Lángol az internet: egy közgazdász bedobta, hogy a szex újraelosztására lenne szükség

Egy ismert közgazdász blogbejegyzéséből indult, majd a nemi erőszaktól a szexrobotokon át a női önrendelkezés kérdését érintő komoly vita lett az amerikai sajtóban abból a felvetésből, hogy 

vajon a frusztrált férfiak kevésbé lennének-e frusztráltak, ha alanyi jogon járna nekik a szex. 

Még április végén Robin Hanson blogposztjában arról írt, hogy nagyon kevés figyelem jut a szexuális egyenlőtlenségekre, azaz hogy vannak emberek, akik kevesebbet szexelnek másoknál, és emiatt el lehet gondolkozni a szexuális újraelosztás bizonyos formáin. Az írás hatalmas eleve nagy visszhangot váltott ki, forrongott a Twitter, de pár nappal később jött a New York Times ismert konzervatív szerzője, aki beleállt a felvetésbe, és innentől tényleg nem volt megállás. 

Hanson érvelése úgy foglalható össze, hogy szerinte a különféle egyenlőtlenségek közül a jövedelmi különbségekre esik csak nagy figyelem, ezzel kapcsolatban születnek politikai javaslatok, sőt, a radikálisabb hangok erre hivatkozva az erőszakos fellépéstől sem riadnának vissza. Ugyanakkor egy másik egyenlőtlenségi formáról, a szexuális aktusok terén jelentkező egyenlőtlenségről nem szokás beszélni. 

Erre a felvetésre felépítve aztán Hanson összefoglalta mindazt, amit az áprilisi, torontói gázolásos merénylet elkövetőjéről lehet tudni: a tíz embert meggyilkoló Alek Minassian ugyanis kevéssel a támadás előtt arról posztolt Facebookra, hogy most kezdődik az 'incel felkelés'. Az incel az involuntarily celibate kifejezés rövidítése, azaz olyan embereket takar, akik nem saját akaratukból élnek cölibátust, hanem nem fekszik le velük senki. 

Robin HansonFotó: Youtube

A főleg Redditen és 4chanon élénk incel-közösség fő összetartó ereje a nőkkel szemben táplált gyűlölet, illetve a saját elutasítottságukból fakadó frusztráció. De ebben a közösségben megvetik a vonzó férfiakat is, hiszen ők túl sok nővel feküdhetnek le. A világképük alapja a férfiak felosztása is: menő férfiakra (alfákra), átlagos normie/béta férfiakra, akik ugyan össze tudnak jönni valakivel, de azért nem annyira vonzóak és sikeresek, végül pedig ott vannak ők, a kitaszított omegák, ahogy magukat nevezik, akik kívül állnak ezen az egészen. 

Ez a sok szempontból a PUA-világra emlékeztető ideológiai maszlag az alapja az incel közösségeknek, melyeknek tagjai felhatalmazva érezték magukat arra, hogy online zaklassanak nőket, hogy megalázzanak és terrorizáljanak embereket, csak azért, mert nem hajlandóak velük szóba állni. Ez annyira elharapódzott, hogy a Reddit tavaly novemberben több incel-tartalmú felületet is törölt a nőkkel szembeni erőszakos posztok tobzódása miatt. 

Az incel közösség 'hőse' Elliot Rodger, aki 2014-ben Kaliforniában hat emberrel végzett, mielőtt magát is lelőtte volna. A mészárlás előtt Rodger hátrahagyott egy szöveget, melyben részletesen kifejtette szexuális frusztrációját, illetve a nőkkel és a kisebbségekkel szembeni gyűlöletét.

Hanson azzal folytatta, hogy kézenfekvő érvelési lehetőségként következik mindebből, hogy azok, akiknek kevesebb szex jut, hasonló módon szenvednek el hiányt, mint azok, akiknek kevés jövedelmük van, és hasonló módon bízhatnak abban, hogy előnyt szerezhetnek abból, ha e hiány jelentette identitás mentén szerveződni kezdenek, hogy újraelosztásért lobbizzanak, és legalábbis implicit erőszakkal fenyegessenek, ha követeléseik nem teljesülnek. 

Elliott RodgerFotó: ROBYN BECK/AFP

Kitért arra is, hogy ahogy a jövedelmek esetében, úgy a szexnél is azon emberek többsége, akiket foglalkoztat az egyenlőtlenség kérdése, elutasítják ugyan az erőszakos eszközöket, de magánbeszélgetéseik során támogathatják azt, ha úgy érzik, hogy az erőszak előrevinné ügyüket. 

