Június eleje óta tart az utóbbi évtizedek legsúlyosabb diplomáciai válsága az arab világban: Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom megszakította diplomáciai kapcsolatait Katarral, mert szerintük az állam túl jóban van Iránnal és terroristákat támogat. Ez a négy ország lezárta a légterét és a kikötőit a katari járművek előtt, Szaúd-Arábia pedig lezárta a Katarral közös határát. Mivel pedig Katar egy félsziget, és szárazföldi határa csak Szaúd-Arábiával van, ez azt jelentette, hogy lényegében blokád alá vették az országot.

Katar az utóbbi hónapokban repülőn érkező iráni, török, német, amerikai és ausztrál élelmiszer- meg vízszállítmányokon élt, és ugyan azt állítják, akármeddig kihúzzák így, hiszen élelmiszer-tartalékaik és pénzük is van dögivel (egy főre eső GDP-ben Katar világelső), ha a krízis nem oldódik meg rövidesen,

az nagyon rossz következményekkel járhat nemcsak Katar és az Öböl-menti régió, de az egész világ számára is.

De annak ellenére, hogy a média csak az utóbbi hónapokban lett tele a Szaúd-Arábia és Katar szembenállásáról szóló cikkekkel, ez egy sokkal régebbi konfliktus, és sokkal többről is szól, mint hogy Katar terroristákat támogatna. Ez már csak abból is látszik, hogy éppen Szaúd-Arábia vádolja terroristák támogatásával Katart, holott Szaúd-Arábiából is egy rakás terrorszervezetet pénzelnek, és a szaúdi kormányt folyamatosan figyelmeztetik is a nyugati államok, hogy tegyen többet a terrorizmus elleni harcban.

Trónok harca

Szaúd-Arábia és Katar viszonya a 90-es évekig nagyon egyoldalú, de konfliktusoktól mentes volt. Ez lényegében azt jelentette, hogy Katar Szaúd-Arábia kvázi vazallusaként működött. A katari uralkodók, azaz al Táni-dinasztia tagjai az al Szaúdok akaratának megfelelően irányították az országot, és Katar második legbefolyásosabb családjából, a szaúdi uralkodókhoz rokoni szálakkal is kötődő al Attija-házból választották legfőbb tanácsadóikat és minisztereiket. Ők mindig vigyáztak arra, hogy Katar semmiképp ne menjen szembe Szaúd-Arábia érdekeivel, és sose kérdőjelezze meg Szaúd-Arábia és az al Szaúd család hegemóniáját az Arab-félszigeten.

Szaúd-Arábia számára azért volt nagyon fontos, hogy Katart és az al Táni családot ellenőrzése alatt tartsa, mert a hagyományosan paranoiás és hatalmukat féltő al Szaúdok évtizedek óta attól tartanak, hogy a hozzájuk hasonlóan nagy múltú, nagy tekintélyű, befolyásos és vagyonos al Táni-dinasztia veszélyeztetheti a pozícióikat.

Ezt az ellentétet csak erősíti, hogy

Szaúd-Arábia és Katar az a két ország a világon, ahol a vahhábizmus állami ideológia.

Mohamed ibn Abd al-Vahháb az 1700-as évek végén kezdett el prédikálni a beduinok és az egyiptomi muszlim urak fényűzése és romlottsága ellen, követőinek pedig egy terjeszkedő, harcos, fundamentalista és puritán iszlám irányzatot ajánlott. A vahhábiták a XIX. században már harcoltak a velük egyet nem értő muszlim irányzatok képviselőivel, ma pedig több iszlámkutató is Mohamed ibn Abd al-Vahhábot tartja az iszlamista terrorizmus egyik fő szellemi atyjának.

Az utóbbi évtizedekben egyre többször került konfliktusba a vahhábizmus katari és szaúdi szárnya, ráadásul míg a katari uralkodócsalád al Vahháb tényleges örökösének tartja magát, addig az al Szaúdok csak szellemi utódokként tekintenek magukra. Rijádban, a szaúdi fővárosban pedig emiatt úgy gondolják, hogy a katari uralkodóház ezzel is gyengítheti majd az al Szaúd-dinasztia esélyeit egy jövőbeli örökösödési harcban.

