• Az oroszok alig egy év alatt nagyon bevásárolták magukat az iraki kurdok olaj- és gázmezőibe.
  
• Ezzel párhuzamosan bátorították a kurd függetlenségi törekvéseket is.
  
• A függetlenségről szóló szeptemberi népszavazás óta az iraki, az iráni és a török kormány is a kurdok ellen fordult, hadműveletek kezdődtek, és elfoglalták Kirkuk városát a mellette lévő olajmezőkkel együtt.
  
• Ahogy a kurdok egyre kiszolgáltatottabbak, úgy jutnak még jobb lehetőségekhez az orosz állami befektetők, csütörtökön például megvették a térség egyetlen olajvezetékét is.
  

Csütörtökön Veronában egy rendkívül fontos szerződést írt alá az iraki kurd terület kormánya és a Rosznyeft orosz állami olajvállalat. Az orosz cég megvásárolta a Kirkuk–Ceyhan olajvezeték tulajdonjogának 60 százalékát. Az üzletet alig néhány nappal azután ütötték nyélbe, hogy az iraki kurdok népszavazáson döntöttek a függetlenségükről, és válaszul az iraki hadsereg (és Iránból irányított szövetségeseik) elfoglalták a kurdoktól Kirkuk városát, és az ottani olajmezőket.

Az üzlet jól mutatja, hogy a kurd függetlenségi mozgalom körül micsoda világpolitikai és üzleti mozgások vannak. Oroszországnak ez volt az utóbbi egy évben a negyedik nagy szerződése, amivel beszálltak a kurdisztáni szénhidrogénbe. 

Az Iszlám Államtól jobban tartottak, úgyhogy eddig nem estek egymásnak

Az iraki kurdok több évtized rettenetes elnyomottság után 1991-ben szereztek széleskörű autonómiát: az Öböl-háború utáni béke egyik feltétele volt, hogy a kurdokat békén hagyja Szaddám Huszein. Miután 2003-ban Szaddám uralmát egy újabb háborúban megdöntötték az amerikaiak, igyekeztek rákényszeríteni a közös kormányzásra a kurdokat, és az új, immár síiták dominálta iraki kormányt. Ebből az lett, hogy a kurd területek lényegében önállósodtak.

A következő fordulat akkor jött el, amikor az Iszlám Állam elfoglalta Irak nyugati felét. Az iraki hadsereg lényegében harc nélkül adta át a térség jelentős részét, többek között a kurd területtel határos Moszult, Irak második legnagyobb városát. A kurdok arra hivatkozva, hogy meg kell állítani a terroristák nyomulását, az autonóm területüket tovább növelték, és 2014-ben elfoglalták többek között a vegyes lakosságú, de arab többségű Kirkuk városát. Elvben azért, hogy ne kerüljön az is az Iszlám Állam kezére. Kirkuk azért nagyon fontos város, mert a határában több nagy olajmező is van. A vidék megszerzésével a kurdok jelentősen növelték az addigi olajtermelésüket.

Eredetileg volt egy alku az iraki és a kurd kormány között, hogy osztoznak az ország olajbevételein, és így valami jutott volna a dél-iraki mezők hasznából a kurdoknak, és Bagdad is leszedhette volna a sápot az északi, kurdisztáni mezőkről. A megállapodást az amerikaiak kényszerítették ki. A valóságban azonban soha nem osztoztak semmin. 

A kurdok 2014-ben beüzemelték a Kirkuk–Ceyhan olajvezetéket, amelyen keresztül iraki közreműködés nélkül ki tudták vinni az olajukat a Földközi-tengerre. (Ceyhan egy török kikötőváros, ahová a kurdisztáni olajvezetéken kívül az azeri mezők olaja is befut, a Baku–Ceyhan vezetéken keresztül, és így a régió egyik legfontosabb olajkereskedési központja. Az Iszlám Állam is ide csempészte Moszul környékéről és szíriai mezőkről kitermelt olaját, csak ők teherautókat használtak erre, és nem vezetéket.) A Kirkuk–Ceyhan vezeték megnyitásával ömleni kezdett a pénz a kurdokhoz.

