnyű dolga.
Carlos Caszely ugyanis amellett, hogy világszínvonalon tudott cselezni, egy pillanatig sem félt kimondani, hogy mi a véleménye Pinochet fasisztoid rendszeréről. Bár politikailag Allendétől is balra állt, jóban volt a demokratikusan megválasztott elnökkel, aki meg is látogatta a Colo-Colót az 1973-as döntő előtt.
Az Independiente elleni vereség után a chilei klub nyári európai turnára indult, ahol egy spanyolországi barátságos meccs után a másodosztályú Levante vezetősége gyorsan le is igazolta Caszelyt, akit ekkor már nem nagyon kellett marasztalni. A Pinochet-puccs után pedig különösen nem. Az 1974-es vébére viszont különös módon éppen Pinochet brutalitásának köszönhetően jutott ki Chile.
A dél-amerikai selejetezőkör után ugyanis a chilei válogatottnak éppen a Szovjetunió ellen kellett interkontinentális pótselejtezőt játszania. Az első meccset 1973 szeptember 26-án rendezték Moszkvában, 0:0-ás végeredménnyel. A visszavágót november 21-én abban a santiagói Estadio Nacionalban kellett volna lejátszani, ahol Pinochet hentesei gyilkoltak és erőszakoltak, de erre a szovjetek nem voltak hajlandóak, és semleges helyszínt követeltek. A FIFA és a chileiek ebbe nem mentek bele, a szovjetek pedig nem utaztak el Santiagóba. A „meccs” így csak egy kezdő sípszó után az üres kapuba gurított labdából állt, ami után nem volt aki elvégezze a középkezdést, és a játékvezető így lefújta a meccset. A gólt egyébként Francisco Valdés szerezte, aki ünneplésként az üres lelátórészre mutatott, így emlékezve a stadion halottaira.
Chile tehát utazhatott Németországba, de a következő hónapok Caszely számára a poklot jelentették. 1974 elején Pinochet legényei elraboltak és megkínozták édesanyját, Olga Garridót. Caszely máig nem tudta magának megbocsájtani, hogy minden bizonnyal az ő nagy szája miatt égették és verték össze az anyját. De az NSZK-ba induló chilei válogatott tiszteletére rendezett fogadáson így is ő volt az egyetlen, aki volt olyan bátor, hogy nem volt hajlandó kezet fogni Pinochettel. Bár rettegett tőle, de - legalábbis akkor - semmilyen következménye nem volt a diktátor visszautasításának.
Aztán a vébé nyitómeccsén Caszely elvesztette a fejét az egyébként őt az egész meccsen faragó Berti „Terrier” Vogts-szal szemben, és megkapta a tornák történetének első piros lapját. A hazai propagandasajtó azonnal rászállt, még azzal is megvádolták, hogy direkt állíttatta ki magát, hogy ne kelljen pályára lépnie a következő csoportmeccsen keletnémet elvtársai ellen. Azon a mérközésen a chileiek 1:1-et játszottak az NDK-val, az utolsó fordulóban pedig 0:0-t az ausztrálokkal, így kiestek.
A második nyomorult világbajnokság
A kudarc után a rezsimnek meglett az indoka Caszely mellőzésére, akit éveken át nem hívtak meg a chilei válogatottba, és ki kellett hagynia az 1975-ös és az 1977-es Copa Americát is. A spanyol másodosztályból is kieső Levantétól a barcelonai kiscsapat Espanyolhoz igazolt, de nagyon mély nyomokat ott sem hagyott az európai klubfutballban. A Pinochet-diktatúra konszolidálódásával aztán 1978-ban hazatérhetett, természetesen a Colo-Colóba, és egy évvel később már a válogatottba is visszahívták, nyilván nem függetlenül attól, hogy nélküle a 78-as vébére nem sikerült kijutnia a chileieknek.
A puhuló chilei diktatúrában kevés népszerűbb ember volt, mint Carlos Caszely, akit nemcsak mint az ország egyik kiemelkedő sportolóját, hanem a nagyon kevés nyíltan Pinochet-ellenes hírességet is szerettek. A népszerűségben fürdőző Caszely ekkor még lemezt is adott ki, az El Hincha (A szurkoló) című slágere nem csúcsteljesítménye a zenetörténetnek, de videóklipje, amit az elátkozott Estadio Nacionalban forgattak, maradandó élmény a bájos popgiccsek rajongóinak, bajszostul, tánclépésestül, nyakláncostul:
A chilei válogatott simán kijutott az 1982-es spanyolországi világbajnokságra, ahol a továbbjutás sem tűnt lehetetlennek a 2. csoportból, Algéria, Ausztria és ismét az NSZK mellől. A sok ígéretes fiataból álló csapatot a 31 éves Caszelynek, és a nála is négy évvel idősebb, már az 1966-os vébén is szereplő, a valaha volt legjobb chilei játékosnak tartott Elías Figueroának kellett vezetnie. De szegény Caszelynek az 1974-es vébé és az 1973-as Interkontinentális Kupa után élete harmadik nagy fellépésén sem volt szerencséje.