Vazallusból önálló játékos

1995-ben Katarban átvette a hatalmat Hamad ibn Halífa Al Táni emír, aki azt tűzte ki uralkodása céljául, önállósítja a katari külpolitikát, azonosítja Katar saját érdekeit, és azokat követi majd Szaúd-Arábia kiszolgálása helyett. Ennek első lépése volt, hogy az ország igyekezett nyitni Irán felé, valamint közvetítőként fellépni Irán és a térség más országainak konfliktusában. Ezt a közeledést Rijádban a kezdetektől rossz szemmel nézték, Szaúd-Arábia ugyanis a szunnita iszlám, Irán pedig a síita iszlám vezető hatalma, és egymás legnagyobb geopolitikai versenytársai.

Hamad emírnek két fontos indoka volt, hogy normalizálja a viszonyt Iránnal. Az egyik, hogy a kis országgal szemközt a Perzsa-öböl túloldalán már iráni katonai létesítmények vannak, ráadásul egy Katarhoz hasonlóan kicsi állam egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy tengeri és légtérszomszédjával annyira rossz legyen a viszonya, amennyire az katari-iráni diplomáciai kapcsolatok rosszak voltak a 90-es években.

A második, sokkal fontosabb indok pedig ez:

A térképen pirossal jelölt folt a Dél-Pars gázmező. Ez a világ messze legnagyobb gázmezője, olyan hatalmas, hogy valószínűleg több gáz van benne, mint az összes többi ismert gázmezőn együttvéve. A lelőhely Katar és Irán fennhatósága alatt áll, és bár a két állam többnyire verseng a gázpiacon, a gázmezőt együttműködve tudják a legegyszerűbben fejleszteni.

Irán, a terror és a tévé

Hamad emírre már a hatalomra kerülésekor sem néztek jó szemmel Rijádban, ugyanis a hagyományokkal ellentétben nem az al Attija családból választott tanácsadót, hanem a saját családjából. Az önálló katari külpolitika kialakításához szükséges nemzetközi befolyást pedig az akkoriban nagy formában lévő politikai iszlám különböző irányzatainak felkarolásával kezdte összegyűjteni.

Az emír közben igyekezett megtartani a nyugati szövetségeseit is: 1 milliárd dollárból megépítette az Al Udeid légibázist, és amerikai katonákat hívott az országba. A bázis ma is az amerikai és a koalíciós erők legfontosabb támaszpontja a térségben, ezt használják az ISIS elleni háborúban is.

Az amerikaiakat ezek után látszólag nem érdekelte annyira, hogy Hamad emír kapcsolatot tart fenn terrorszervezetnek minősített csoportokkal, és körözött terroristákat hagy viszonylagos nyugalomban működni Dohában.

1996-ban megalapították Dohában az al-Dzsazírát is. A katari állam által finanszírozott tévécsatorna mára a világ egyik legbefolyásosabb médiavállalkozásává nőtte ki magát, az iszlám világban az al-Dzsazíra vált messze a legismertebb sajtóorgánummá. A vállalat sikere jelentős részben annak köszönhető, hogy a múltban nem zárkózott el az iszlamista vélemények terjesztésétől sem. Világszerte az afganisztáni háború idején lett ismert, és az arab tavasz idején is élőben követte az eseményeket, ráadásul többször markáns véleményeket fogalmazott meg a forradalmak során megdöntött diktátorokkal szemben.

Mindenki egyre idegesebb

Kezdetben tehát többnyire csak Szaúd-Arábiát idegesítette, hogy Katar kezd kibújni a befolyása alól, Hamad emír külpolitikája azonban néhány éven belül a térség több államát is Katarra haragította. Szaúd-Arábia mellett Egyiptomnak sem tetszett, hogy Katar támogatta a Muszlim Testvériséget, ugyanis ez a szervezet megkérdőjelezi az Arab-félsziget uralkodócsaládjainak örökletes uralmát. Ezen kívül a Muszlim testvériség Egyiptomban szemben állt Hoszni Mubarak elnökkel, most pedig a szaúdiak által támogatott Abdel Fattah Esz-sziszi elnökkel is. Közben az arab tavasz idején az al-Dzsazíra is nyíltan a változásért tüntetők (köztük a Muszlim Testvériség) oldalára állt Mubarakkal szemben.

