Addig mesélt az evésről, amíg meg nem változtatta a világot

Egy darabig úgy volt, hogy a lányomat Beirutnak fogják hívni, végülis 2 órával azután fogant, hogy hazaértem onnan

- így emlékezett vissza a 2006-os libanoni háború kitörésére Anthony Bourdain író, szakács, televíziós. Bourdain és stábja 2006 nyarán éppen Bejrútban forgatott egy részt No Reservations (Fenntartások nélkül) című kajálós-utazgatós tévéműsorához, amikor a Hezbollah nevű terrorszervezet tagjai egy rajtaütésben megöltek három izraeli katonát és elraboltak két másikat. Háború kezdődött, az izraeliek lebombázták a bejrúti repteret, így Bourdain és stábja kilenc napra a városban rekedt, míg a tengerészgyalogosok ki nem mentették őket egy csomó másik amerikai állampolgárral együtt. A kilenc nap alatt forgatott anyagokból lett a No Reservations 2. évadának utolsó része, Emmy-díjra jelölték, és nem csak Bourdain életét változtatta meg, de egy kicsit az amerikai televíziózást, és azon keresztül a popkultúrát is.

Anthony Bourdain életében nem ez volt az első nagy változás. 1999-ig közepesen tehetséges, szakmai körökön túl nem különösebben ismert szakácsként dolgozott különböző New York-i éttermekben. Aztán kb. olvasói levélként elküldött egy írást a New Yorker magazinnak “Ne egyél, amíg ezt el nem olvasod!” címmel. Ebben mindenféle belsős-vendéglátós “titkokat” osztott meg, hogy hétfőn nem szabad halat rendelni, mert az nem friss, hogy aki jól átsütve kéri a húst, az a legrosszabb darabot kapja, hogy a szakácsok utálják a vegetáriánus vendégeket. Ezek azért lettek mára a vendéglátás tényleg alap közhelyei, mert Bourdain akkor megírta őket. A New Yorkeres cikk után egy könyvkiadó kereste meg a szakácsot, hogy alaposabban ki kéne fejteni a témát. A Kitchen Confidential (A konyhafőnök vallomásai) 2000-ben jelent meg, és elég nagyot szólt.

Addig többnyire szakácskönyvek, vagy történeti munkák uralták ezt a területet. Bourdain egyszer csak baromi menő dolognak mutatta az éttermi szakácskodást, ahol véres húscafatok között kőkemény figurák narkóztak, csajoztak és kívánták “Az omlettet lehetne csak tojásfehérjéből” vendégek kínhalálát. Nyers volt, vicces és kíméletlenül őszinte.

A néhány évvel korábban alapított amerikai főzős-receptes tévécsatornán, a Food Networkon ekkor leginkább stúdióban forgatott, jó szándékú műsorok mentek 4 fontos tippről a tökéletes húsgombóchoz. Az Egyesült Államokban biológiai szükségletből meg pocakos apukák hobbijából már elkezdett széles körben menő dologgá változni az evés, így kézenfekvő lépésnek tűnt szerződtetni a rocksztár külsejű szakácsot, aki a stúdió és a húsgombócok helyett elutazott Vietnamba, végignézte, hogy egy körömollóval kivágják egy élő kobra szívét, kicsit viccelődött közben, majd megette.

Bourdain első, Cook's Tour (A bolygó amerikai) című műsora még nem terjeszkedett túl azon, hogy egy jópofa figura többnyire egzotikus helyszíneken érdekes helyi ételeket eszik, de a 2000-es évek elején ez is forradalmi volt. Bourdain egyre népszerűbb lett, és már komplikáltabb dolgot akart csinálni, ezért átment a Travel Channelhez. A No Reservations 2005-ben indult, és egy évvel utána futottak bele a libanoni háborúba, amikor a második évadot forgatták.

Bejrútban a stáb egy luxusszállodában várta, hogy kimenekítsék őket az országból. Nem mehettek sehova, mert azon a ponton már nem volt életbiztosítás amerikai állampolgároknak (az országot bombázó izraeliek legfontosabb szövetségeseinek) az utcákon grasszálni. Nap-nap után a pálmafákkal övezett medence partjáról nézték, ahogy a vadászgépek bombázzák az alattuk elterülő várost.

Nincs itt semmi jópofa összefoglaló … A legrondább, a legszégyenteljesebb … Hát nézz ránk a felvételeken! Ott üldögélünk a medence körül. Ott ülünk, és napozunk, és közben nézzük a háborút. Ha egyetlen képben kéne ezt az egészet összefoglalni, ez lenne az. Nem túl hízelgő

- így beszél az epizód vége felé Bourdain. Amikor tehetős nyugati turisták kényelmes üdülőikből alig kimozdulva pihennek a világ egzotikus-nyomorúságos részein, akkor nem kell hozzá háború, hogy ez a kép egy picit rájuk is igaz legyen.

Amikor megérkeztek a tengerészgyalogosok, és kilenc nap után kimentették őket, akkor a USS Nashville nevű hadihajóra került mindenki. A kantinban rakott tonhalas tészta van műsoron, az igénytelen és egészségtelen amerikai élelmiszeripar csúcsa.

Rakott tonhalas tészta. Egy vicc ez az étel. A borzalom szinonimája. Most olyan szívesen látott, annak a jele, hogy minden rendben van. Hogy már megyünk hazafelé

- magyarázza az ételről, amihez hasonlók kigúnyolására addig a karrierjét építette fel.

