Katar blokádja nem arról szól, hogy a kis arab monarchia terroristákat támogat, hanem arról, hogy Szaúd-Arábia mekkora úr a térségben
2017 augusztus 20., 15:36
Van egyetlen terület, ahol Orbán tényleg az ázsiai mintát követi, és ez a foci
Terror ide, debil Trump elnök oda, a nyugati világ közvéleményét nem sok dolog rázta meg annyira mostanában, mint az a tény, hogy Neymart, a Barcelona focistáját 222 millió euróért vásárolta ki a szerződéséből a PSG, vagyis a párizsi klubot tulajdonló katari állami alap.
A leglelkesebb szabadpiaci kapitalisták szerint is betegesen magas, a foci, mint sport és a foci, mint biznisz szempontjából egyaránt értelmezhetetlen, sokak által egyszerűen immorálisnak tartott összeg lefagyasztotta az agyakat, és tátva hagyta a szájakat. A közönség most kezd ocsúdni, felmérni a károkat, és próbálja kitalálni, mit hozhat a közeljövő.
A Neymar-ügyletben – illetve a lavinaeffektus miatt azóta történt irreális tranzakciókban – már első blikkre is az volt a sokkoló, hogy hiába őrült a piac, és hiába rakétáznak a játékosárak évek óta, ez a 222 milliós árcédula egyszerűen nem következett semmiféle előzményből.
A focipiac mozgásait, vagyis az árak emelkedését az elmúlt egy-két évizedben csapatoknak visszaosztott, egyre nagyobb közvetítési díjak, illetve a futballbizniszbe sorra belépő orosz oligarchák majd a szintén idefektető amerikai sportmilliárdosok gerjesztették. Az árak száguldottak ugyan, de ez mégiscsak értelmezhető tempójú, a berakott pénzzel arányos száguldás volt.
Aztán az elmúlt pár évben előbb jöttek a kínaiak, akik elkezdtek félig-meddig kiöregedett sztárokat két-három-négyszeres áron, világrekord fizetésekért megvenni a bajnokságukba, miközben Európában is nekiláttak az itteni együttesek felvásárlásának, majd érkezett Katar állami sportalapja, és elvitte Neymart, azonnali dominóhatásként beteges költekezésre sarkallva a Barcelonát.
Mi az értelme, ha egyszer nincs semmi értelme?
Ezek mind olyan befektetések, amik valószínűleg a legügyesebb gazdálkodás mellett sem termelik ki a berakott pénzt, amellett, hogy a sportértékük is gyakran kétes, hiszen a világon semmi biztosíték nincs arra, hogy a PSG mondjuk valaha is megnyerje a BL-t Neymarral. De az összes szempont, amit itt felsoroltam, eleve elavult, hiszen a foci nyugati világban elfogadott két értelmezési tartományából táplálkozik:
1.) A „Népszínház” koncepció, miszerint a foci a mi játékunk, mármint a hétköznapi nézőké és rajongóké, olyan rituális színház, ahol a XX-XXI. század embere rituális igényeit kiélendő stilizált sportdrámát néz, ami azért létezik, hogy ő kiengedhesse a gőzt.
2.) Az amerikai gyökerű piaci koncepció, miszerint a futball nem közösségi munkásszínház, hanem szórakoztatóipar, jó biznisz, amit ennek megfelelően kell művelni.
A mostani események az esetleges látszat ellenére nem a piaci koncepció szélsőséges túlhajtásai, hanem éppen annak antitézisei.
A kínai nyomulás óta ugyanis olyan tényezők határozzák meg a futballvilág legnagyobb befektetéseit, amik eddig egyszerűen értelmezhetetlenek voltak egy fejlett világbeli megfigyelő számára. Ezek a
a nagypolitika,
az államérdek,
a diplomácia,
a gazdasági diplomácia,
a soft power
és a politikai marketing.
Ennek az újfajta, kínai-katari vagyis ázsiai, erőteljes állami részvétellel és gigantikus közpénzköltéssel járó futballfelfogásnak az alapja az, hogy államok és kormányok művelik, nem pedig egymással szövetkező sportolók, sportszeretők, focikedvelő gazdag magánemberek vagy a fociból pénzt kifacsarni akaró magáncégek.