Nem csoda, hogy most a blokád feloldásáért cserébe többek közt az al-Dzsazíra bezárását is követelik Katartól az ellenfelei.

Hogy a Muszlim Testvériségen kívül Katar ténylegesen támogatott-e terroristákat, azt már nehezebb eldönteni. Az biztos, hogy a Hamász és a tálibok vezetőit is beengedték már Dohába, a katari vezetés azonban azzal védekezik az ezzel kapcsolatos vádakra, hogy ők csak nemzetközi béketárgyalásokat és egyeztetéseket szerveznek, és a tálibokat például csak azért engedték be, mert Dohában tárgyaltak az afgán kormánnyal a békéről.

Az ilyen ügyek miatt az utóbbi 15 évben sorozatosak voltak a súrlódások Katar és a többi olajmonarchia között. 2002-ben Szaúd-Arábia hazahívta a nagykövetét Katarból, ezzel tiltakozva amiatt, hogy a szaúdiak szerint az al-Dzsazíra ellenségesen viselkedik Szaúd-Arábiával és az ország vezetőivel szemben. Katar igyekezett megbékíteni a szomszédját, maguktól elfogadtak például egy korlátozást, amivel megtiltották maguknak, hogy a Dél-Pars gázmezőt Iránnal együtt fejlesszék. De Szaúd-Arábiát ezzel sem győzték meg: csak 2008-ban állt helyre a diplomáciai kapcsolat a két ország között.

2014-ben Szaúd-Arábia mellett már az Egyesült Arab Emírségek is hazahívta a nagykövetét, mert azt állították, hogy Katar beleavatkozik a belügyeikbe. Katar erre kiutasította az országból a Muszlim Testvériség több tagját, és a kapcsolatok helyreálltak.

2015-ben pedig Egyiptom haragudott meg nagyon Katarra, mert az al-Dzsazíra bemutatta, hogy az egyiptomi légierő civileket is lebombázott egy líbiai támadása során, és később a katari kormány is elítélte a támadást. Egyiptom válasza erre az volt, hogy Katar a terroristákat támogatja.

2017-ben minden adott volt ahhoz, hogy kiboruljon a bili

Idén még tovább súlyosbodott a helyzet. Áprilisban Katar megszüntette a korábbi korlátozást, amit saját magára szabott ki a Dél-Pars gázmező Iránnal közös fejlesztésére, és Tamim emír (Hamad fia) egyeztetni kezdett az ügyben a teheráni vezetőkkel.

Szintén áprilisban Katar kb. 900 millió dollárt fizetett iraki és szíriai iszlamista csoportoknak.

Az összeg nagyobb része váltságdíj volt 26 katariért (köztük a királyi család néhány tagjáért), akiket még 2015-ben egy dél-iraki solymászkiránduláson ejtettek fogságba, a maradékot pedig azért fizették két szíriai szervezetnek, hogy tegyék lehetővé külföldi segélyszállítmányok bejutását az általuk ellenőrzött térségbe, és engedélyezzél a civilek evakuálását egy szíriai városból. Ez sikerült is, amerikai sajtóhírek szerint 2000 ember tudott így megmenekülni az ostrom alatt álló városból.

Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek vezetői nem is a kifizetés célján akadtak ki, hanem azon, hogy miért kellett ennyi pénzt adni. Szerintük ugyanis Katar igazából nem is bánta, hogy majdnem 1 milliárd dollárt kellett kifizetnie közel-keleti terrorcsoportoknak, mert a kezdetektől az volt a céljuk, hogy őket finanszírozzák. Katar természetesen tagadta ezeket a vádakat.