Hanson azzal fejezte be azóta nagyon híressé vált posztját, hogy feltűnően kevés átfedés van azok között, akiket a jövedelmi, illetve akiket a szexuális egyenlőtlenség aggaszt. És az amerikai kulturális elitben az első típusnak magas státuszbeli értéket tulajdonítanak, míg a szexuális egyenlőtlenséggel foglalkozóknak alacsonyat. Példaként pedig az általa is linkelt, az incel közösséget bemutató Guardian-cikket hozta, amelyben szerinte a szimpátia nyoma sem volt felfedezhető a szexuális egyenlőtlenségek iránt aggódókkal szemben. 

A bejegyzés április 26-án jelent meg, és rövid időn belül elszabadultak az indulatok. Hanson már egy nappal később kiegészítést közölt a posztjához, mivel Twitteren 

sokan írták azt, hogy a nők rabszolgasorba vétele és megerőszakolása mellett érvelt. 

Igaz, eleve nem tett sokat azért, hogy elkerülje ezeket a csapdákat: blogposztjában nem volt semmi kézzelfogható ötlet, hogy hogyan képzelné a szexújraosztást, csak egy zárójeles megjegyzés volt arról, hogy vagy közvetlenül oszthatnák újra a szexet (?) vagy pedig kárpótlásképpen készpénzt adhatnának azoknak, akiknek kevesebb szex jut. 

Frissítésében Hanson ismét erre épített, és arról írt, hogy a készpénzes kifizetés megoldás lehet, hiszen a több pénz vonzóbbá teheti az embereket és jobban tudnak megfizetni prostituáltakat is. De bedobta emellett még azt az ötletet is, hogy lehetne népszerűsíteni a monogám kapcsolatokat és kárhoztatni a promiszkuitást, majd azzal folytatta, hogy biztos van még több tucatnyi lehetőség, hiszen az emberek partnerválasztása számos tényezőn múlik, és mindegyik tényező befolyásolható. 

A nemi erőszak és a rabszolgaság messze nem az egyetlen lehetséges eszköz!

– írta le talán az egyik legbizarrabb mondatát. Majd kitért még arra, hogy a vagyoni újraelosztásról is sokan úgy gondolkodnak, mintha az érintettek meghalnának enélkül, holott a nyugati országokban ez csak nagyon kevés kedvezményezettre igaz. Mások azzal érvelnek, teszi hozzá Hanson a kiegészítésében, hogy az újraelosztás csak árura vonatkozhat, a szex pedig nem ilyen jószág, de szerinte ez ellen pedig fel lehet hozni, hogy a gazdagoktól akkor is vonunk el javakat, ha vagyonuk nem a hagyományos áruformában, hanem mondjuk műkincsekben vagy drága épületekben van. 

Akkor jöjjenek a szexrobotok? 

A botrány kirobbanásához hozzájárult az is, hogy a bejegyzés szerzője ismert szereplője az amerikai közgazdaságtani életnek. Hanson a jónevű George Mason University libertariánus professzora, és nem először keltett komolyabb felháborodást egy megszólalása. Ahogy a Slate bemutatta, volt például bejegyzése arról, hogy a 'gyengéd, csendes erőszakot' elszenvedő nők vajon nem járnak-e még mindig jobban, mint a férfiak, akikkel hűtlen volt a párjuk, és a tudtukon kívül valaki másnak a gyerekét kell felnevelniük. 

A Twitteren az elmúlt napokban egymást érték a Hansont elmarasztaló posztok, a közhangulatot jól összefoglalja ez a bejegyzés: 

„A legtöbb ember reakciója erre valószínűleg ez lesz: 'BAZD MEG ROBIN HANSON, A NŐK NEM TARTOZNAK NEKED SZEXSZEL!!!' És ez egy helyes és legitim reakció.”

Pár napig úgy nézett ki, hogy Hanson szexújraelosztásos felvetése a Twitter falai között marad, de aztán érkezett Ross Douthat és hosszú véleménycikket írt a New York Timesba. A lap legismertebb konzervatív szerzője azzal kezdte, hogy a jelenlegi nyugati világ egyik fontos leckéje, hogy néha a radikálisok és a fura alakok jobban átlátják a világ dolgait, mint a józan értelmezők. Az iraki háborútól kezdve az euróválságig lehetne sorolni szerinte az eseteket, amikor a szélről érkező elemzések jobban megvilágították az eseményeket, mint a bevett véleményvezérek magyarázatai. 

Douthat cikkében arra jut, hogy bármennyire is felháborítónak hangzik elsőre a szexújraelosztás ötlete, a felvetés valójában teljesen belepasszol a késő-modern kor szexuális életébe, és az efelé történő törekvés teljesen összhangban lenne a liberális társadalmak jelen állapotával. 

