Hódmezővásárhely eufóriája elragadta a 2015 óta egyre hitehagyottabbnak tűnő ellenzéki szimpatizánsokat: beindultak az összefogás evangelistái, a taktikai szavazók, vadul matekozik mindenki, „a Fidesz csak a legnagyobb kisebbség”, „akár győzni is lehet”, billegnek a körzetek, szólítódnak a bizonytalanok.

Ha alaposabban megvizsgáljuk azonban az ellenzék helyzetét, nagyon kevés reménykeltő momentumot (bocs) találunk. Hódmezővásárhelyen körülbelül minden összejött, ami csak összejöhetett – jó jelölt, teljes összefogás, jó kampány, fideszes bénázás. Persze április 8-án is lehet nagy mázlisorozata az ellenzéknek, de a jó választási szerepléshez tényleg csoda kell, és ez még csak nem is a legnehezebb feladat ebben a játszmában.

Az ellenzék valójában sokkal rosszabb helyzetben van, mint 2014-ben volt, reálisan nézve tehát a kormányváltás esélye is kisebb.

A közvéleménykutatások szerint mindkét nagy ellenzéki párt gyengült 2014-hez képest: a Jobbik éppencsak, de az MSZP jelentősen visszaesett. A biztos pártválasztók körében a Jobbik, az MSZP, a DK és az LMP szavazói együtt is sokkal kevesebben vannak, mint a fideszesek.

2014-ben a gazdasági helyzet is jobban kedvezett az ellenzéknek. Éppen csak elkezdtünk kimászni abból a válságból, amit részben az európai recesszió, részben a Fidesz ad hoc, és meglehetősen hatástalan gazdaságpolitikai ötletei (egykulcsosítás, áfaemelés, különadók, államosítások) okoztak. 2018-ban viszont a Fidesz négy éve tartó növekedés után futhat neki a választásnak, az európai konjunktúra sok éves csúcson, a rövidtávú kilátások is jók. (Azzal együtt, hogy „a magyar gazdasági csodáról” szóló propaganda teljesen alaptalan, még a régiós vetélytársakhoz képest sem teljesít meggyőzően az ország.)

A leváltható-e a leválthatatlan hatalom?

„Ha elfogadjuk, hogy ez egy rendszer, akkor tudni kell, hogy a rendszereket nem szabad választásokon szokták megtörni.”

Orbán Viktor 2010 óta rendszert épít. A rendszer jellegéről folynak viták: mennyire demokratikus, mennyire autokratikus, netán direkt diktatúra felé tart, de a lényeg, hogy rendszer, amely lényegesen különbözik az 1990 és 2010 között építgetett nyugati típusú (liberális) demokráciától.

Ebben a cikkben nem vállalkozunk arra, hogy mélyen elemezzük ezt a formálódó rendszert, csak a legfontosabb, a küszöbön álló választás és a hatalomváltás lehetősége szempontjából lényeges tulajdonságait rögzítjük. Tehát:

• Centruma a nyugati demokráciákra jellemző joguralom helyett az erős és multipotens központi hatalom.
  
• A központi hatalmat korlátozó mindenféle ellensúlyt, korlátot, önállóságot lebontani vagy megszüntetni igyekszik. Így természetesen a hatalom jogszabályi korlátait is.
  
• A hatalom leválthatatlansága (vagy minél nehezebb leválthatósága) érdekében a legfontosabb vonatkozó jogszabályt, a választási törvényt a saját igényeire szabja.
  
• Uralni próbálja a gazdaság minél nagyobb szeletét, saját klientúrát épít.
  
• Az állami szervezeteket is használja (a titkosszolgálatokat is ideértve) hatalma erősítése érdekében.
  

A mi szempontukból most a választási szabályok módosítása tűnik a legfontosabbnak.

