Áder János ugyanazt csinálja, mint a kopaszok a választási irodán

Áder János pénteken simán aláírta a plakáttörvényt. Nem küldte Alkotmánybíróság elé, már a szokásos magyarázkodás is elmaradt, egyszerűen fogta, és szó nélkül átengedte a törvényt, ami heteken belül eltünteti a Jobbik-plakátokat az utcáról.

Pedig az a mód, ahogy ezt a törvényt elfogadták, a magyar parlamentarizmus egyik mélypontja volt. Legalább olyan súlyos, mint a kopasz verőemberek akciója a választási irodánál.

A törvényre azért volt szüksége a Fidesznek, mert a Jobbik nélhány hónapja látványos kampányba kezdett, és teleragasztotta az országot Orbánt, Mészárost, Rogánt és Habonyt tolvajozó plakátokkal. A kampány nem jöhetett volna létre Simicska Lajos nélkül, aki a magyar kültéri reklámpiac meghatározó szereplője (magyarul: övé a legtöbb plakáthely), és történetesen nagyon haragszik a Fideszre: komoly kedvezménnyel adta bérbe ezeket a helyeket a Jobbiknak. Hogy a történet semmi másról nem szól, csak erről, azt már a törvény neve is jól mutatja, hiszen Lex Csicskaként hivatozott rá a Fidesz, márpedig a csicska a Jobbik állandó jelzője a kormánykommunikációban. (Alsótagozatos csúfolódásokat idézően rímeltetve Simicska nevére.)

A Jobbik plakátja.

A fideszes törvényjavaslat célja, hogy ne lehessen kedvezményesen kiadni a plakáthelyeket politikai pártoknak. Sőt, a végén már azt akarták, hogy a pártok a választások előtti néhány hetet leszámítva egyáltalán ne plakátolhassanak. Ez utóbbi korlátozás már durván a kormánynak kedvezne, hiszen saját politikai kampányait bármikor társadalmi célú hirdetésnek álcázhatja, vagy strómanszervezetekkel szerveztetheti. A javaslat még Fidesz-szinten is cinikus: a kormány gyakorlatilag folyamatos kampányban van, félévente szervez valamilyen konzultációt, amihez kapcsolódva teleplakátolja az országot éppen aktuális politikai üzeneteivel.

Ha egy pillanatra elfelejtjük a kontextust, egy ilyen törvényjavaslat mögött lehetnének a demokráciát erősítő, korrupcióellenes szándékok is. Ha egy nagyvállalkozónak lehetősége van arra, hogy ilyen szívességeket tegyen egy pártnak, akkor jó esély van rá, hogy a párt kormányra kerülve viszonozná ezeket a szívességeket. A korrupciós kockázat ellen fel lehetne lépni, sőt érdemes lenne vitatkozni a pártfinanszírozás egészének átalakításáról, aminek része lehetne egy ilyen javaslat is.

Itt viszont egész másról van szó. Nemcsak azért, mert korábban Simicska a Fidesznek adott olcsó plakáthelyeket, és nem is csak azért, mert Tiborcz István, Matolcsy Ádám és Polt Péter országában kormányzati oldalról korrupciós kockázatokat emlegetni elég képmutató húzás. Sőt, még csak nem is azért, mert a javaslat részleteiből (például abból, hogy a CÖF-re nem vonatkozik) világosan látszik, hogy a Fidesznek a hatalmi érdekein kívül más szempontja nem volt. 

Hanem azért, mert a Fidesz nem állt meg ott, hogy jogállami keretek között harcolja ki a törvényt.

A pártok gazdálkodását érintő törvények kétharmadosak. A pártok mégiscsak a demokrácia alapintézményei, ezért fontos, hogy a létüket ilyen alapvetően meghatározó szabályokról csak úgy lehet dönteni, ha kormány és ellenzék tárgyal egymással, alkuk születnek, kölcsönös engedmények árán alakul ki valamilyen megoldás. A Fidesz eleinte még tárgyalt is, voltak ellenzéki javaslatok, de mire a parlamenti szavazásra került a sor, az ellenzéknek világos lett, mi a törvény egyetlen célja, így nem is szavazta meg, a Lex Csicska elsőre elbukott.