Három okot sorol fel ehhez:

  • egyrészt a neoliberális dereguláció más formáihoz hasonlóan a szexuális forradalom is új nyerteseket és új veszteseket teremtett, új hierarchiákkal, melyben a fiatalok és a szépek diadalmaskodnak, míg másoknak a magányosság és a frusztráció jut
  • másrészt mert a változó gazdasági és technológiai környezetben érezhetően nehezebbé vált a nemek tagjai számára, hogy egymáshoz viszonyuljanak,  politikai-társadalmi hasadék jött létre köztük, és a nyugati országokban nemcsak a házasság és a családalapítás mértéke, de eleve a szexuális aktivitás is visszaesőben van
  • végül pedig mert a szexualitásról szóló kultúra és közbeszéd még mindig alapvetően 'hefneriánus', azaz a Playboy-alapító Hugh Hefner fogalmai szerint rendeződik. Hiába jelentek meg ellendiskurzusok az elmúlt évtizedekben, a szexualitás még mindig úgy jelenik meg a legtöbbek számára, mint az emberi élettapasztalatok csúcsa, és ennek a létező legszélesebb kiélése nemcsak üdvözölendő, hanem egyenesen elérendő. Amíg pedig ez az uralkodó kulturális felfogás a szexualitásról, addig azok, akik nem tudnak érvényesülni ebben a rendszerben, egy forradalomban fognak bízni, mely lebontja mindezt. 

És Doutham szerint ebben a helyzetben lehetne ugyan olyan régimódi ötletekhez is nyúlni a jelenkori magányosság és elszigeteltség leküzdésére, mint a monogámia vagy az erkölcsösség erősítése, de a társadalmaink egyszerűen nem így működnek: inkább vagyunk hajlamosak olyan megoldásokat keresni, melyek a legutóbbi forradalmakra építenek, semmint hogy visszafordítsuk őket. 

Ezt a forradalmi lehetőséget a technológiai fejlődésben látja: szerinte azzal párhuzamosan, ahogy terjednek majd el a kereskedelmi forgalomban kapható szexrobotok, egy idő után, anélkül, hogy ezt komolyabb társadalmi vita előzné meg, ki fog alakulni az a meggyőződés, hogy létezik a szexhez való jog, és elképzelhetőek lesznek olyan jogszabályi és technológiai változások, melyek kielégítik majd ezt. Doutham párhuzamba állítja ezt a folyamatot a prostitúció legalizálásával, azaz a 'szexmunka' terjedésével, és arra jut, hogy ezek mind újraelosztó mechanizmusokként jelentkezhetnek hamarosan. Hogy sikeresek lesznek-e, azt szerinte sem lehet tudni, de az biztos, hogy az a fajta újraelosztási cél, ami most annyira bizarrnak és nőgyűlölőnek tűnik, elkerülhetetlenül fel fog vetődni. 

Azaz ekkor úgy állt a vita, hogy valóban van egy csomó frusztrált férfi, aki a jelenlegi kultúrában nem találja kielégülése forrását, de a szemünk láttára változó világ kínál majd erre is megoldást, hiszen jönnek a szexmunkások és a szexrobotok. 

Szexbabák egy kínai gyárbanFotó: FRED DUFOUR/AFP

Ez azonban, ha megoldást is jelentene esetleg pár frusztrált férfinak, sokak szerint egyáltalán nem csökkentené jó néhány sokkal súlyosabb egyenlőtlenség mértékét. A legalizált prostitúcióval szembeni legfontosabb kifogás, hogy eddig sehol nem hozta az érintettek helyzetének javulását. Nemrég az Indexen jelent meg egy nagyobb összefoglaló a világ legliberálisabb prostitúciós törvényével rendelkező Németországból, ahol hiába legalizálták a szexmunkát, ugyanúgy virágzik az emberkereskedelem és a szegényebb kelet-európai országokból odahurcolt nők árulják "önként" a testüket. 

Ugyanígy, éles feminista kritika kíséri a szexrobotok térnyerését is: ahogy a pornográfia és a prostitúció védelmezői is mindig azzal jöttek, hogy ezek majd segítenek kielégíteni a férfiak 'szükségleteit', és ezáltal csökkenhet a nőkkel szembeni erőszak mértéke, ezzel szokás most érvelni a szexrobotok mellett is. Csakhogy például a pornó példájából sem azt lehetett látni, hogy bármilyen szinten mérsékelte volna a nőkkel szembeni erőszakot. Az a feltételezés elég merész logikai manővernek tűnik, hogy ha a frusztrált férfiak kapnának egy nőre hasonlító tárgyat, hogy azzal azt csináljanak, amit akarnak, akkor majd a megfelelő tisztelettel és egyenlő partnerként kezdenek el tekinteni a világban előforduló nőkre. 