A liberális demokrácia alapintézménye a szabad választás, az Orbán által példaképként hivatkozott illiberális rendszerek egyik ismérve pedig a korrumpált, így-úgy megbundázott, megbuherált, irányított választás. Az erős, leválthatatlan hatalom részben legális, részben titkos eszközökkel ellenőrzése alatt tartja az egész politikai teret. Az a sejtésünk (itt biztosabbat senki sem mondhat), hogy Orbán Viktor hatalmi gépezete elvileg még nem leválthatatlan, de gyakorlatilag már szinte lehetetlen kibillenteni a pozíciójából. Az EU-tag Magyarországot nem lehet teljesen putyinizálni, nem lehet teljesen leépíteni a liberális demokráciát; ez valószínűleg az orbáni elitet és a klientúrát tápláló, és az ország egész gazdaságát víz fölött tartó fejlesztési pénzek elvesztésével járna. Ennél ravaszabb módszerekkel kell kézben tartani az országot.

A méretre szabott választási törvény

A Fidesz 2010-es nagy győzelme után szinte rögtön teljesen fölforgatta és a saját igényére szabta a választási rendszert. A körzetek átrajzolása (gerrymandering), az ajánlások rendszerének átalakítása (a kamupártkorszak kezdete), az egyfordulósítás (megnehezítve, szinte lehetetlenné téve az ellenfelek taktikázását, az összefogást) mind azt a célt szolgálta, hogy a Fidesz évtizedek óta stabil 2-2,5 milliós szavazótáborával meg még egy kis segítséggel (milliárdokból kiépített kommunikciós struktúra, propagandagépezet, bármikor bevethető osztogatás – „rezsicsökkentés” – és a többi) mindig stabil többséget szerezhessen.

Az újabb kétharmados győzelmet hozó 2014-es választás óta még bele-belebuheráltak a dologba, ha nem is magába a rendszerbe, de olyan kapcsolódó szabályokba, amelyek közvetlen hatással vannak a választásra. Például a plakáttörvénnyel próbálták megakadályozni, hogy a Jobbik olcsóbban vehesse igénybe Simicska Lajos plakátcégeinek szolgáltatását.

Aztán a Nemzeti Választási Bizottság január végén kitalálta, hogy mégis csak úgy kellene értelmezni a választási törvény, hogy az ellenzéki pártok ne nagyon tudják visszaléptetni a jelöltjeiket, mert annak a pártnak, amelyiknek nem indul legalább 27 egyéni jelöltje, nem lehet érvényes az országos listája sem. És minden egyes visszaléptetés fájdalmas anyagi veszteséget jelent a pártoknak, a támogatásmilliók csökkenését.

Jelentősen megkönnyítették a környező országok magyar kisebbségeinek szavazását, valószínűleg nem függetlenül attól a ténytől, hogy  Fidesz népszerűsége ebben a szavazói körben közel száz százalékos. A külföldön (jellemzően Nyugaton) dolgozó, de még magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgárok már nem kaptak ilyen könnyítést, nem szavazhatnak levélben. (És köztük sokkal kevesebb a Fidesz-rajongó, természetesen.)

A határon túli szavazatokból most akár két mandátuma is összejöhet a Fidesznek, olyan sokan regisztráltak. Háromszor annyian, mint 2014-ben. Az RMDSZ például, jogilag nem teljesen vitathatatlan módszerrel szervezetten regisztrálta a romániai magyarokat a választói névjegyzékbe, és mellesleg a Fidesz mellett is kampányolt.

Végtelen pénz, végtelen kampány

Már a fenti szabálymódosítások is eléggé megbillentették a pályát, de a legerősebb eszköz a hatalom kezében mégsem a törvény, hanem egy évtizedek óta teljesen törvénytelenül működő rendszer: a pártfinanszírozás. Az okok egészen a rendszerváltásig nyúlnak vissza, akkor nem rendezték ezt az ügyet a pártok, egyszerűen féltek, hogy a társadalom nem fogadná el a demokrácia igen magas költségét, hogy a pártok fenntartása, a kampányok szervezése milliárdokba kerül. Azóta megy az okoskodás és az egészen pofátlan hazudozás, az illegállis pénzek pártkasszákba csorgatása. Az egész hatalmi vetélkedés legfontosabb dimenziója ez.