Kabé eddig tartana a történet, ha valóban demokratikusan működne a politikai hatalom. Nem szép, hogy a kormánypárt csakis saját rövidtávú politikai érdekei alapján hozna törvényt, de ha az ellenzék ezt leszavazza, akkor a kormánynak nem volna más lehetősége, minthogy elfogadja, és beletörődik, hogy nem kaphatja meg mindig, amit akar.

A Fidesz persze nem fogadta el. Rendkívüli parlamenti ülésnapot hívott össze, és amikor egyértelműen látszott, hogy másodszorra sem sikerülne a dolog, egyszerűen becsomagolta a javaslatot: az érdemi intézkedéseket belefoglalták egy másik, csak feles többséget igénylő törvénymódosításba. Ezt pedig már saját képviselőikkel is meg tudták szavazni.

Itt nem volt látványos akció, nem vonultak föl kopasz verőemberek, mint a választási irodánál, hanem csak unott arcú, szürke öltönyös alakok nyomogatták a szavazógépet. Pedig ez a húzás legalább annyira erőszakos és antidemokratikus, mint a másik volt.

Akkor a demokrácia egyik alapintézményét, a népszavazást taposták meg pillanatnyi politikai érdek alapján. Most egy másik alapintézményből, a parlamentből csináltak az eddigieknél is nagyobb viccet, hasonló célok miatt. Akkor egyszerűen az volt a cél, hogy a szocialisták ne adják le a népszavazási kérdést, és ehhez bármilyen eszközhöz lehetett nyúlni. Ugyanez történt most is: Rogán Antal és a többiek fejének le kellett kerülnie az utcákról, és ha ezt nyíltan alkotmányellenes, a törvényhozás szabályait semmibevevő lépéssel lehetett csak megoldani, akkor ezt választották.  (A módszert egyébként a lengyel illiberálisok is alkalmazták, amikor 2015-ben kétharmados többség híján egyszerű feles törvényekbe tuszkoltak alkotmánymódosítással felérő változtatásokat.)

Sokan ezt valamiféle trükközésnek tartják a Fidesz részéről, mintha ez a lépés valami ügyes csavar lenne.

Pedig nincs már ebben semmi ügyesség: sima verőembertempó.

A plakáttilalmat végül a települések látképének védelméről szóló törvénybe passzírozták bele. Mivel a kormányzati kommunikációra a törvény nem vonatkozik, a magyar települések látképe egyébként ma ilyen:

Fotó: MT/olvasónk

A parlamenti vitában pedig végig arról beszéltek, a törvény a korrupcióról szól. Ennek viszont mi köze a települések látképéhez? Ez a törvény hivatalosan is teljesen másról szól, mint ami a neve, és ezt a kormány el is ismeri.

Mindezzel Áder János államfőnek a magyar alkotmányosság őreként semmi problémája nem volt. Második ciklusát tölti, tehát az újraválasztásért már nem kellene szívességeket tennie a pártnak, távozása után pedig élete végéig garantáltan fizetést és titkárságot kap a magyar adófizetőktől. Ezzel együtt is fontosabb szempontnak érezte a Fidesz pillanatnyi politikai érdekeit, mint a magyar alkotmányosságot.

Mivel az biztos volt, hogy az ellenzék mindenképp az Alkotmánybírósághoz fordul, Áder számára igazából csak az volt a kérdés, hogy mikor kerül oda a törvény. Az ellenzék kezdeményezésére ugyanis csak jóval később juthat oda, ami pont megfelel a Fidesz érdekeinek. Addig sincsenek utcán a bosszantó plakátok. Az államfő pedig úgy döntött, hogy lenyírja a haját, bomberdzsekit húz, és beáll az Alkotmánybíróság ajtaja elé, nehogy túl hamar kelljen dönteni a törvényről. Ott pedig aztán további időhúzásra is lesz lehetőség, mint a CEU-ügyben, miközben fogy majd az idő a választásig.

Az, hogy a jogi verőemberek öklének rosszabbik végére nem valami csillogó szemű, tiszta lelkű hősök kerültek, hanem egy identitását bizonytalan időre felfüggesztő szélsőjobboldali párt és egy bosszúszomjas oligarcha veszélyes szövetsége, a lényegen semmit sem változtat. Legfeljebb csak biztosan tudhatjuk, hogy nem egy hollywoodi filmben, hanem a kelet-európai valóságban játszódik a történet. A legnagyobb vesztes nem a Jobbik, amiért le kell szedniük a plakátokat, hanem Magyarország, ahol ez belefért, és igazán nagy feltűnést már nem is keltett.

;