Létezik-e a szexhez való jog?

A vita persze tovább éleződött Douthat cikke után: a Washington Post véleményrovatának szerkesztője, Molly Roberts válaszolt rá, és szerinte a New York Times szerzője egyrészt észre sem vette, milyen mély szexizmus húzódik az érvelése mögött, amikor a szexuálisan frusztrált inceleket egyenértékűen kezelte azokkal az emberekkel, akik mondjuk betegségük vagy egyéb marginalizált helyzetük miatt nem jutnak szexhez.

A szexhez való jog kérdése ugyanis sokkal kidolgozottabb formában is elő szokott kerülni: Douthat is említette például az oxfordi filozófus Amia Srinivasan London Review of Booksban megjelent írását, aki elsősorban nem a frusztrált férfiak, hanem például a testi fogyatékkal vagy hibákkal élők szempontjából tette fel a kérdést. Srinivasan végül arra jutott, hogy nem, nincs olyan, hogy szexhez való jogosultság, ugyanakkor mindenkinek joga, hogy a saját testéről saját maga dönthessen. 

Az mindenesetre biztos, hogy a fogyatékkal élők esetében az orvosi- és bioetika visszatérő vitakérdése, hogy létezik-e szexhez való jog, és léteznek is olyan szervezetek, melyek prostituáltakat kötnek össze ilyen helyzetben élő emberekkel: Nagy-Britanniától Hollandián át Dániáig találni hasonlókra példákat. És az is biztos, hogy az erről szóló viták jóval komplexebbek, mint amikor arra szűkítjük le a kérdést, hogy frusztrált férfiaknak vajon jár-e alanyi jogon a szex. 

Roberts szerint amúgy van valami mélyen felkavaró abban a felvetésben, hogy egy olyan korba éltünk, hogy a szexuális önmérséklet gyakorlása lehetetlennek látszik, ezért muszáj a férfiakat valahogy kielégíteni, ha máshogy nem megy, hát szexrobotok által. 

Ez az érvelés azt feltételezi, hogy a szex valami olyasmi, amit a nők juttatnak, a férfiak pedig elvárják. 

Hasonló irányból érvelt a New Statesman szerzője, Sian Norris is, aki arról írt, hogy mennyire feltűnő, hogy a szexújraelosztós diskurzus csak és kizárólag a párt nem találó férfiak ügye körül forog: a torontói támadás után azzal a felütéssel merült fel újra és újra ez a fogalom, hogy a férfiaknak joguk van a szexhez, és ha sikerülne mérsékelni e sóvárgásukat, akkor biztos csökkenne a férfierőszak mértéke is. 

Norris egyszerre válaszol Hansonnak és Douthatnak, és arról ír, hogy nem, a szexről nem lehet úgy gondolkodni, mint egy vagyontárgyról: egyrészt mert amikor ez a kérdés szóba kerül, gyakorlatilag soha nem merül fel a nők nézőpontja, és egyáltalán nem téma azoknak a nőknek a helyzete, akik szintén egyedül vannak és nem találnak az elvárásaiknak megfelelő férfit. Másrészt, és ez még hangsúlyosabb: mert a nők nem tulajdonok, és így teljesen értelmetlen ugyanolyan egyenlőtlenségként kezelni a szexmentes életet, mintha valaki anyagi javaktól lenne megfosztva. 

Ez a felismerés persze Norris szerint zavarba ejtő lehet egy rakás férfinak, aki olyan társadalomban nőtt fel, ahol a női testeket rendszeresen pakolják ki kirakatokba, vagy ahol olyan tájékoztató kampányok futnak, melyek a nemi erőszak áldozatait a nyitott pénztárcával járó és kirabolt emberekhez hasonlítják. Nem csoda, hogy ebben a világban a férfiak azt gondolják, hogy joguk van a szexhez, és az sem csoda, hogy erre a szexrobotok bevezetése merül fel megoldásként. 

Csakhogy Norris szerint ez semmiféle megoldást nem jelentene: ezek az incel férfiak ugyanis nem azért 'szomorúak' (Douthat szavával élve), mert nem jutnak szexhez, hanem mert nem tudják irányítani a nőket, és ebben a robotok sem hoznának változást. Sőt, az ilyen eszközök csak normalizálhatják az erőszakot, ahogy a megrongált szexrobotok esete is mutatja. 