A 2010-es „több mint kormányváltás” óta a Fidesz – előbb Simicska Lajos irányításával, majd 2014 után nélküle – elképesztő mennyiségű pénzt lapátolhatott a kasszába, míg a többieknek körülbelül az jut, amit Orbánék adnak. Ennél jobb eszköz nem kell, hogy kézben tudják tartani az ellenfeleket, hogy ügynököket építsenek be, hogy befolyásolják őket. (Az MSZP-ben már 2014-ben is az volt a folyosói pletyka, hogy abból kampányolnak, amit a Fidesz ad.)

A gyakorlatilag korlátlan mennyiségben a Fidesz rendelkezésére álló kampányforrások mellé

kitalálták azt is, hogyan kampányolhatnak szinte állandóan közpénzből: a nemzeti konzultációkkal,

népszavazásokkal folyamatosan, állami kontóra (nem a párt pénzéből) nyomták a saját témáikat éveken keresztül. Meg kell jegyezni, hogy a nemzeti konzultáció Orbánék egyik legeredetibb ötlete: jól eladható, kívülről úgy látszik, mintha a világ legdemokratikusabb dolga volna („megkérdezzük az embereket”), valójában a hatalom direkt kampányeszköze. A kvótanépszavazás kampányára papíron majdnem kilencszer annyi pénz ment el (8,6 miliárd forint), mint a Fidesz-KDNP 2014-es választási kampányára (1 milliárd forint). Persze csak papíron, mert a valós összegek mindkét esetben jóval magasabb lehettek.

És van még egy dolog, amire alkalmas az állandó népszavazós-konzultálós-aláírásgyűjtős kampányolás: adatbázist építeni. A modern kampánytechnikák alkalmazásában – nem függetlenül persze az elkölthető pénztől – a Fidesz fényévekkel jár a többiek előtt. Hogy mennyivel, azt csak sejthetjük; senki sem tudja, mennyi és milyen adatot gyűjtöttek össze, pontosan hogyan használják föl. Milyen szoftverek, know-howk kerültek ide Finkelsteinék, Habonyék közvetítésével Amerikából, Oroszországból, Izraelből vagy máshonnan. (Nagy ritkán szivárog egy kis infó, például a facebookos osztag működéséről.)  

Tehát egyik oldalon adott egy szinte végtelen büdzsével rendelkező, a kommunikáció valamennyi csatornáját ellenőrizni képes, és a legmondernebb kampánytechnológiákkal fölkészült kormánypárt, a túloldalon pedig az állami támogatásokból így-úgy tengődő, plakáthelyekkel vacakoló, házilagos módszerekkel kavargató pártok, plusz Simicska Lajos, mint a Jobbik szponzora.

A zombi, a táncos-komikus és az unalmas

Sokáig sorolhatnánk még a Fidesz előnyeit, azt, hogy mi minden van a zsebében, de most nézzük meg, hogy az ellenzéki pártok milyen állapotban vágnak neki a vasárnapi választásnak.

A Fidesz antagonistája, 1994 és 2014 között „váltópártja”, az MSZP mára halott. Legalábbis agyhalott.

Még mozog, dülöngél, nyögdécsel, de önálló akarata már nincsen. Zombipárttá vált. A Fidesznek is érdeke, hogy ebben a zombiállapotban maradjon, és úgy tegyen, mintha még létezne. Kézben tartható, zsarolható, befolyásolható.

Mindeki láthatta, hogyan buktatták el Botka Lászlót, és hogyan lett miniszterelnök-jelölt Karácsony Gergely. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy önálló akarattal rendelkező párt ilyesmit tesz. Lehet, hogy Botka sem volt hibátlan vagy akár reményteljes jelölt; lehet, hogy vele sem értek volna el jobb eredményt; lehet, hogy a balszél felé húzás (tulajdonképpen a hasonló bajba került nyugat-európai szocdempártok útja) sem jött volna be, de Botka nem volt zombi, saját gondolatai voltak, ötlete volt, mondanivalója, aszerint haladt. Ezért kellett gyorsan megszabadulni tőle. Aki nem kézben tartható, az a rendszer számára veszélyes.

