L. Simon kimondta a kimondhatatlant: „a párthűség nem pótolja a tehetséget”

L. Simon László szerint „kultúrpolitikai dzsihád” zajlik a jobboldalon belül, amelyben „a megszólalók néha összekeverik a kulturális élet szereplőinek, valamint a politikusoknak a feladatait.”

Arról a különös jelenségről van szó, amire mi is rácsodálkoztunk már egyszer: a választások óta a fideszes pártsajtó sorra megy neki a Fideszhez közel álló intézményvezetőknek, akik nem elég vonalasan követik a párt állítólagos irányvonalát.

  • Pálinkás Józsefet a Pesti Srácok és Bayer Zsolt nevezte az „Orbán-ellenes tudományos elit” szószólójának, őt néhány napja Orbán menesztette is a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal éléről.
  • Prőhle Gergelyt, a PIM főigazgatóját azzal vádolták a Magyar Időkben, hogy az intézményben túlsúlyban vannak a kormánnyal szemben kritikus művészek.
  • Ókovács Szilvesztert, az Operaház főigazgatóját ugyanott azzal, hogy melegpropagandát folytat és homoszexuális alkotók is szerepelnek a színlapon. (Ókovács saját állítása szerint a botrány miatt annnyira visszaesett a jegyeladás, hogy a Billy Elliot 15 előadását le kellett fújni.)
  • Hörcher Ferencet, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatóját azért állította pellengérre a Pesti Sárcok, mert egy 1968-as konferencián nem voltak konzervatív előadók.

A támadásokra Prőhle, Ókovács és Hörcher is válaszolt, és különböző hangsúlyokkal, de mindhárman bizonygatni kezdték, hogy igenis törekednek a „konzervatív” alkotók/tudósok szerepeltetésére. Ókovács sietett leszögezni, hogy ők igyekeztek csökkenteni a homoszexualitás szerepét az előadásban, Prőhle pedig arra is kitért, hogy szerinte hasznos a kormánynak a munkájuk.

L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő és korábbi kulturális államtitkár most a Figyelőben már sokkal karakánabb módon utasítja vissza ezeket a támadásokat.

A sokszínűséget nem lehet betiltani

című cikke helyteleníti, hogy „közírók akarják megszabni, hogy miként is kell a kultúrát irányítani, s hogyan kell a támogatási rendszert átalakítani”, és „egyes konzervatív újságírók olyan módon kérik számon a kormányt, ahogyan azt Konrád Györgyék tették a sajátjaikkal.” Orbán Viktor beiktatási beszédére hivatkozva azt írja, hogy „a kétharmados parlamenti többség nem azt jelenti, hogy csak a saját szavazóinknak akarunk megfelelni”, és egyben óvatosságra inti azokat, akik „ma meg akarják mondani a kormánynak, vagy az állami intézmények vezetőinek, hogy kiket szabad támogatni, felléptetni, rendezésre felkérni, kik is az igazi konzervatívok, az igazi magyarok”.

L. Simon felsorolja, mi mindent adott a „háttérbe szorított konzervatív elit kárpótlására” a kormány, és kijelenti, hogy már nem igaz a magyar jobboldal évtizedes mítosza, a „liberálisok” támogatásának túlsúlya, ami a Magyar Idők szerint a mai napig fennáll. 

„Azoknak, akik a saját sikertelenségüket a liberálisok már nem létező túlzott támogatásában látják, Kassák nyomán azt tudjuk üzenni: művekkel csak művek vitatkozhatnak. Jobbnak, okosabbnak, tehetségesebbnek kell lenni, a párthűség nem pótolja a tehetséget.”