Aki a botrányos részletekre kiváncsi, az nyugodtan görgessen előre a második képig, mert messzebbről kezdem. Egy olyan előadással, aminek semmi köze Pintér Béla tegnapi premierjéhez. Pár napja láttam Hajdu Szabolcs rendezését, a Kálmán napot. A kamaradarab kifejezést ilyen esetekre találták ki: egy kis teremben kb. kéttucat néző ülte körbe a kis színpadot, amelyen két házaspár közösen töltött estéjét játszották el szinte valós időben. Annyira intim volt az egész, mintha a szomszédaink nappalijába lestünk volna be, és nem hogy aktuálpolitika nem volt benne, de még csak úgynevezett közéleti kérdéseket sem tartalmazott, nyomokban sem. Volt viszont egy párbeszéd, amiben Török-Illyés Orsolya karaktere elmesélte, hogy Andy Vajnával álmodott - és amiből tudnék olyan szalagcímet írni, hogy másfél napig ezen csámcsogna a magyar média. 

Ez a példa arra próbál rámutatni, mennyire más logikával, szabályokkal és ingerküszöbbel dolgozik a színház, illetve a politikai és bulvársajtó. Hiába tökéletesen apolitikus és ártatlan Hajdu Szabolcs kamaradrámája, hiába szól kizárólag a leghétköznapibb dolgokról, házasságról, öregségről, boldogtalanságról, hiába nincs az a néző, aki Andy Vajnára gondolna hazafelé menet: azonnal elkezdődne az őrület, ha egy nagyobb elérésű lap azzal a címmel írna róla, hogy ANDY VAJNÁVAL ÁLMODIK A FILMALAP ÁLTAL KIDOBOTT RENDEZŐ FELESÉGE!!4!!

Pintér Béla előző katonás előadásával, A bajnokkal valami ilyesmi történt.

A Katona József Színház főpróbáját megnézte az Index politikai újságírója, és a premier előtti reggelen megjelent címlapos vezető anyag első mondata rögtön ez volt: „Aki a magyar politikai életnek csak egy kicsit is közelébe jutott, biztosan találkozott már ezzel a bizonyos pletykával, szóbeszéddel, legendával, vagy hogy is nevezzük.” Majd a második mondat kiválogatta azokat az elemeket az előadásból, amelyek egy gyors guglizással elvezetnek néhány régi bulvárcikkhez: „A főszereplő egy befolyásos vidéki polgármester, aki sikert sikerre halmoz városában, ám családi élete egy csődtömeg: a felesége leszbikus lett, és egy olimpiai bajnokkal csalja.”

Nem akarom azt állítani, hogy A bajnok hasonlóan ártatlan vállalkozás lenne, mint Hajdu Szabolcs kamaradarabja, hiszen tényleg benne van - valahogy, szétírva, elemelve, átformálva - az a pletyka, illetve a magyar közélet számos, a konkrét esettől független disznósága. Abban viszont biztos vagyok, hogy Pintér tavalyi előadása azért vált a közelmúlt legnagyobb színházi botrányává, mert ezzel a felvezetéssel, ebben a kontextusban került be a nyilvánosságba. Nem hiába nyilatkozta később Pintér, hogy „sokkolta” az Index cikke, illetve hogy 

„Alig várom, hogy olyan emberek üljenek a nézőtéren, akik semmit sem tudnak a pletykáról. Most is rengeteg ilyen néző lett volna, ha nem jelenik meg még a bemutató előtt az indexes cikk.”

De nem is csak arról van szó, hogy az egyébiránt jóindulatú és releváns meglátásokat is tartalmazó indexes cikk után elszabadult sajtóhiszti hogyan befolyásolta a nézőket. (Mint azt A bajnok sajtóvisszhangjáról szóló kis elemzésemben akkoriban bevallottam, én sem ismertem azt a bizonyos pletykát, és több színházi embernek még így is hosszan kellett magyaráznom, hogy mi a bánatról van szó.) Az igazi problémát pont az jelentette, amikor ezek a több ponton leegyszerűsítő, hatásvadász cikkek olyan olvasókkal találkoztak, akik nem nézők, vagyis nem látták az előadást vagy úgy általában nem otthonosak a színházban. Mert nagyon más színpadon látni, konkrétan egy Puccini-opera átiratában (!) felismerni valamit, aztán menni tovább az előadás rengeteg más részletére és rétegére, mint a csak a politikai utalásra kihegyezett cikkek bombasztikus állításait olvasni. Nem kell semmi misztikusra gondolni, egyszerűen más közeg a színház és a színházi kritika, mint a politikai és bulvársajtó. Ahogy mondjuk más poénokat enged meg magának az ember a legjobb barátai között, mint a nagycsaládi ebéden, és megint mást egy iskolai kiselőadáson, mint egy tüntetésen. 