Jött tehát Karácsony, és a kampány heteiben tökéletesen hozta azt, amit Orbán elvárhat egy szocialista miniszterelnök-jelölttől. A baloldal történetének messze leggyengébb kampányarca. Sokkal gyengébb Medgyessynél, sokkal gyengébb Bajnainál. Még Szekeres Imrénél is. Bizonytalan, esetlen, erőtlen, irritáló egyszerre. Ezzel az utolsó pillanatig tartó  visszaléptetési bohóckodással, amiben a pártjával vagy annak különböző részeivel naponta többször cáfolják egymást, a legszebb fideszes reményeket teljesíti be. Ha van hatékony eszköze az ellenzék gyengítésének, ő az.

Valószínűleg mindenkinek jobb lenne, ha az MSZP kimúlna végre. Ez a választás közelebb hozza majd a végét, de esélyes, hogy marad a zombiállapot. A Fidesz megtesz majd mindent, hogy maradjon.

Az MSZP helyére pályázna legközelebbi szövetségese és spin-offja, a Gyurcsány-párt. A DK nem zombi, inkább valami vígoperett. Főszerepben a magyar politika Latabár Kálmánja.

Gyurcsány Ferenc a politikát színpadi műfajként értelmezi, ami a színpadon kívül van, az őt nem is nagyon érdekli.

Gyurcsányt kétségbevonhatatlan színpadi tehetsége tette fontos politikai szereplővé, és tartja felszínen. Hogy mennyire tehetségtelen viszont a szípadon túli ügyekben, azt megtanulhatta az ország ötéves kormányzása alatt.

Nagyon nehéz megmondani, hogy vajon mi lehet a DK középtávú célja a „show must go on” szórakoztatóipari létparancson kívül. Azt még Gyurcsány Ferenc is bevallja talán józanabb pillanataiban, hogy még egyszer nem kerülhet Magyarországon hatalomközelbe. Nincs az az Isten.

Akkor hát mi a cél? A DK számára a 10 százalék körüli eredmény az elérhető elméleti maximum. (6-7 százalék a reális. Listán.) De ez a 10 százalék nem csak most, 2018-ban tűnik elméleti maximumnak, hanem mindörökké.

Mintha már a show is kezdene szétesni. Az egyszemélyes párt egyre furcsábban viselkedik, Gyurcsány a kampány végére egyre gyanúsabb állapotokban jelent meg fórumokon, sajtótájékoztokon, tárgyalásokon, interjúkon, úgy kellett rászólni, hogy szedje össze magát.

A baloldal ennyi. Ez a két párt esélyes bejutni a Parlamentbe, ezekből kellene tehát kihozni valamit. De micsodát? Eddig egyetlen határozott üzenetet, ötletet, vagy legalább szlogent sem sikerült kitalálniuk a kampányban. Pedig nem volna nehéz. Mégcsak nem is tűnnek úgy, mint akik nyerni akarnak. Sőt, még úgy sem, mint akik komolyan küzdeni.

Kábé annyit állítanak, hogy Orbán tolvaj. (Persze föltehető kérdés, hogy egy ellenzéki pártnak kell-e egyáltalán ennél több mondanivaló vagy program? Orbán is nyerni tudott azzal 2010-ben, hogy Gyurcsány, takarodj!)

A bal- és a jobboldali tömb közé helyezkedő LMP-nek arra van esélye, hogy egy kicsit javítson 2014-es eredményén, de nagyon úgy tűnik, hogy (listán legalábbis) a 2010-es 7,5 százaléknál nem nagyon számíthat többre. A párt fennállásának kilenc éve alatt egy pillanatra sem tudott kitörni ebből a népszerűségi sávból, a kutatásokban rendszerint 3 és 7 százalék között mozog. Nem kínál semmi olyasmi, ami két-háromszázezer választópolgárnál többet érdekelhetne. Jó, talán még a négyszázezer szerencsés esetben összejöhet, de a félmillió kizárt.

Ami miatt mégis esélye lehet egy picit jobb eredményre a 2014-esnél, az részben a baloldal fokozatos szétesése, részben pedig az, hogy Schiffer András tavalyelőtti visszavonulása után két LMP-s politikus is sikeresen építette föl magát (legalábbis LMP-szinten sikeresen): az ex-fideszes Hadházy a korrupció elleni kitartó küzdelmével, Szél Bernadett pedig a magyar politikában ritka kemény, egyenes stílusával tudott ismertté válni. Frontembernek egyikük sem alkalmas igazán, nem elég karizmatikusak, nem elég jó kommunikátorok. Inkább erős másodvonalas politikusok lehetnek, de gyenge ellenzéki mezőnyből így is kitűnnek.

