Augusztusban szokatlanul alacsony volt a Duna, de annyira, hogy több helyen földnyelvek bukkantak elő, a Margit-híd margitszigeti pilléréhez pedig oda lehetett sétálni. Az alacsony vízállás rossz a hajózásnak, az áruszállító uszályok Magyarországon csak kapacitásuk harmadát tudták használni, míg Németországban volt olyan szakasz, ahol üresen sem tudtak közlekedni.

Jó viszont a régészeknek, mert az alacsony vízszint miatt megannyi lelet kerülhet szárazra. Hogy mi? Például egy II. világháborús bombázó.

Az amerikai Frank Wodzinski főhadnagy B-24G típusú repülőjének roncsát augusztus végén emelték ki a Dunából. A gép megmaradt részei azóta már a szolnoki repülőmúzeumba kerültek, de gyorsan kellett cselekedni, mivel sanszos volt, hogy a Liberator-roncs eltűnik a partról. Ezért az engedélyek beszerzése után a szakemberek rögtön kiemelték.

Nem csoda, hogy siettek, a Dunából előkerülő régészeti leletek sorsa sokszor az, hogy vandálok széthányják őket, vagy egyszerűen valaki traktorral elvontatja és felaprítja tűzifának.

A régészeknek ma már nem feltétlen kell vaktában kutatniuk értékes leletek után, ott van nekik segítségül az egyre modernebb technológia. A kincsvadászokkal és a felelőtlen emberekkel viszont ugyanúgy meg kell küzdeniük, mint száz éve. Hogy megy ez külföldön, és hogyan Magyarországon?

Kisebb vagyonokkal megpakolt gályák hevernek a tenger mélyén

A National Geographic  a jövő héten mutatja be a Lecsapolt óceán című sorozatának új évadát. Ennek az első része éppen arról szól, hogy mennyi értékes leletet rejt az óceán, és hogyan próbálják meg kincsvadászok és régészek megtalálni majd a felszínre hozni őket.

Ebben a segítségükre van a többsugarú szonár-technológia.

Ez lényegében egy hangradar, amellyel a vízfelszínen közlekedő hajóról végigpásztázzák a mélységet, majd a különböző tárgyakról visszaveredő jelet a számítógép háromdimenziós képpé alakítja. Lényegében ugyanaz történik itt a tengerfenékkel, mit korábban a maja városokkal. Akkor repülőre szerelt lézerrel pásztázták végig a dzsungeleket, amely a bozót által elrejtetett, többemeletes piramisokat talált. A különbség annyi, hogy itt hajóroncsokat keresnek a mélyben.

Méghozzá nem is akármilyen hajóroncsokat, hanem pénzszállító gályákat.

Ma már egyszerű vásárolni valamit, odatartjuk a bankkártyánkat és kész. A középkorban ilyen nyilván nem volt, amikor pedig nagy pénztömeget kellett országok, sőt kontinensek között mozgatni, akkor fogták az aranyat és az ezüstöt, hajóra rakták és elindították.

Így aztán kisebb vagyonokkal telerakodott gályák úszkáltak a tengereken. Ha jött egy vihar és zátonyra futottak, akkor pedig az egész rakomány a tenger fenekén végezte. Sok esetben meg még ma is ott vannak.

Így járt például 1740-ben a holland Rooswijk, amely a holland Kelet-India Társaság ezüstjét szállította Indiába, hogy ott fűszereket vegyenek rajta. Mai árfolyamon közel százmillió dollárt érő ezüst és pénzérme volt rajta, plusz az, amit a legénység fusiban csempészett a kabátzsebében, hogy a saját szakállára vásároljanak javakat a távoli kontinensen.

Ez irdatlan pénz, és ott hever gazdátlanul a tenger mélyén. A kérdés csak az, kik találják meg előbb, régészek vagy kincsvadászok?

A kettő között nagy különbség van, előbbiek az utókornak akarják megőrizni a hajón található kincseket, utóbbiak inkább csak meggazdagodnának belőle. A Rooswijk roncsát már 1996-ban megtalálták, a pénz azonban csak nagy nehezen kerül elő. A hajó ugyanis darabokban fekszik a mélyben, egyes részeit hol eltakarja az állandóan változó homokos tengerfenék, hol nem.

Tavaly egy angol-holland közös expedíció indult a hajótest feltárására, ők hivatásos kutatók voltak, akik végül a pénz egy részét meg is találták. A lényeg azonban, hogy nem csak azt keresték, hanem magát a hajó történetét akarták feltárni, azonosítani a legénység tagjait, a talált tárgyakat pedig nagy gonddal emelték ki és dokumentálták. Ja, és minden a holland állam tulajdonát képezte.

