Az elmúlt évtizedekben a nyugati hatalmak – élükön az Egyesült Államokkal – igyekeztek minél határozottabban fellépni Észak-Koreával szemben, rábírni a kommunista diktatúrát, hogy legalább az atomprogramját állítsa le. George Bush úgy beszélt Észak-Koreáról, mint ami „a Gonosz Tengelyének” tagja, és Obama sem tudta elrettenteni Kim Dzsongunt az atombomba megépítésétől. Ezek után Donald Trump rátett még egy lapáttal, ő már háborúval fenyegetőzik, és arról beszél, hogy nem is lenne olyan rossz ötlet megöletni az észak-koreai diktátort.

Mára azonban mindennél nyilvánvalóbb, hogy az Észak-Koreát elítélő ENSZ-határozatok, a kemény diplomáciai üzengetés és az ország elleni szankciók

teljesen hatástalanok.

Éppen ezért nyugati és kínai akadémiai körökben egyre terjed az álláspont, hogy valami mással kellene próbálkozni. Egyre többen vetik fel:

mi lenne, ha megpróbálnánk nem egyre erősebben Észak-Korea torkára lépni, hanem inkább megnyugtatni a rezsimet?

A New York-i City College oktatója, Rajan Menon a Cato Intézet egyik konferenciáján például azt javasolta, hogy az Egyesült Államok tegyen ígéretet arra, hogy kivonja a katonáit Dél-Koreából, ha Észak hajlandó leállítani az atomprogramját. Az amerikai haditengerészet newporti főiskoláján tanító Lyle Goldstein pedig egy 2015-ös könyvében még furcsább megoldást ajánlott:

szerinte Washingtonnak rá kellene beszélnie Oroszország és Kína vezetőit, hogy Észak-Koreával egyeztetve, küldjenek katonákat Észak-Koreába, és folyamatosan állomásoztassanak az országban alacsony létszámú haderőt.

Hogy megértsük, miért nem is akkora hülyeség ez az ötlet, mint amennyire elsőre annak látszik, érdemes egy kicsit áttekinteni Észak-Korea történetét.

Észak-Korea az 1950-es években, a különválás után még csak népességszámban maradt alul Dél-Koreával szemben. Egy főre jutó GDP-ben vagy infrastruktúrában nagyjából ugyanott állt a két országrész, és míg Dél mögött védelmező szövetségesként ott állt az Egyesült Államok, addig Észak a hidegháborús tengely másik oldalára volt bekötve: a Szovjetunió és Kína támogatta az országépítésben.

Ma Dél-Korea egy lakosra jutó GDP-je 23-szor akkora, mint Északé, a déli utak 92 százaléka le van aszfaltozva, míg Északon ez az arány 3 százalékos. Létszámát tekintve az észak-koreai hadsereg nagyobb, mint a déli, viszont Kim Dzsongunék több évtizedes haditechnikai lemaradásban vannak, nem hatékony a hadseregük, a katonáik – ahogy az ország lakosainak jelentős része – éheznek, és a nemzetközi szankcióik miatt sokszor még rendesen megtankolni sem az 50 évesnél is öregebb tankjaikat.

És ami ennél is fontosabb: a kilencvenes években összeomlott a Szovjetunió, majd Oroszország saját, jól felfogott gazdasági érdekeit szem előtt tartva inkább Dél-Koreához kezdett közeledni, Északkal pedig egyre fagyosabbak lettek a diplomáciai kapcsolatok. Közben Kína is inkább Dél-Korea felé nyitott, Phenjan pedig lassan teljesen magára maradt.

Ezzel párhuzamosan egyre jobban látszott, hogy rettegett patrónusai, a Szovjetunió és Kína nélkül Észak-Korea nem mer háborút kockáztatni nemhogy a nyugati hatalmakkal, de még Dél-Koreával sem. Ezen kívül nyilvánvalóvá vált az is, hogy – bármit is mondjon az aktuális amerikai elnök – sem Kim Dzsongun, sem az apja, Kim Dzsongil nem volt őrült, hanem a diktátorok minden tettét saját rezsimjük fenntartása és a logika indokolta.