A chileiek első csoportmeccsüket a Prohaskaval és Krankllal felálló osztrákok ellen játszották. A mérkőzés elején ugyan Ausztria szerzett vezetést, de a chileieket, különösen a nagyon küzdő Caszelyt ez nem törte meg. Öt perccel később egy kontra végén az osztrák Krauss a tizenhatosán belül csak szabálytalanul tudta megállítani Caszelyt, aki aztán a tizenegyest Koncilia kapuja mellé gurította. Hiába küzdöttek tovább egyre görcsösebben a dél-amerikaiak, több gól már nem esett ezen a meccsen:
Az NSZK elleni következő mérkőzésen az összetört Caszely nem kapott szerepet, így csak a lelátóról látta hazája 4:1-es vereségét, Rummenigge mesterhármasával. A chileiek utolsó meccsükön a vébé meglepetéscsapatával, Algériával játszottak, és 35 perc alatt kaptak is három gólt. A teljesen széteső Caszelyt az 58. percben lecserélték, ami fel is rázta annyira a chileieket, hogy két gólt azért szerezzenek. Ez semmire sem volt elég, utolsóként, pont nélkül estek ki, Carlos Caszely nemzetközi pályafutása pedig ugyanolyan szomorúan végződőtt, ahogy nyolc évvel korábban elkezdődött.
A rendszerváltó csatár
Caszely karrierjéből még három szezon volt hátra a Colo-Colóban, de ezt már inkább csak levezetésnek lehetett nevezni. Társadalmi megbecsültsége azonban ezekben az utolsó játékosévekben és visszavonulása után sem csökkent. Caszely továbbra sem félt kimondani, hogy mit gondol Pinochet rendszeréről, amikor pedig 1988-ban Chilében népszavazást tartottak arról, hogy az országot irányító katonai junta újabb nyolc évre kinevezhesse a diktátort, az ezt megelőző kampányban ismét kiállt az elveiért.
A népszavazáson „nem”-re buzdító kampány egyik legerősebb eleme az a tévéhirdetés volt, amelyben az idős Olga Garrido beszélt arról, hogy vele olyan kegyetlenségeket követtek el Pinocheték, amiknek egy részét a gyermekei és a férje miatt inkább nem szeretné elmondani. Majd megjelent mellette fia, Carlos Caszely, és közösen buzdítottak a nem szavazatra, a demokráciára, a szabadságra, a gyűlölettől mentes jövőre. Talán ennek a tényleg megrázó erejű hirdetésnek a hatására is döntött úgy a chileiek 54,5 százaléka, hogy a diktatúra ellen szavaz.
A vesztes népszavazás után megkezdődött a Pinochet-korszak vége és a chilei rendszerváltás évtizedes folyamata, aminek a hajlíthatatlan Carlos Caszely valóságos hőse lett. A jó humorú és gyors eszű Caszely azóta a chilei média rendszeres szereplője, hol futballmeccsek szakkommentátoraként, hol csak varietéműsorok fellépőjeként. Volt egy tétova próbálkozása a politikában is, de azóta inkább csak kívülről támiogatja a neki szimpatikus - és mindig baloldali - jelöltet. 2013-ban például azt a Michelle Bachelet-t, aki 2006 és 2010 között már vezette az országot.
Bachelet, akit annak idején szintén letartóztattak Pinocheték, az apját pedig meg is ölték, meg is hálálta Caszely támogatását, és 2014-ben kinevezte Chile madridi nagykövetségére sportügyekért felelős tanácsadónak. Kényelmes és nyugdíjas állásnak tűnt, de Caszelynek alig egy év után távoznia kellett. Egy madridi lapnak adott interjúban ugyanis azt találta mondani, hogy a frissen népszerűvé vált spanyol újbaloldali párt, a Podemos képviselői inkább ne dumáljanak annyira a szabadságról, miközben pénzt fogadnak el a venezuelai Nicolás Maduro balos diktatúrájától.
Ezt a Venezuelával és a spanyol baloldallal is baráti viszonyt ápolni próbáló Bachelet-kormány nem nyelte le, és a chilei külögyminisztérium hazahívta Santiagóba. Caszelyt nem különösebben rázta meg a dolog, otthoni hírneve és egyenes gerince érintetlen maradt. És így legalább talán arra is marad ideje, hogy kiderítse, magyar származású vagy nem.
¿Húngaro o no?
A különös Caszely név magyar szemmel akár lehetne magyar is, és számtalan forrás állítja, hogy Carlos Caszely bizony magyar származású. Ott szokott lenni a magyar gyökerú chilei hírességeket számba vevő - nem túl hosszú- listákon is. Csak az a gond, hogy maga az egyetlen hiteles forrás, Carlos Caszely egyáltalán nem biztos a dologban. Több interjúban is beszélt arról, hogy maga sem tudja, ősei pontosan honnét érkeztek Chilébe
Nagykövetségi kinevezése után az AS madridi sportnapilapnak elmondta, hogy különös vezetéknevét néhányan olasz, mások magyar eredetűnek tartják, és talán eredetileg K-val írták, Kósely-nek. Ami kétségtelenül még magyarabbnak hangzik, csak az internet szerint ilyen neve nincs senkinek.
Carlos apja, René Caszely maga is focista volt, és bár fia szerint a Colo-Colo is ajánlott neki szerződést, ő a szimpatikusbb feltételek miatt a santiagói vasutasok kiscsapatát, a Ferroviariost választotta, ahol balszélsőként játszott. Carlos, azaz Károly azt mondja, miatta lett focista. A Renét viszont nehéz magyarítani, és az Olga Garrido is elég spanyolul hangzik. A 19. században Dél- és Észak-Amerikába kivándorló szegény európaiak sokan a nevüket sem tudták leírni, így azzal a vezetéknévvel kezdtek új életet, amit a regisztrálásukkal megbízott, velük egy nyelvet sem beszélő hivatalnok hallás alapján leírt. Talán így torzult el Caszely-ék eredeti neve, amit akár a Székelyből is hallhatott félre egy leterhelt chilei határőr. De Carlos Caszely esetében egyébként sem ez a legfontosabb.