Népszerű vélemény, hogy a választási kampányok heteinél nyomasztóbb, durvább és főként primitívebb időszakok nem is léteznek a XX–XXI. századi magyar ember életében. Népszerű, de felszínes vélemény ez, hiszen az Élet bizonyítja, hogy milyen sok kiemelkedő, sőt alkalmaként korszakmeghatározó magasművészeti alkotás jön például ilyenkor létre. Mint mondjuk az, amit most elemezni fogok: Ismeretlen Mester friss alkotása, a

Megrettent Seszták Miklós és a Polgárőrnők.

A kép már első pillantásra is két, egymástól többezer évre eső korszak egymásra játszatásával fogja meg a nézőt:

az őskori-kora ókori szakrális művészet centrális, szimmetrikus, tudatosan merev kompozíciója feszül neki a klasszikus modern képzőművészet egyik alapproblémájának, vagyis az ábrázolt és az ábrázolás viszonyának. 

„Ez nem egy pipa hanem egy pipáról készült festmény”, mondta René Magritte 1929-ben, 

és mondja most, 2018-ban az Ismeretlen Mester, amikor Seszták Miklóst két, a főszereplőkre szfinxként vigyázó mega-Seszták Miklós-fotó elé állítja, hogy utána mindezt lefotózza. A két korszak és felfogás tükörjátékát a kép tüzetesebb vizsgálata alapján újabb és újabb rétegek gazdagítják.

A középpontba állított Seszták-figura rendezői jobbján álló asszony

egyértelmű utalás a németalföldi Hieronymus Bosch: A keresztet vivő Krisztus című képének 

mellékalakjaira:

Az alkotó ezáltal úgy tudja azonosítani Sesztákot a Megfeszítésre Váró Jézussal, hogy ezt nem kell olcsó kellékekkel, mondjuk egy Seszták fejére illesztett töviskoronával vagy a vállán hurcolt Soros-kereszttel jeleznie, a befogadó mégis reflexből azt érzi, hogy ez a fickó itt értünk szenved, és vállalná akár a kínhalált is a bűneink eltörléséért.

A főszereplő rendezői balja ugyanakkor jó ötszáz – sőt, ha nem a Bosch-festmény keletkezését, hanem a Megváltó halálát tekintjük alapnak, akkor kétezer – évvel fiatalabb a jobbjánál, hiszen az itt álló polgárőrnő arcmimikája világos utalást tartalmaz Orbán Viktor XX-XXI. századi magyar miniszterelnök jól ismert nyelvtartására:

A Nép és a Vezér közös erőterében rettegő, bármikor másra cserélhető miniszter figurája a kortárs magyar képzőművészet egyik legerősebb, ugyanakkor legesendőbb karaktere.

A kép további vonzerejét az adja, hogy a frontális nézet, a szakrális merevség és a szintén klasszikusnak mondható X-kompozíció mellett vagy ellenére a művet elementáris erejű, vibráló feszültség tölti meg, ami leginkább a főszereplő Seszták-figurák összeütközéséből ered.

Próbálj meg most úgy rápillantani a Képre, hogy kizárólag a felső fertályára koncentrálsz, szándékosan kihagyva a fókuszból a lent álló emberalakokat! Erre a térfélre gondolok:

Ugye, hogy milyen elégedett, egészen picit hamiskás, egy jóllakott alsóst felidéző „nem én fingtam!” nézéssel bámul rád a Két MegaSeszták?

Most pillants hirtelen a kompozíció gyújtpontjában a már-nár menekülést fontolgató Rémült Sesztákra, majd ugyanilyen hirtelen vissza a két Szfinxre!

Ugye, hogy az előbb még olyan önbizalomtelien bámuló MegaSesztákok most már szintén kicsit rémülten bámulnak ki a szemüvegük mögül? Ugye, hogy belopózott az arcába a páni félelem? Az üzenet világos: hiába simul hozzád olyan lelkesedéssel a Polgárőrnő bőrébe bújt Főnök, hiába készültek óriási molinók az arcképeddel díszítve, hiába építhetsz a kisvárosodban totál felesleges dizájnstadiont az alattvalóid pénzéből, bármikor fordulhat a kocka. 

Az állandóság és a higanyszerű változás, a befutottság és a kitaszítottság antagonisztikus feszültsége, illetve a mellékalakok németalföldi hangulatú ellenpontozása avatják a képet a NER-barokk egyik önmarcangoló főművévé.