A helyzetet a bagdadi kormányok sosem szerették, de nem tettek ellene semmit, mert az Iszlám Állam éppen elég gondot okozott nekik. Miután elvesztették Fallúdzsát is, 2015-re már csak 70 kilométerre voltak az Iszlám Állam harcosai Bagdadtól. 

Annyit azért elértek, hogy az amerikai cégek, amelyek korábban nagy fantáziát láttak a kurd mezőkben, kivonuljanak Kurdisztánból. Az irakiak azzal fenyegették az amerikaiakat, hogy kitiltják őket az ország egyéb régióiból és kikötőiből is, ha rámennek a kurd olajra. A Chevron már 2015-ben otthagyta a legfontosabb kurdisztáni érdekeltségét, az Exxon pedig 2016 végén hat mezője közül hármat feladott, a többit pedig részben török és norvég olajcégeknek adta tovább a múlt hónapban.

Az Exxon vezetője a kurdisztáni befektetések idején az a Rex Tillerson volt, aki jelenleg az USA külügyminisztere. A cég vezetőjeként néhány éve még azért lobbizott, hogy az USA támogassa a kurd függetlenség ügyét, de most külügyminiszterként már a népszavazás elhalasztását követelte a kurdoktól.

2017 nyarára sikerült az Iszlám Államot kiverni Irak nagy részéből, egy egészen furcsa koalíciónak köszönhetően: Moszult például közösen ostromolta hónapokig a kurdok hadserege, az iraki kormány hadserege, az Iránból pénzelt és irányított iraki síita milíciák és az USA bombázói. Azóta viszont az iraki hadsereg és a síita milíciák a kurdokat támadják, míg az USA semleges ebben a konfliktusban.

A népszavazás begyújtotta a szunnyadó tüzet

Ahogy az Iszlám Állam elvesztette az iraki nagyvárosait, ismét izzani kezdett a 2013 óta lecsavart feszültség a kurdok és az iraki kormány között. A kurd autonóm területen szeptember végén népszavazást tartottak a függetlenségről, sőt, azokon a területeken is megtartották a szavazást, amelyeket 2014-ben foglaltak el, így többek között Kirkukban is. 92 százalék az elszakadásra szavazott.

A függetlenségi népszavazás megtartását nagyon ellenezte Irak, a szomszédos Irán, ahol 10 millió kurd él, és a másik szomszéd, Törökország is, ahol pedig 20 millió kurd él. A népszavazás előestéjén a három ország katonai parancsnoka közösen fenyegette meg a kurdokat, hogy nem fogja hagyni a független kurd állam létrejöttét.

A népszavazás elhalasztását kérte az USA is. Amerikának bőven van mostanában konfliktusa Törökországgal és Iránnal is, valószínűleg nem akart Washington újabb frontot nyitni ellenük a kurd függetlenség miatt. Ezt viszont a kurdok árulásnak értékelték: miután évekig több fronton is segítették az USA harcát az Iszlám Állam ellen, úgy vélték, hogy cserben hagyták őket, olyan hatalmak kedvéért, amelyek egyébként ellenségesen viselkednek Amerikával szemben. Legalábbis ezt kommunikálták a kurd vezetők, és ezzel jó nagy vitákat okoztak az amerikai belpolitikában, ahol republikánus szenátorok és iraki veteránok is háborogtak a kurdok elárulásán.

Csak két ország állt ki a kurdok mellett: Izrael és Oroszország. Izrael nyíltan támogatta a kurd szeparatizmust, leginkább az „ami Iránnak rossz, az csak jó lehet” logika alapján. Oroszország a referendum előtti napokban nem biztatta direktben a kurdokat, de feltűnő volt, hogy a nagyhatalmak közül csak ők nem követelték, hogy ne legyen népszavazás. A nyáron viszont kifejezetten bátorították a kurdokat, hogy ha el akarnának szakadni, hát akkor szakadjanak el. Szergej Lavrov külügyminiszter például azt mondta nekik, hogy minden népnek joga van eldönteni, hogyan akar élni.