A centrális erőtér szétesése és a Jobbik fordulata

Szinte biztos, hogy az új Országgyűlés második legnagyobb frakcióját a Jobbik adja majd. És a Jobbik útja a legkacskaringósabb is az utóbbi négy évben. A legutolsó felmérések alapján a listás szavazatok 16-20 százalékára számíthat, ez körülbelül a 2010-es (16,7%) és a 2014-es (20,22%) eredmény közé hozná a pártot, ami persze kudarcnak nevezhető ahhoz képest, hogy 2015 tavaszán (a Fidesz migránsozó kampányának indulásakor) 24 százalékra is mérték a biztos szavazók között. De az szinte biztos, hogy több képviselőt tud most Parlamentbe juttatni, mint 2014-ben.  Akkor még egyetlen egyéni körzetben sem nyert jobbikos jelölt, most akár tíz (a legvérmesebb remények szerint, és hatalmas szerencsével akár húsz) egyéni mandátumot is elvihetnek.

A Jobbik helyzete alapvetően változott meg az elmúlt három évben, és ennek csak részben oka Vona néppártosító, középre törekvő politikai iránya. A fontosabb ok: Orbán taktikázása.

Orbán rendszerének egyik stabilizáló találmánya a centrális erőtér. Volt. Az volt a terv, hogy a Fidesz biztos 2-2,5 millió szavazójával elfoglalja a politikai közepet két ellenzéki tömb között, amelyek külön-külön sosem tudják megverni, összefogásuk pedig lehetetlen, mivel a politikai spektrum két ellentétes végén helyezkednek el.

Ezt a stratégiát keresztbe verte a 2015 tavaszán indult menekültellenes kampány. Persze a kampány annyira sikeres volt, hogy megérte feláldozni a centrális erőteret: nem csak a Fidesz szavazóbázisát tudta újra összerántani a 2014-es nagy őszi zuhanás (kitiltási botrány) után, de Orbán személyes ambícióit is támogatta, megnyitotta előtte az „európai vezetővé válás” (vagy legalábbis a szélsőjobboldali ikonná válás) útját, és mindemellett jelentősen gyengítette az addig legveszélyesebbnek tűnő ellenfelet, a Jobbikot. Ugyanakkor kitolta a Fideszt a jobb szélre, a Jobbik helyére.  Ezzel ugyan sikerült megtörnie az addig veszélyesen erősödő Jobbik lendületét, de a centrális erőtér is szétesett, mivel Vona, felmérve, hogy ez az egyetlen esélye, nagyon gyorsan közép felé húzott, egyértelmű gesztusokat tett a baloldal felé, ahonnan egyrészt sikerült szavazókat elhódítania, másrészt elfogadhatóbbá vált a baloldali szavazók számára, tehát megnyílt az összefogás lehetősége.

Hódmezővásárhelyen pedig kiderült, hogy a Fidesz számára életveszélyes ez a fejlemény.

Ez a helyzet teszi annyira kiszámíthatatlanná és izgalmassá a mostani választást, annak elenére, hogy az ellenzék sokkal rosszabb állapotban van, mint volt 2014-ben.

Vonáék manővere persze okoz gondokat a párt számára. Hitelességi problémákat elősorban (ez ugyanaz a párt, amelyik négy éve még Solymosi Eszter-megemlékezést hirdetett), és ezeket a gyenge pontokat üti is a Fidesz rendesen. A kormánymédia kampányának elsőszámú célpontja már nem Gyurcsány, pláne nem Karácsony, hanem Vona. A legsunyibb, legaljasabb módszerrekkel estek neki.