A mostani válság kialakulásához persze ennyi nem lett volna elég, hiszen Szaúd-Arábia, az Emírségek és Bahrein is tisztában van vele, hogy legfontosabb szövetségesük, az Egyesült Államok mindig legfőképp nyugalmat akar az Arab-félszigeten, ráadásul az utóbbi években Katar Washington kiemelt bizalmát élvezte az Al Udeid légibázis miatt.

De most itt volt Donald Trump.

Trump májusi közel-keleti körútján teljes támogatásáról biztosította Szaúd-Arábiát a terrorizmussal szembeni harcban és Irán ellenében, sőt miután a veje elbukott egy félmilliárd dolláros katari üzletet, az amerikai elnök valószínűleg bátorította is a szaúdiakat, hogy lépjenek fel Katarral szemben olyan keményen, ahogy csak akarnak. Már a válság alatt Trump többször nekitámadt Katarnak a Twitteren is, posztjait pedig több amerikai tisztviselő is meggondolatlannak és az amerikai külpolitikai érdekek szempontjából nem helyénvalónak nevezte. Rex Tillerson külügyminiszter is igyekezett tompítani az elnök szavait, és ez nem is csoda: hiszen az elsődleges amerikai érdek Katarban az Al Udeid légibázison állomásozó több ezer amerikai katona biztonsága, és az, hogy a bázist zavartalanul használhassák.

Alig néhány nappal azután, hogy Trump zöld utat adott, meg is indult a balhé: a katari állami médiában megjelent egy interjú Tamim emírrel, amiben az uralkodó elismerően beszél Iránról, és terroristacsoportokat vesz a védelmébe. Az interjút a megjelenése utáni szinte azonnal felkapta az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Szaúd-Arábia médiája, és ezeket a mondatokat idézve nekitámadtak a katari emírnek. Katar erre azt állította, hogy meghekkelték az interjút, ugyanis az emír nem mondott ilyeneket. Amerikai szakértők kezdetben orosz hekkereket gyanítottak a botrány hátterében, újabban azonban már az amerikai titkosszolgálat is úgy sejti, hogy

az Egyesült Arab Emírségek állhatott a támadás mögött, hiszen ezzel jó ürügyet kreáltak a konfliktus eszkalálására.

Bahrein, az Emírségek, Egyiptom és Szaúd-Arábia június 5-én szakították meg a kapcsolataikat Katarral, azóta tart a diplomáciai válság. Katart kidobták a Jemenben harcoló szaúdiak vezette koalícióból is, ezen kívül az Arab-félsziget országai igyekeznek minél jobban elszigetelni Katart.

A konfliktus hatásai Európában is érezhetők, a blokád ellenére ugyan Katar tud gázt eladni az Egyesült Arab Emírségeket keresztül, mégis drágult az importgáz Európában. A legnagyobb áldozat Nagy-Britannia, ami gázimportjának túlnyomó részét Katarból szerzi be.

Katar egyelőre kitart, és minden vádat tagad, az al-Dzsazírát pedig nem hajlandó bezárni. Szaúd-Arábiában augusztusra fel is ismerték, hogy a blokáddal ugyan komoly gazdasági károkat okozhatnak Katarnak, és akár a főellenség Iránnak is, de hosszú távon ezzel csak azt érik el, hogy Katar még közelebb kerül Iránhoz, ez pedig a szaúdi érdekek szempontjából kifejezetten káros.

Irán élt is a lehetőséggel: azonnal a támogatásáról biztosította Katart, és azonnal élelmiszer-szállítmányokat küldött az országba repülővel. Ezen kívül belegyezett, hogy az Európába és Afrikába tartó katari gépek használják az iráni légteret. Hasonló határozottsággal állt ki Katar mellett Törökország és Omán is, utóbbi saját bevallása szerint épp azért, mert el akarja kerülni, hogy Katar iráni befolyás alá kerüljön, Törökország pedig Szaúd-Arábia és Irán mellett szintén vezető szerepre törekszik a térségben. Erdogan elnök még katonákat is küldött Katarba.

Éppen ezért részleges szaúdi meghátrálásként értékelhető, hogy csütörtökön Szaúd-Arábia - korlátozásokkal bár, de - megnyitotta határát a katari zarándokok előtt a mekkai zarándoklat idejére.