89 éves korában, kaliforniai otthonában elhunyt Hayden White. Egyháztörténésznek és posztmodern filozófusnak is mondták, de ezekbe a kategóriába nem nagyon fért bele. Az biztos, hogy a híres-hírhedt műveiben a történészi munkával, a történetírás problémáival foglalkozott, vagyis azzal, hogyan keletkezik a történelem.

Romsics Ignác akadémikus egy 2002-es előadásában arról beszélt, hogy a 20. század utolsó két évtizedében ismét megerősödtek a történetírás elkerülhetetlenül szubjektív jellegét hangoztató nézetek, és ezeknek az előfutára volt White, aki egyben a két világháború közötti „szkeptikusok” nézeteinek egyik legismertebb újrafogalmazója és egyben továbbvivője. „1973-as Metahistory című munkájában és újabb tanulmányaiban White nem kevesebbet állít, mint hogy saját értékvilágának a premisszáiból kiindulva a történész maga dönti el, hogy milyen jelentéssel ruházza fel a múltat. Vagyis az interpretációs lehetőségek száma többszörös. Ugyanaz a múltbéli esemény többféle megközelítésben is elmondható” - mondta róla Romsics.

„A legvitatottabb elmélete, amely miatt rengeteg történész kollégája kritizálta, arról szól, hogy »minden történet fikció«” 

– nyilatkozta róla Robert Doran történészprofesszor, White egyik gyűjteményes kötetének szerkesztője. „White azt állította, hogy bár a történelmi tények tudományosan igazolhatók, a történetek nem azok. A történeteket nem megtaláljuk a történelmi adatokban, hanem kitaláljuk. A történelmi tények úgy nyernek történelmi jelentőséget, ha megalkotunk egy cselekményt, ami viszont végső soron mindig a saját etikai és politikai döntésünk eredménye. Még a legegyszerűbb eleje-közepe-vége szerkezetű történet is választás kérdése: a történész dönti, hol kezdje és hol fejezze be, és mik a fontos pontok a közepén. A »történelmi jelentőséget« nem lehet tudományosan bizonyítani” - írta Doran a New York Times-nak.

Ebből következik, hogy White szerint a történetírás valahol a tudomány és a művészet között helyezkedik el, és az eszközei szinte ugyanazok, mint az irodalomnak. Az ilyen sarkos kijelentéseit sokan valamiféle általános relativizálásként értették, de ez túlzás: White nem azt mondta, hogy bármit ki lehet találni vagy hogy minden narratíva egyenértékű, sőt kifejezetten fontosnak tartotta a történészi pontosságot. Azt viszont tagadta, hogy a történelem valami befejezett, lezárt, egzakt információhalmaz lenne, amit csak fel kell tárni. Budapesti látogatása alatt nyilatkozta a Kossuth Rádióban:

„Elmentem az önök történeti múzeumába, a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ott a nemzeti múltnak egy változatát mutatják be. Lehet bírálni, hogy a tények hamisak, de az iskolások végigmentek, és ki tudja, mit láttak. És ez a múlt haszna.”

White történészként végzett, és először a középkori keresztény egyházat kutatta. Az érdeklődése akkor fordult a szakmája problémái felé, amikor a 19. századi történetírásról írt egy áttekintést. Egy magyar elemzés szerint White „státusza” egy idő után megváltozott: az amerikai történészkörök gyakorlatilag kiközösítették, ugyanakkor inspiratívan hatott számos olyan, egymástól igen távol álló tudományágra, mint az államigazgatástan, a kulturális antropológia, a művészettörténet, a kommunikáció, a filmesztétika, a földrajztudomány, a jogtudomány, a pszichológia vagy a színháztudomány. Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor tanulmánya szerint „az igazi áttörés White recepciójában azután következett be, hogy az 1980-as évek elején az irodalomkritika hatására megkezdődött a történettudományban az ún. nyelvi fordulat (linguistic turn), melynek alapjául az a nehezen vitatható tény szolgál, hogy a történészek (is) végső soron szövegekkel dolgoznak: forrásokat (és történészi interpretációkat) olvasnak és történelmet írnak.”

Hosszú karrierje során White több helyen tanított, többek között a Stanford összehasonlító irodalomtudományi tanszékén és a University of California több intézetében. Az utóbbi oktatójaként 

maga is kiharcolta lábjegyzetnyi helyét az amerikai történelemben: 

1972-ben ugyanis beperelte a Los Angeles-i rendőrfőnököt, mivel tudomására jutott, hogy a rendőrség beépített emberekkel figyelteti az egyetem oktatóit és hallgatóit. White szerint ez a szólás és a gyülekezés szabadságának korlátozásához vezet – és végül az állam legfelsőbb bírósága is egyetértett vele, hogy nem lehet úgy vitatkozni az egyetemi szemináriumokon, ha közben beépített ügynökök rögzítenek minden szót. Ez ma már természetesnek tűnik, de akkoriban nem volt az (az első fokú bíróság el is utasította White keresetét), így az ítéletnek nagy visszhangja és hatása volt.