Ettől még persze korántsem egyértelmű, hogy a valós sztorikból mit etikus vagy jogszerű megmutatni színpadon, filmben vagy az irodalomban. Németországban voltak is elmarasztaló bírósági ítéletek élőkre vagy holtakra hasonlító regényfigurák miatt, Az Olaszliszkai bemutatója után pedig a Katonát is majdnem beperelte a meggyilkolt Szögi Lajos családja. De ilyenkor mindig bele kellene venni a képletbe a sajtót mint közvetítőt is. Mert ha sérti egy ember személyiségi jogait, hogy 300 néző előtt, többszörös áttételeken keresztül megjelenik a története, amiről minden jelenlévő tudhatja, hogy ez nem a valóság, akkor százszorosan sérti az a cikk, amely ország-világ előtt beazonosítja és valóságként tálalja a színpadi történetet.

A bajnok fogadtatásának egyik mélypontja a Heti Válasz cikke volt, amely azzal a logikai bravúrral rukkolt elő, hogy felvetette: mivel Pintér Béla megsértette egy fideszes politikus „magánéletének szentségét”, ezért sértse már meg a színház igazgatója, Máté Gábor magánéletének szentségét is. Írjon Pintér darabot az ő „nőügyeiről”! A privát szennyes kiteregetése ellen tiltakozó cikk rögtön jó példával járt elöl, és hosszasan teregette a szennyest Albert Györgyi könyvéből, amelyben a 2008-ban elhunyt újságíró arról ír, hogyan „kényszerítette abortuszra” Máté Gábor. A cikk végül visszavonja saját javaslatát, mert a gáláns szerző jobban tiszteli „a másik, mégoly züllött magánéletű személy emberi méltóságát ”, mint hogy az ő esetét használja fel egy előadásban. 

Pintér Bélát viszont megihlette az ötlet, és Máté Gábor is beleállt, így született meg a Katonában vasárnap este bemutatott Ascher Tamás Háromszéken.

Jelentem: minden hír igaz. Itt tényleg az van, amit a példátlan sajtóérdeklődéstól ostromolt alkotók a bemutató előtt 8 hónappal (!) kezdődött nyilatkozat-dömpingjükben ígértek. A Katona történetének nagy figurái és maga Pintér Béla a saját nevükön szerepelnek vagy egyértelműen felismerhetők, és mindenki megkapja a magáét. 

A „nőügy” az egyik központi szál, ami viszont direkt úgy van megalkotva, hogy egyetlen nő se ismerhessen magára. A Máté Gábor nevű szereplő egy erdélyi színésznővel jön össze, és a valóságos Máté Gábor már jó előre megmondta, hogy

„sajnos nekem egyetlen erdélyi nőm sem volt, pláne nem erdélyi színésznő. Ez nem hencegés, inkább szomorú beismerése a ténynek. És most már nagyon úgy néz ki, hogy nem is lesz. Ilyen értelemben furcsa lenne, ha bárki felszólalna, ha ezt vagy azt kikérné magának.”

Az abortusz kérdését sem kerülik meg, de az összetetten, árnyaltan jelenik meg, hiszen az életben ez soha nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a Heti Válasz revolvercikke elképzeli. 

Nem csak az abortusznál, hanem a többi konfliktusnál sincs fekete és fehér. Ahogy Pintér darabjaiban általában, úgy itt is jókat lehet röhögni mindenki hülyeségén, miközben valahol meg lehet érteni a kifigurázott szereplőket. Aki csak azért venne jegyet, hogy ellenőrizze, tényleg kritikus-e az előadás a Katona és Pintér Béla társulatával, az inkább ne is menjen, hanem nyugodtan dőljön hátra: senki nem ússza meg szárazon.

• Máté Gábor - Fekete Ernő csontig átélt alakításában - hiú, neurotikus, önmarcangoló és önző figura, aki iszonyú bénán csajozik.
  
• Ascher Tamás - Kertesztes Tamás parádés paródiájában - tudálékos, elszállt, hóbortos figura, aki iszonyú bénán csajozik.
  
• Pintér Béla - Dankó István kicsit egysíkú ábrázolásában - a híres alkotókhoz törleszkedő, kisebbségi komplexusos mitugrász, aki annyira béna, hogy észre se veszik, amikor csajozik.
  

Még azt is hozzá kell tennem, hogy igen, az előadás reagál a Marton-ügyre, egy jól elhelyezett, önironikus poénnal, de ezen a ponton abbahagyom a reagálást az elvárásokra és találgatásokra, hiszen az Ascher Tamás Háromszéken ereje pont abból fakad, pont azzal lép túl ezen az egész botrányon, hogy miközben nem tér ki a konfliktusok elől, létrehoz egy olyan világot, ami sokkal tágasabb és izgalmasabb, mint Máté Gábor magánélete vagy A bajnok sajtóvisszhangja.