Egy szűk év alatt benyomultak az oroszok

Alighogy kivonultak az amerikai olajcégek Kurdisztánból, megjelentek az oroszok, és alig egy év alatt több nagyobb üzletet is aláírtak a kurd kormánnyal: vettek jogokat olaj- és gázmezők feltárására, vettek kitermelési jogokat már termelő mezőkre, adtak kölcsön pénzt a kurd kormánynak, adtak el fegyvereket is, és ezen a héten megvették a régió egyetlen működőképes olajvezetékét is. A Rosznyeft mellett a Gazprom is aktivizálódott, és az orosz energetikai miniszter még egy Fekete-tenger felé menő új vezetéket is megígért a kurd kormánynak.

Összesen 4 milliárd dollár (bő ezermilliárd forint) értékben vásároltak be az oroszok, ami ahhoz képest nem egy irdatlan összeg, hogy a térség alatt a világ feltáratlan olajkészletének 6 százaléka lehet, és földgázból is rengeteget sejtenek arrafelé a geológusok. Idén már a kurd területeken bányászták a világ olajtermelésének 1 százalékát. Ráadásul ezek nagyon olcsón kitermelhető mezők, a szaúdi és a kuvaiti kutak adottságaihoz hasonlítanak.

Nem csoda, hogy az Iszlám Állam könnyedén megélt abból, hogy a Moszul környéki mezőket teljesen elavult technológiával megcsapolta. Kis túlzással ezen a vidéken elég egy botot leszúrni jó helyen, és aztán egy gödörben összegyűjteni az olajat. Főleg ha az Északi-tengerre vagy a Mexikói-öbölbe telepített fúrótornyok platformjaihoz hasonlítjuk a költségeket.

Ha a mostanában kötött szerződések életben maradnak, akkor az oroszok nagyon olcsón jutottak hatalmas lehetőségekhez. Persze nyilván ott a kockázat, hogy a mostani kurd vezetés meddig lesz képes megtartani a hatalmát, és ha őket elsöpri valaki, akkor az betartja-e ezeket a szerződéseket. Persze az oroszok bízhatnak abban, hogy elég erősek ahhoz, hogy legalább jelentős kártérítés nélkül ne merje őket kiebrudalni senki.

A terep nem volt idegen az oroszoknak sosem. Maszúd Barzani, az iraki kurd régió elnökének édesapja, akitől a pártja vezetését megörökölte, 1946 és 1958 között a Szovjetunióban élt száműzetésben. Az iraki kurdok vezetéséért évtizedek óta két család és az általuk vezetett két párt és két hadsereg vetélkedik: Barzaniék és Talabaniék. Utóbbiak inkább Iránhoz húznak, míg a Barzani família eddig ügyesen lavírozott az amerikaiak és az oroszok között.

Hirtelen baj lett

Hétfőn a kurdokat komolyabb harc nélkül kiszorította Kirkukból az iraki hadsereg, amely mellett nagy számban síita milicisták vonultak fel, akiket Iránból irányítanak. Ahogy egy kurdisztáni lap fogalmazott: iraki zászló alatt, amerikai terepjárókkal és iráni gépfegyverekkel jöttek, utalva ezzel arra, hogy az iraki hadsereget az amerikaiak szerelték fel, de ebben a hadjáratban az iráni parancsnokok és zsoldosok voltak a főszereplők. A kurdok alig mutattak ellenállást, a rivális két nagy kurdisztáni párt egymást hibáztatja a fiaskóért. A Kirkuk melletti olajmezők is iraki kézre kerültek.

A hét eleji hadműveletek óta a Ceyhanba menő olajvezeték forgalma az egyharmadára esett vissza, napi 600 ezer hordóról 200 ezer körülire. Hivatalosan még senki sem magyarázta el, hogy miért esett vissza ennyire a forgalom, de a legtöbb olajipari szakértő arra tippel, hogy a távozó kurdok leszerelték a Kirkuk melletti kutakat, néhányat fel is gyújtottak, és az ottani termelés egyelőre teljesen kiesett.