(Ha nem lett volna teljesen világos: a PSG elnöke ugyan egy sejk, de a tulajdonos nem valami szupergazdag olajsejk, hanem egy katari állami bevételeket kezelő, azokat sportcélokra felhasználó és befektető alap. A PSG-projekt anyagi forrásai emiatt államiak és szinte korlátlanok, ami még a leggazdagabb amerikai sportvállalkozásokról sem mondható el. Katar ráadásul autokratikus ország, egy olajmonarchia, így az adófizetőknek esélyük sincs az irracionális költekezés kontrollálására.)
Az államok célja leegyszerűsítve az ön- és országmarketing. Katar azután vette meg Neymart, hogy Szaúd-Arábia nyomására szinte az összes környékbeli arab állam blokád alá vette a terrorizmus állítólagos támogatása miatt (valójában az arab világon belüli hatalmi játszmák része ez a húzás), és közben sorozatban érik a korrupciós vádak a focivébé odaítélése miatt.
Az állammal kötött üzletekből élő kínai vállakozások focicsapatai akkor kezdtek megmagyarázhatatlan költekezésbe, amikor az elnök egyértelmű politikai célként jelölte ki, hogy a hagyományosan még ázsiai szinten is gyenge válogatottnak 2050-ig meg kell nyernie a világbajnokságot. De a legutóbbi Afrika-kupát is olyan stadionokban játszották, amiket Kína vagy teljesen ingyen, vagy igen kedvezményes hitelekkel megtámogatva épített.
Ezek az országok a focit az uralkodó rezsim megerősítésére, a gazdasági holdudvaruk hízlalására, országmarketingre, valamint gazdasági diplomáciára használják.
Pontosan ugyanúgy, mint Orbán Viktor. Aki ráadásul kicsivel előbb is kezdte, mint a kínaiak vagy a katariak. A magyar futball totális visszaállamosítása, a rendszerbe tolt, soha nem látott mennyiségű közpénz, a racionálisan nem magyarázható költekezés, a diplomáciai célú stadionépítések mind mind a nagyobb testvérek gyakorlatának rokonai, csak éppen kisebb léptékben.
Kína a soft power, vagyis a nemhagyományos diplomáciai nyomulás és országmarketing lelkes művelője, például a Földet behálózó kulturális intézményei, a Konfuciusz-intézetek révén, de most már a focit is felvették a repertoárba.
Magyar gógyi
Orbán Viktor futballügyi tevékenysége első blikkre egyszerűen a rákosista-kádárista futballirányításhoz való visszatérésnek tűnt. A hasonlóság kétségtelen, amennyiben a motiváció itt is a foci rezsimlegitimáló propagandaeszközként való használata, totális állami ellenőrzés mellett. Orbán azonban sokkal több pénz fölött rendelkezik, és a legnagyobb összegek a látszat ellenére nem ötvenesévekbeli módon a játékosok zsebébe vándorolnak, hanem a gazdasági holdudvaréba.
A lényeg itt legalább annyira a belsőkörös hívek etetése, mint a propagandasikerek kivívása.
A stadionépítések látványos tízmilliárdjai mellett az igazi kaszálás a TAO-pénzekkel folyik. TAO-jogosultak elbeszélése szerint a csókosok kapásból 30 százalék körüli visszaosztásért szervezik azokat a TAO-pénzeket, amiknek később is a töredékét költik a hivatalosan megjelölt célokra. Tavaly ilyen célokra majdnem 30 milliárd forint közpénzt tapsoltak el, ehhez mérten a 30 százalékok kapásból tízmilliárdos lenyúlást – más szóval polgárosodást – jelentenek.
Az államfoci azért volt képes megzavarni a virágzónak tűnő nemzetközi focibiznisz eddigi szokásos menetét, mert a felek itt jellemzően nem a maguk pénzét költik, hanem a tiédet.
Orbán Viktor a foci területén a maga módján tehát legalább újító. Az államfoci mint jelenség ugyanakkor nem tűnik fenntarthatónak, egyszerűen azért, mert egyre kevesebb olyan ország van, ahol a polgárok megengednék a politikai osztálynak, hogy az ő pénzükön focizzanak. Nem azt állítom, hogy ne maradna elég diktatúra, olajmonarchia és autoriter hangulatú haveri bizniszköztársaság ahhoz, hogy a világfutball mozgásait sikeresen befolyásolhassák a közeljövőben, de az tuti, hogy a kulturált világban ez a koncepció hosszabb távon sosem győzhet.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.