• A Mission: Impossible – Utóhatás a sorozat koronaékköve, úgyhogy aki idáig eljutott, ezt már ne hagyja ki.
  
• Még akkor se, ha az egésznek már a világon semmi értelme sincs, hiszen pont ettől jó.

link Forrás

A Mission: Impossible 6. része bizonyos szempontból formabontó a sorozaton belül, még ha messziről ezt is könnyű összekeverni a még egy fokkal inkább akciófilm-paródiának tűnő James Bond- vagy a teljesen agyalágyult Halálos Iramban-franchise-zal. Ez ugyanis az eddigi első rész, amit újból egy korábbi rendező készített, az 5. részért is felelő, újabban rendszeresen Tom Cruise-zal forgató Christopher McQuarrie.

Az IMF-ről szóló történetek azért is voltak különlegesek, mert Tom Cruise producerként mindig a rendezőkre bízta, hogy a saját stílusuknak megfelelően forgassák a filmeket: Brian De Palma kémfilmje, John Woo lassított akciófilmje, J.J. Abrams kamerakapkodós thrillerje és Brad Bird kaland-vígjátéka is nagyon messze volt a többitől, és a maguk kategóriájában mind jónak számítottak. Az utóbbi két rész viszont már egészen hasonló, mintha megtalálták volna a kívánt formulát, bár McQuarrie azt mondta, a hagyományokhoz híven az újabb rendezésében is újított a stíluson. (Én ebből annyit vettem észre, hogy minden még profibb, és néhol szinte már operát idézve dübörög a zene.)

Nem érted, de tetszik, amit látsz

Azért fontos ezt megemlíteni, mert a legelső résztől fogva inkább a stílus a fő, mint a tartalom: a néző például azt sem tudhatja, miért tűnnek el az újabb részekből olyan jól bejáratott karakterek, mint Paula Pattoné legutóbb, vagy Jeremy Renneré most (egyébként forgatási okokból), de eleve maga a történet is nagyon nehezen követhető.

Az új rész előtt direkt megnéztem az előző ötöt, de nehezen tudnám elmesélni, miről szóltak: az sem mindig érthető, hogy éppen kiről lehet azt gondolni, hogy jó/rossz, de a folyton megduplázott triplacsavarok, a nevekkel és helyszínekkel teletömött gyors párbeszédek végképp megzavarják az embert. Az Utóhatásnál – ami ráadásul egyenes folytatása a 3. és az 5. résznek, így az új nézők szinte semmit sem érthetnek belőle – már az első percekben lehetett tudni, hogy nagy lesz a káosz, mivel a film rögtön a küldetésről és a terroristák céljáról szóló magyarázószöveggel kezdődik.

A sztori szándékos zavarosságával szemben viszont a sorozat leglátványosabb akciójelenetei örökre beleégnek az ember retinájába, márpedig a Mission: Impossible 6-ban minden eddiginél több ilyen van. Konkrétan annyi, hogy egy-két, az előzetesben látott vágókép már be sem került a kész filmbe, vagy végül egy másik szögből felvett verzióját vágták be (ami itt most bocsánatos bűn).

Nincs rá szükség, de jó, hogy van

A sorozatnak – mármint a hat mozifilmnek, nem az eredeti tévésorozatoknak – sosem a képregénybe illő karakterek, a nevetséges sablonszövegek vagy a teljesen hiteltelen csavarok adták az erejét, és még csak nem is az, hogy világvárosokban, a helyszínen forgatták az akciójeleneteket, hanem az olyan, már a Hitchcockot másoló Brian De Palma 1996-os filmje óta sokat utánzott suspense-pillanatok, mint amikor Ethan Hunt a padló felett lebegve izzad (1.), egy késsel hadonásznak a szempillája előtt (2.), ejtőernyővel zuhan a csúcsforgalomba (3.), a Burdzs Kalifa ablakán mászik (4.), vagy egy vízzel töltött szerverteremben úszik egy levegővel (5.).

Ilyen izgalmas jelenetek most is vannak – bár újabb újításként most nincs a film közepén egy grandiózus, bonyolult, hackeléses lopás, inkább több részletben adagolják a kis csúcspontokat –, és ezúttal is hiába lehet tudni, hogy végül úgyis minden rendben lesz, az ember mégis összerezzen a kocsikon átrepülő, szakadékokba zuhanó, tereptárgyakra rádobott Ethan Hunt mutatványaitól, amik most már olyanok, mintha Jackie Chan fénykorában sokkal nagyobb költségvetéshez és rengeteg animációhoz fért volna hozzá. A legtöbb hasonló akciófilm pont ezt a hatást próbálja elérni, rendszerint sokkal kevesebb sikerrel.

Öröm látni, ahogy Tom Cruise szenved

A filmben nagyobb szerepet kap – a Supermanként ismerhető és elfelejthető – Henry Cavill, illetve a legtöbb korábbi mellékszereplő is visszatér fontosabb feladatokkal, de ez teljesen lényegtelen, mert most még inkább Tom Cruise idegrendszerének tűréshatára a főszereplő. Ugyan a sztár tekintete már kezd túl lenni a csúcson, azért minden ripacskodása ellenére még mindig ő tud a legügyesebben, pattanásig feszült fejjel, fél liter könnyel a szemében szenvedni a mozivásznon, talán még Leonardo DiCapriót és Mel Gibsont is lenyomva. (Ami miatt azért még a karakterét sem lehet igazán sajnálni, tekintve, hogy Tom Cruise a valóságban mennyire káros szerepet vállal.)

A hivatalos szöveg egyébként mindig az, hogy Tom Cruise maga csinálja a kaszkadőrmutatványait, de ezt még a CGI-rásegítéssel és a biztonsági óvintézkedéseket elképzelve is nehéz elhinni, tekintve, hogy most még többet verekszik, motorozik, és nemcsak hogy vezet helikoptert, illetve lóg rajta, hanem még egy HALO-ugrást is megcsinál. Épp azért készítettek ezekről érdekes forgatási videókat, hogy legalább egy részét elhiggyük annak, amit látunk:

link Forrás

link Forrás

És hogy van-e még – a gazdasági érdekeken túl – értelme hatodjára is megcsinálni majdnem ugyanazt a filmet, megint egy kicsit jobban? Valószínűleg nincsen, de ha már megkaptuk, akkor jó lesz, maradhat. Persze nyilván lesz még folytatás, legalábbis a tudomány szerint várhatóan óriási bevételt összerohangáló, 55 éves Tom Cruise-t elnézve. (Kemény, hogy a műfaj egyik alapítójának számító Francia kapcsolat 1975-ös folytatásában a kopaszodó, pocakos Gene Hackman csak 44 évesen teljesítette a legendás kocogását.) Viszont ebből az egészből még ennél is többet kihozni lesz a valódi lehetetlen küldetés.

A 2,5 órás – azaz a szokásosnál fél órával, nem teljesen indokoltan hosszabb –, nagyon pörgős, nehezen követhető és technikailag is bonyolult film önmagában elég megterhelő, 3d-s IMAX-vásznon pedig teljesen, a fizikai munkához hasonlóan lefárasztja az embert, úgyhogy érdemes a klasszikus verziót választani. Még akkor is, ha a filmet teletömték zuhanással, ami jól is nézhetne ki, ha ez a 3d-technológia a mostani, még mindig kezdetleges állapotában nem bontaná le a negyedik falat rossz értelemben is, és nem változtatna át minden szereplőt kartonfigurává.