Az iraki kormány azzal fenyegetőzik, hogy ellehetetleníti teljesen a ceyhani vezetéket, és a Kirkuk környéki olajat ezentúl egy másik, dél felé menő vezetéken viszik el. Ám ez egyelőre aligha történik meg, mert a délre menő vezetéket évek óta nem használták, és legalább egy év lenne helyrehozni azokat, márpedig ennyi időre nyilván nem mondanak le az irakiak sem a kirkuki olajról. 

A törökök is fenyegetőztek azzal, hogy lekapcsolják a vezetéket, és így büntetik meg a népszavazásért a kurdokat, de a valóságban ők sem léptek, valószínűleg nem akarnak igazából kimaradni az üzletből. 

És most már az sem mindegy, hogy ez csütörtök óta már az oroszok vezetéke is, márpedig Moszkvával kínosabb ujjat húzni mint Erbillel (az iraki kurd kormány fővárosával).

Az olajtermelés kiesése azonban így is nagy gond a kurdoknak, hiszen a bevételeik bő 90 százalékát az olaj adja. Fokozza a gondokat, hogy olyan konstrukcióban árulják, hogy a nagykereskedőknek előre kell fizetniük a Ceyhanban átvehető olajért, vagyis napok óta képtelenek a már kifizetett árut leszállítani. Éppen ezért sürgősen pénzre, továbbá új mezők megnyitására alkalmas technológiára és befektetésekre van szükségük, és az oroszok éppen ezt tudják biztosítani. Magáncégek egy ilyen zavaros helyzetben nem nagyon jönnek, az orosz állam cégei viszont legalább annyira politikai alapon döntenek, mint amennyire az üzleti szempontok számítanak.

Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a német kormány pénteken bejelentette, hogy visszatérnek a német katonai kiképzők és tanácsadók Kurdisztánba, akiket a népszavazás előtt vontak ki onnan. A berlini döntés egy nappal azután jött, hogy a Rosznyeft megvette a kurdok olajvezetékét. A Rosznyeft igazgatótanácsának elnöke pedig szeptember óta nem más, mint Gerhard Schröder, aki 2005-ig Németország kancellárja volt. 

Akkor az oroszok kivel vannak?

A legbizarrabb az egész történetben, hogy nagyon nehéz rekonstruálni, hogy ki kivel van. Eddig mindenki az Iszlám Állam ellen volt ezen a hadszíntéren, ami leegyszerűsítette a helyzetet.

Az világosan látszik, hogy az oroszok legkésőbb idén nyár eleje óta kifejezetten biztatták a kurdokat az elszakadásra. Az erbili orosz konzul helyettese egyenesen olyanokat nyilatkozott augusztusban a kurd sajtónak, hogy „Moszkva támogatni fogja a kurd nép döntését, akármi is legyen az”. 

Csakhogy közben a Törökország mélyen ellenzi a kurd függetlenséget, szerdán Erdogan elnök már arról beszélt, hogy élelmiszert se engednek át a kurdoknak Törökország felől a határon. És a 2016 nyári puccskísérlet óta az oroszok és a törökök látványos szövetséget kötöttek egymással. Az egész NATO-t megrázta például, hogy a török kormány orosz légvédelmi fegyvereket vásárolt és újra előszedték egy orosz - török gázvezeték megépítésének tervét is. 

Továbbá Irán is mélyen ellenzi a kurd függetlenséget, és már harcolnak is ellene. De közben az orosz légierő és az iráni szárazföldi parancsnokok együtt harcolnak Szíriában Aszad elnök oldalán. Többek között olyan felkelőkkel szemben, akiket évekig Törökország támogatott. 

Úgyhogy az még érdekes lesz, hogy az oroszok a kurdok támogatását hogyan adják el a török és az iráni kormánynak. Eddig megúszták a nyílt összeveszést velük. A török és az iráni kormány ugyanis hivatalos közleményeikben a cionistákat (Izraelt) és amerikai szövetségeseiket hibáztatták a kurd népszavazásért.