Hiszen ha tényleg annyira gyűlölnék Dél-Koreát, és tényleg annyira el akarnák foglalni, ezt az utóbbi 20 évben bármikor megtehették volna: a hadseregük még atombomba nélkül, egyszerű rakéta-sorozatvetőkkel is bőven képes percek alatt rommá lőni a 25 milliós Szöult. Persze kérdéses, hogy egy háborúban mennyire lenne ütőképes az északi hadsereg a délivel szemben, de az teljesen biztos, hogy egy északi támadás kritikus károkat tudna okozni Délen.

Éppen ezért feltételezhető, hogy az észak-koreai atomprogram elsődleges célja tényleg az, hogy bebiztosítsa a paranoid rezsim hatalomban maradását. Kim Dzsongun egész életében azt látta, hogy régi szövetségesei elfordulnak az apjától és tőle, közben az USA, Japán, Dél-Korea és az EU tagállamok vezetői folyamatosan fenyegetik őket. Közben a diktátor persze tisztában van azzal, hogy az országa gazdaságilag semmit nem ér, a hadserege nem tud helytállni egy igazi háborúban, és hogy szinte minden északi állampolgár elvágyik az éhínségektől sújtott totális politikai elnyomásból.

Az Észak-Koreával szemben megengedőbb szakértők ezért mondják, hogy a rezsim csak végső megoldásként tekint a nukleáris fegyverekre, és azért fejleszti őket, mert azt gondolja, csak így tudja hatékonyan bebiztosítani magát egy amerikai támadással szemben, ami szerinte bármelyik nap elsöpörheti.

Ez a vélekedés nem feltétlenül légből kapott: az amerikaiak az utóbbi 30 évben kétszer jártak Irakban, és megdöntötték Szaddám Husszein rendszerét, megszállták Afganisztánt, és véget vetettek Kadhafi uralmának, még annak ellenére is, hogy a líbiai vezető hajlandó volt a nyugati igényeknek megfelelően korlátozni atomprogramját.

Goldstein épp ezért javasolja, hogy ha az amerikaiak engednék, hogy orosz és kínai katonák állomásozzanak Észak-Koreában, akkor Phenjanban ezt biztosítéknak vehetnék arra, hogy az amerikaiak nem támadják meg az országot, hiszen Washingtonban valószínűleg nem kockáztatnák, hogy orosz vagy kínai katonákkal konfrontálódjanak.

Ezzel Észak-Korea újra mélyebb diplomáciai kapcsolatokat alakíthatna ki két régi védelmezőjével, ami meghozná a rég áhított elismerést és diplomáciai sikert Kim Dzsongun rendszerének, ráadásul az, hogy Kína és Oroszország Szöullal is jó kapcsolatokat tart fenn, a moszkvai és pekingi kapcsolat sokat szelídíthet is az észak-koreai külpolitikán.

A tervnek persze legalább annyi buktatója van, mint amennyi előnye. Kérdéses, hogy az észak-koreai vezetés nem érezné-e a szuverenitása korlátozásának azt, hogy idegen katonák állomásoznak az ország területén, és hogy Kim Dzsongun mennyire tudna bízni kínai és orosz partnereiben. Ezen kívül a kínai külpolitikába eddig nem nagyon fért bele az, hogy Észak-Koreához hasonló diplomáciai veszélyzónákban katonákat állomásoztassanak.

A legnagyobb akadály pedig az, hogy a javaslat szembemegy mindennel, amin az amerikai külpolitika az elmúlt évtizedekben alapult. Ennek az axiómának az volt a lényege, hogy az USA biztonságát az szavatolja, ha az amerikaiak mindenhol a lehető legerősebbek és a lehető leghatározottabban lépnek fel. Obama elnöksége idején voltak ugyan kisebb példák az amerikai önmérsékletre, Trump elnöksége azonban minden ilyen törekvést visszafordított.