A darab története szerint a Bezerédi Zoltán által igen hitelesen alakított Bezerédi Zoltán, illetve Ascher és Máté Gábor elutaznak Erdélybe, ahol megismerkednek az ott népzenét és néptáncot tanuló Pintér Bélával, továbbá két fiktív karakterrel, a kolozsvásárhelyi Sütő Áron Színház igazgatójával, Tegerdy Áronnal (Pintér Béla) és a Léda nevű, nem nagyon tehetséges, naiv színésznővel, aki talán a legszerethetőbb karakter (Jordán Adél). A tarkainges budapesti sznobok és a wassalbertszerű erdélyi atyafiak találkozása nyilván hatalmas ziccer. Mintha félórán keresztül fejtenék ki a Titkaink híres szóváltását a Bárdos Deák Ágit játszó Stefanovics Angéla és a néptáncosok között. Az előadás második felében a szereplők visszatérnek Budapestre, ahol kirajzolódik körülöttük egy másik, semmivel sem vonzóbb világ, a kegyetlen, intrikus és hierarchikus színházi közeg, benne az önpusztító vagy önáltató rendezőkkel és színészekkel. 

Ez a történetszál nem csak követhető, de élvezhető is minden előismeret nélkül. Végig versben beszélnek, mint Anyegin, csak sokkal gyengébb rímekkel. Ez néha szórakoztató, néha zavaró, de egy idő után már nem olyan feltűnő. Ha nem is olyan tökéletes vonalvezetésű, mérnökien kiszámított a dramaturgia, mint A bajnokban, de az Ascher Tamás Háromszéken is nagyon visz magával. Vannak nagy jelenetek, jutalomjátékok, éneklés, táncoltatás és a Pintér Bélától megszokott harsány, néha prosztó poénok.

Van viszont egy másik réteg, ami már maga a belterj. A bemutató közönsége imádta, de ehhez a lelkesedéshez olyan háttértudás kell, ami még a Katona saját közönségétől sem elvárható. Tulajdonképpen a magyar színháztörténetről, a mai színházi struktúra kialakulásáról van szó. 

A darabbeli Katonavári Kaposa József Színház nem meglepő módon a Katonára, illetve annak szellemi elődjére utal. A hetvenes-nyolcvanas években a Babarczy László által vezetett kaposvári színház jelentette a művészileg progresszív, politikailag ellenzéki színházat. Innen érkezett a Katona társulatának jelentős része, köztük az 1982-ben alapított színház első harminc évét művészeti vezetőként, majd igazgatóként meghatározó Zsámbéki Gábor. A két rendezőt gyúrta össze Tabajdy Sándor igazgató figurájában Pintér, de úgy, hogy ezt az egy karaktert ketten játsszák, Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs.

Az előadás ezen felül is tele van színháztörténeti utalásokkal. A darabbeli Pintér Béla arról győzködi az akkor még csak színészként ismert Máté Gábort, hogy rendezze meg népdalosan a Három nővért. A színháztörténet szerelmesei persze tudják, hogy a valóságban Ascher Tamás rendezte meg a Csehov-darabot, a Katona egyik legnagyobb klasszikusát. Pintér Béla pedig nem kőszínházban, hanem független, alternatív társulatokban indult, először az Arvisura nevű műhelyben dolgozott népi kultúrával, aztán a saját társulatával és a végignépdalolt Parasztoperával robbant be. Vagyis ez a független-kőszínházi koprudukcióban létrejött előadás egy olyan alternatív színháztörténet lehetőségét villantja fel, ahol ez a két terület nem szakad el egymástól, hanem együtt dolgozik. A végén pedig beköszönt a nem is annyira alternatív jövő, amelyben a belbudapestiek által kiközösített, sértett külhoni rendező bosszút áll.

Mondanom sem kell, hogy az állandóan Csehovot és Shakespeare-t játszó, unalmasra karikírozott kőszínházon ugyanúgy sokat élcelődik Pintér, mint a képzetlennek, elborultnak gúnyolt alternatívokon. 

Nem csak a magánügyekre vonatkozik tehát az a monológ, amelyet a Máté Gáborrá változó Fekete Ernő mond el, az előadás egyik tetőpontján. 

Ebben direkten teszi fel a kérdést, amit persze csak emlékezetből tudok idézni, hogy „szabad-e színpadra állítani valós személyeket?” Kissé elnagyolt, de igen jól hangzó válasza pedig úgy szól, hogy igen, szabad, mert „mind esendő emberek vagyunk, és összetartozunk”. Mindig magukat teszik ki leginkább a színpadra, ezért, mondja ez a színpadi Máté Gábor,  

„...ha néha el is vétjük az egészséges arányt,

Higgyétek el: Nem akarjuk más faszával verni a csalánt!”