Vannak ismeretterjesztő könyvek, amelyek már az első oldalukon beszippantanak és mire a végükre érsz, más szemmel nézel a világra. Valami ilyesmit éreztem, amikor gyerekkorom egyik forró nyarán, nagyszüleim tornácán a Dawkins féle “Az önző gén”-t és “A vak órásmester”-t bújtam és ezt éreztem most is, amikor Carl Zimmer “She Has Her Mother’s Laugh” című új könyve vonta el a figyelmemet arról, hogy lassan az egész város elfolyik körülöttem a melegben.

Ahogy Dawkins említett könyvei, úgy Zimmer új munkája is az öröklődésről szól, mégis egy dologban nagyon különböznek: míg Dawkins műveiben a biológiai öröklődés - a korszellemnek megfelelően - szinte kizárólag a gének kontextusában kerül terítékre, Zimmer könyvéből az öröklődés egy régi-új, kevésbé géncentrikus képe bontakozik ki.

Ennek szellemében a könyv eleje hosszasan követi, hogy miképp alakul ki az öröklés/öröklődés tárgyi javakra vonatkozó klasszikus fogalmából a 19. századra az a biológiai vonatkozású öröklődés kép, ami alatt mindannyian biológiai jegyek és tulajdonságok generációról generációra való átöröklését értjük. Nem egyik pillanatról a másikra ment ugyanis annak a felismerése, hogy a szülők a fizikai jellegeiket, netán betegségeiket is átadhatják a gyerekeiknek, de amikor ez végül bekövetkezett, váratlan gyorsasággal kiszorított minden fajta egyéb öröklés értelmezést, aminek tragikus következményei voltak.

Sokszor mondjuk, hogy valamit akkor kezdesz megérteni, ha már látod, mennyire korlátoltak az ismereteid és mi mindent nem értesz adott témában. A biológiai öröklődés korai hívei viszont borzasztóan távol voltak saját ismereteik korlátjának felismerésétől, ennek megfelelően a frissen felfedezett, univerzálisnak gondolt mechanizmus ismeretében hamar hübriszbe torkollt Francis Galton és követőinek “tudománya”: ők egyből az emberi társadalmat akarták megmenteni a szerintük imminens degenerációtól. A frissen megalakult eugenika tudománya évtizedekig elzárkózott a környezeti hatások fontosságának felismerésétől és még azelőtt nekiállt a társadalom teljes átformálásának, hogy az örökítőanyag, s így a gének fizikai mibenlétét és átadásának mechanizmusát tisztázták volna. Így viszont csak egy dologra lehetett használni: meglevő társadalmi előítéletek áltudományos visszaigazolására, s így az egyedüli “eredménye” (már ha lehet annak nevezni) emberi tragédiák sorozata volt.

A “She Has Her Mother’s Laugh” egy sokkal szélesebb (ha nem lenne annyira elcsépelve, mondhatnánk, hogy holisztikusabb) képet ad az öröklődésről, annak kulturális aspektusai mellett megvizsgálva azokat a kölcsönhatásokat is, amelyekkel a környezet esetleg befolyásolni tudja a genom megnyilvánulását.

Zimmer könyve, akárcsak korábbi művei, tele van tudománytörténeti érdekességekkel, mégis elkerüli a hasonló művek kissé didaktikus, tudománytörténeti kronológiát szigorúan követő formáját. Szabadon ugrál a különböző témák közt, így növénynemesítéstől alig néhány oldal után eljutunk az emberi genomig. Ez megint csak hálás téma, egyrészt mert Zimmer azon kevés emberek egyike, akinek a teljes genomszekvenciáját tucatnyi kutató vesézte ki a lehető legnagyobb mélységben, másrészt nagyon jól bemutatja azt is, hogy mennyire plátói az “emberi genom” fogalma. Nem csak azért, mert az egypetéjű ikreket leszámítva, nincs két teljesen egyforma genomú ember, hanem mert még a személyes genomunk sem egyetlen szekvencia: fejlődésünk során sejtjeink számtalan oszdáson mennek át, melyek mindegyike során kisebb nagyobb másolási pontatlanságok keletkezhetnek. Ennek következtében mindannyian mozaikok vagyunk, hiszen agy- és májsejtjeink jó eséllyel nem teljesen azonos DNS-t tartalmaznak. Még jobban kuszálni tudja a fogalmakat, hogy kétpetéjű ikrek a méhben sejteket cserélhetnek egymás között és a magzatok általában az anyákat is “teleszórják” saját sejtjeikkel, amelyek a születés után is hosszan jelen maradhatnak.

Persze még egy közel 600 oldalas könyvben sem lehet mindenre kitérni, ennek megfelelően, vannak olyan témák, amelyek más könyvekben sokkal nagyobb mélységben kerülnek bemutatásra. Ha valakit jobban érdekel a tudománytörténet, akkor Sam Kean “The Violinist’s Thumb”-ja, vagy Siddhartha Mukharjee nemrég magyarra is lefordított “A gén”-je jelenthet megoldást, az újgenerációs genomszerkesztés történetét, mibenlétét és etikai vonzatait pedig Jennifer Doudna “A Crack in Creation”-je dolgozza fel sokkal részletesebben. De az említettek közül egyik sem tud egy annyira átfogó és elgondolkoztató képet adni arról, hogy mit kellene jelentsen az öröklődés a 21. században, mint Zimmer műve. (Az öröklődésről mechanizmusáról szinte semmit nem tudó, legendás amerikai növénytermesztő, Luther Burbank egykori definíciója szerint "az öröklődés mindössze az összes múltbeli környezet összege" és fura módon ma nem állunk nagyon távol attól, hogy megint valami hasonlót gondoljunk.)

Ezek fényében tulajdonképpen nem az kellene legyen a kérdés, hogy a “She Has Her Mother’s Laugh”-t lefordítják-e magyarra, hanem hogy mikor jelenik meg a fordítás. Sajnos Zimmert valamiért a magyar kiadók eddig nem igazán fedezték fel, pedig az elmúlt két évtized egy legjobb, legfontosabb és legszórakoztatóbb ismeretterjesztőinek egyike, ami nem ad sok bizakodásra okot. Reménykeltő, hogy a szintén remekül író Mukherjee legutóbbi könyvét szinte azonnal megjelent itthon is, de az esetleges Zimmer fordítás elkészültéig mindenkinek, akinek nem jelent túl nagy kihívást, melegen ajánlom az angol verziót.