Tüntetés az Egyesült Államokban Fotó: Asanka Brendon Ratnayake/Anadolu Agency

A botrány napokon át tartó hullámzása után Hanson május 4-én interjút adott a Slate-nek, ebben többek között megpróbálta kifejteni, mit is értett szexújraelosztáson, igaz, sok előrelépést ez nem jelentett. Mint elmondta, alapvetően olyan közpolitikai javaslatok foglalkoztatják, melyek enyhíthetnének ezeken az egyenlőtlenségeken. Ő maga konkrét javaslatokkal nem akart előállni (Hanson amúgy is ismert libertariánus, és a létező legkisebb állami szerepvállalás híve), de azért felsorolt pár példát, ami felmerülhet: ismét a prostitúció legalizálása, a kevesebbet szexelő embereknek adott pénz, esetleg némi tréning biztosítása, vagy a monogámia népszerűsítése került szóba. 

A meglehetősen hosszú interjúban esik szó a különféle egyenlőtlenségek természetéről, illetve olyan kérdésekről is, hogy Hanson miért szimpatizál a férfiak jogaiért küzdő mozgalommal, és hogy ahhoz képest, mennyire fontos az emberek életében a szex, ő egész keveset foglalkozik a témával. Annyit a végére ő is elismer, hogy talán nem a legszerencsésebb időzítésre vall, hogy a szexújraelosztás kérdését azután dobta be, hogy egy férfi tíz embert gyilkolt meg Kanadában, mert elutasítóak voltak fele szemben a nők. 

Közgazdászblogokon is visszatérő vélemény, hogy igazából a problémafelvetés időpontja volt szerencsétlen, hiszen Hanson amúgy csak azt csinálta, amit közgazdászként időnként szokás: alkotott egy absztrakt hipotézist, amit aztán végiggondolt, és ez nem jelent személyes elköteleződést. Volt olyan értelmezés is, mely szerint Hanson eredeti bejegyzésével eleve csak trollkodott az újraelosztást követelő balos közgazdászokon, de aztán az érvelése önálló életre kelt a Twitteren. 

Persze vélhetően Hanson egész felvetése eleve nem kapott volna ekkora figyelmet, ha nincs a torontói támadás, illetve ha nem erősödnének évek óta egyre látványosabban azok az online fórumok, melyek megágyazhattak ennek. 

A torontói merénylet után Jessica Valenti a New York Times véleményrovatába írt a nőgyűlölő terrorizmus terjedéséről, többek között azt hangsúlyozva, hogy az elmúlt évtizedben ugrásszerűen nőtt meg a különféle incel, illetve férfi jogokat hirdető és PUA-csoportok száma az interneten, és a különbözőségük ellenére ezeket a nőkkel szemben táplált gyűlölet tartja egyben. Olyannyira, hogy már a legismertebb amerikai jogvédő szervezet is felfigyelt a tevékenységükre. És ezek között a közösségek között akadnak olyanok, melyben a nőkre támadó férfiak hősök lesznek, ahogy az történt Elliot Rodger esetében is. 

Korábban részletesen is írtunk Angela Nagle könyvéről, melyben azt vette végig, hogy hogyan lendült át az amerikai kultúrharcban a kezdeményezés a jobboldalra, és az internet elterjedésével párhuzamosan hogyan találtak maguknak közös frontot videojátékosok, libertariánusok, valódi nőgyűlölők, szélsőjobboldaliak és az egészet csak szórakozásból csináló, unatkozó fiatalok. Nagle egyik megállapítása éppen az, hogy itt többek között a szexuális forradalom veszteseinek bosszúja zajlik a szemünk láttára. 

Valenti például 2004-ben indította el feminista blogját, és hamar az online gyűlölködő férfiak céltáblájává vált. 2011-re odáig fajult a helyzet, hogy a hatóságok tanácsára lányával együtt el kellett menekülnie otthonról, mert az egyik ilyen csoport célpontként listázta. 

És ez pontosan az a fajta fenyegetés és erőszakra történő felbujtás, amit Hanson és Douthat nem vesz számításba, amikor úgy írnak az incel férfiakról, mintha tényleg csak a szex érdekelné őket, nem pedig a hatalom és az uralom kérdése. Nem véletlen, hogy a témával foglalkozó kritikusabb cikkek mind ugyanarra a konklúzióra futnak ki: nem szexújraelosztásra lenne szükség, hanem úgy nevelni fel a ma fiatal fiúkat, hogy ne úgy gondoljanak a szexre, mint ami jár nekik, hanem mint ami két ember közötti kölcsönös megegyezésen alapul.