Épp pár hete írtunk róla, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni hónapokban hogy ugrott az egekbe a Food Network nézettsége, mert az emberek az ijesztő hírek helyett megnyugtató, ártalmatlan dolgokat akartak nézni, és az étel adta meg nekik a vágyott biztonságot.

Bourdain nem egyik napról a másikra változott meg. A No Reservations továbbra is utazós műsor maradt, legtöbbször kellemes, érdekes, szórakoztató, nem voltak minden adásban nagy megfejtések. Sőt, akadtak kifejezetten penetráns epizódok ezután is. 2008-ban Romániában tényleg a legborzalmasabb turistás kliséken zongoráztak végig a népviseletbe öltözött disznóöléstől a szocreál Drakula-kastélyig egyetlen őszinte pillanatot nem sikerült forgatni. Viszont mikor 2012-ben véget ért a műsor, és Bourdain egy Tumblr posztban írta össze a gondolatait, akkor messze a leghosszabb részt ez a romániás adás kapta, és annak a kifejtése, hogyan volt ő és csapata vállalhatatlan fasz. 2011-ben csak azért ment vissza a stáb Kambodzsába, ahol a legelső műsorának egyik korai része forgott, hogy Bourdain részletesen végigvehesse, hogyan és miért volt ostoba, szűklátókörű, amit 10 évvel korábban az országban forgatott.

Nem nehéz követni az evolúciót. Két évad Cooks Tour szinte csak ételekről a Food Networkre, kilenc évad No Reservation ételekről, utazásról, kultúráról és néha politikáról a Travel Channelre, aztán 11 évad Parts Unkown (Nem séfnek való vidék) a CNN-re. Itt is esznek néha, bizonyos részekben egész sokat, de a hangsúly már nem ezen van. A Parts Unkown majdnem mindegyik epizódja igyekszik valami érdemit mondani a világról, az emberekről, hatalomról, környezetről, elnyomásról. Túllépni azon, hogy: „Nézzétek ezek az alacsony emberek fura, bambuszból építettek házakban esznek egy durian nevű gyümölcsöt, ami nagyon büdös”, ahonnan egyébként 2000-ben Bourdain is elindult.

Az étel itt már csak egy eszköz, amivel egyszerre lehet megmutatni, hogy miben különböznek egymástól a világ más-más részein élő emberek, de közben azt is, hogy mennyi minden közös van bennünk.

Bourdain hozzáállása mára nagyon sok hasonló műsorba átszűrődött, egyáltalán, miatta is tekintenek egyre többen az evésre kulturális tevékenységként, ami segít megérteni a történelmet, meg egy rakás másik dolgot. Ma elmenni egy jó étterembe, vagy elsőként felfedezni egy külvárosi kifőzdét olyan, mint moziba vagy koncertre járni. Sokkal többen tudják, mint korábban bármikor, hogy a sarki büfében kapható édessavanyú csirkének nincs sok köze Kínához, és ettől persze még lehet az a legközelebb, ha az ember csak éhes, és lehet azt is jól csinálni, meg szarul, de ezektől függetlenül érdemes néha messzebbre merészkedni. Ha nem is rögtön Csengtuba, de legalább a kőbányai piac mellé, ahol olyan ételt is árulnak, amilyet tényleg esznek Szecsuánban, és az is érdekes, és finom, és aki csak odáig elmegy körülnézni, és kipróbálja, az már egy kicsit többet látott a világból.

Tavaly februárban egy nagyon hosszú és érdekes portré jelent meg Bourdainről a New Yorker magazinban, ahová az első cikkét írta. Ez egy 2016-os adáson, vagy ha úgy tetszik vacsorán keresztül mutatja be Bourdain életét, amikor Vietnamban Barack Obama hivatalban lévő amerikai elnökkel eszik közösen egy nem különösebben elegáns Hanoi étteremben. A portréban egy kollégája utazó államférfinak nevezi, akinek mára borzasztó nagy szerepe van benne, hogy az amerikai közönség hogyan ismeri meg a világot.

Bourdain múlt pénteken, egy franciaországi szállodában lett öngyilkos, 61 évesen. Nyilván már évek óta világsztár volt, feltehetően az egyik legismertebb ember az Egyesült Államokban, de még ehhez képest is meglepő mennyiségű cikk készült róla az elmúlt napokban. Nagyon is indokoltak, például arról, hogyan állt be a MeToo mozgalom mellé, miután a barátnője volt az egyik színésznő, aki erőszakkal vádolta meg Harvey Weinsten producert. Várhatóak, például azzal kapcsolatban, hogy a nyugati tévések közül mennyire jól értette a Közel-Keletet vagy Afrikát. Többen külön kiemelték, hogy milyen sokat tett a palesztinokért már önmagában azzal, hogy normális emberként mutatta be őket. Meglepőek, például amiben azt fejtegették, hogy ő a Valaha Élt Legjobb Fehér Ember.

Obama a Vietnamban készült közös fotójukat rakta ki a Twiterre, és azzal búcsúzott tőle, amiről Bourdain műsorai szóltak. Hogy az ételek képesek közelebb hozni egymáshoz az embereket, és hogy az idegen dolgoktól nem tartani kell, hanem megismerni azokat.