Simicska, az atomhatalom

Pedig a Jobbik kampányának nem Vona a kulcsfigurája, hanem a háttérember, Simicska Lajos. Nem csak a plakáthelyek, a Magyar Nemzet és a Hír TV miatt, hanem mert nagyon sok mindent tudhat a Fidesz pénzügyi háttérmachninációiról. Nehéz elképzelni, hogy nem Simicska információi alapján indultak el a kampány legnagyobb botrányai: Kósa Lajos és az ezermilliárdos örökség ügye, Semjén svéd rénszarvasa, Szabó Zsolt államtitkár offshore-számlája, az EU-pénzek mosásáról valló gyémántkereskedő. Ezek az ügyek érezhető veszteségeket okoztak a Fidesznek, lehet, hogy konkrét mandátumok sorsát döntötték el.

Azok a 2015 óta táplált ellenzéki álmok ugyan nem váltak valóra, hogy Simicska egyszercsak előránt valami bizonyítékot, valami sztorit, amitől egycsapásra összeomlik a NER. Most már talán senki sem számít arra, hogy a választásig hátralévő pár órában akarja majd ledobni az atombombát. Mert vagy nincs atombomba, vagy – és ez a valószínűbb – nagyon is van, de az

tényleg atombomba, tehát a bevetése beláthatatlan következményekkel járhat, ezért megmarad az elrettentés eszközének, sosem fogják ledobni.

Próbáljuk összefoglalni, amit tudunk: van egy kényelmesen berendezkedett, szinte végtelen erőforrásokkal rendelkező, az ellenfeleinél ügyesebb, okosabb, gazdagabb kormánypárt, vele szemben egy éppenhogy létező, zombisodó baloldali tömb, egy gyenge LMP és egy lendületét vesztett Jobbik.

És, hogy el ne felejtsük, van még egy tényező: jókora tömeg, amely elégedetlen Orbánékkal, amely egyre nehezebben viseli a pofátlanul gazdagodó NER-fejesek pöffeszkedését, és amely Hódmezővásárhelyen egy kicsit megérezte a saját erejét: hogyha megtanulna együttműködni, elkergetheti Orbánt.

Az elérhető maximum: megakadályozni a kétharmadot

Nem túl biztató belegondolni abba, mi történne egy Jobbik-MSZP-LMP-Együtt-mittudoménmi szivárványkoalícióval, ha valami csoda folytán április 9-én arra ébredne az ország, hogy 1-2 mandátumos többséget szereztek…

Szemben velük az orbanizált állam, Polt Péterestül, ÁSZ-ostul… a nyolc éven át folyamatosan hergelt, masszív, két és félmilliós elkötelezett Orbán-hívő tömeg… a teljes országot lefedő Fidesz-média… és ott vannak ők, ezernyi nézetkülönbséggel, mindenféle összeegyeztethetetlen értékrendszerekkel, „programokkal”, Toroczkay Lászlóval és Szanyi Tiborral.

A kormány saját nevelésű hülyesajtója példátlan mennyiségű sületlenséget hordott össze ebben a kampányban, de speciel az az állításuk (amit egyébként gyakran hangoztattak), hogy az ellenzék kormányképtelen, teljesen igaznak tűnik.

(Az állam intézményeit megszálló Fidesz a választás előtt kis demonstrációt is tartott abból, hogy milyen eszközei vannak, miket vethet be: az Állami Számvevőszék elmarasztalta a Jobbikot, és gigantikus büntetéssel sújtotta. Amikor rögtön a 2010-es győzelem után az egykor tekintélyes és fontos intézmény élére Orbán egy szakmailag teljesen alkalmatlan, de roppant hűséges pártkatonát jelölt, még nem nagyon lehetett látni, mire is lesz jó ez a fegyver. Az Állami Számvevőszék nem olyan intézmény, amelynek munkájával nap mint nap találkozna a polgár. Nyolc évet kellett várni, hogy kiderüljön.)

Ebben a helyzetben tényleg az a legelviselhetőbbnek tűnő kimenet, ha az ellenzéknek sikerül megakadályoznia a kétharmadot. Ezzel az emberanyaggal, anyagi háttérrel és szakértelemmel ez is piszok nehéz lesz. Még jobb lenne, de ehhez már tényleg csoda kell, ha a Fidesz 120 mandátumnál kevesebbet tudna szerezni. Ettől Orbán rendszere persze nem változna meg, nem konszolidálódna, nem szelídülne, nem térne észhez. De arra talán emlékeztethetné az országot, hogy ez a rendszer sem tart örökké.