Az amerikai partoknál Florida mellett épphogy nem ez történt. Ott a spanyol Atocha futott zátonyra és semmisült meg az 1600-as években. Az a hajó vitte volna spanyolok Dél-Amerikában összeharácsolt kincseit az anyaországba. Ezt a hajót végül sokévnyi keresgélés után egy kincsvadász, Mel Fisher találta meg. Évtizedeken keresztül pereskedett érte, de végül sikerrel járt: megtarthatta a vagyon egy részét, és ezzel milliomossá vált.

Fisher már elhunyt, de a családja és a munkatársai azóta kutatják a Florida-melletti vizeket, hogy hasonló kincseket találjanak. Van mit, az Atochán szállított smaragdok és ezüst jó ha a felét találták meg 1985-ben. Ők azonban bevallottan kincset keresnek, és bár azt kommunikálják, hogy ezzel a régészetnek is segítenek,

valójában agresszív módon feltúrják a tengert, ventillátorokkal és porszívókkal végigpásztázva a tengerfeneket. Márpedig épp ez az, ami nagyon nem tesz jót a régészetnek.

“A kincsek sokféleképpen értelmezhetőek. Van az arany, de a régészeknek az információ az” - mondta a National Geographic új sorozatának bemutatóján Böszörményi Edit tengeri régész. Ő maga is részt vett régészeti feltárásokban Dél-Kelet Ázsiában, és azt mondta, az ottani fejlődő országok kormányainak sokszor katonai erővel kellett őrizniük egy-egy tenger alatti régészeti lelőhelyet, nehogy a kincsvadászok kirabolják.

A gond az, hogy ha nem megfelelő módon tárnak fel egy lelőhelyet, például egy hajóroncsot, teljesen tönkretehetik.

Indonéziában például egyszer régészek helyett egy kincsvadász céget bíztak meg egy 9. századbeli arab hajó kincseinek felszínre hozásával - mesélte Böszörményi. A tárgyakat fel is hozták, ki is állították őket a szingapúri múzeumban, magával a hajótesttel viszont nem törődtek, pedig annak a dokumentálása régészeti szempontból szintén érdekes lett volna.

Egy másik helyszínen a tárgyakat felhozták ugyan, de csak azokat, amelyek jó állapotban voltak. Azért pedig, hogy ezeket megkeressék, keresztül mentek minden máson, a törött és kopott tárgyakat félrehányták, valódi törmelékhegyeket hagytak maguk után a tenger mélyén. “Ez régészetileg nem elfogadott módszer” - mondta Böszörményi Edit.

A magyar régészeknek sietnük kell, nehogy valaki előbb feldarabolja a leletet tűzifának

“A régészeti leletek sérülékeny dolgok, ha valamit elmozdítok a helyéről, azt a lelőhelyet meg is semmisítem” - magyarázta Tóth János Attila búvárrégész is. Ez Magyarországon sincsen másképp.

Itt ugyan nincsenek tengerek, de vannak tavak és folyók. Ezek közül is a Duna a legérdekesebb, az ugyanis évezredek óta fontos nemzetközi hajózási útvonal. Igaz, kicsit nehezebb a folyóban búvárkodni, mint a kék tengerben. “A tengerben több tízméteres a látótávolság, nálunk a folyóban csak 1-2 méter. Tulajdonképpen a nagy barnaságba merülök” - mondta Tóth János Attila.

Az átláthatatlan víz mellett pedig meg kell küzdeni még a magyar néplélekkel is.

Az egyik legértékesebb lelet, ami a folyóból előkerült, egy aranytányér volt. E mellett azonban a régészek találták már római kori építményeket a víz alatt, és hajók maradványait is. Utóbbiak közül a két legfrissebb 2011-ben került elő, amikor szintén nagyon alacsony volt a vízállás. Mindkettő fából készült hajó volt, az egyik még az Anjou-korból, azaz az 1300-as évekből származott, a másik pedig egy 1600-as évekből való dereglye volt.

Előbbit a felszínre kerülése után pár héttel valaki egyszerűen szétfűrészelte, és elvitte egy darabját. A másik hajót egy helyi találta meg, traktorral a partra vontatta, láncfűrészzel összevágta, és el akarta tüzelni.

Tóth szerint ráckevei civilek mentek utána, és kérték tőle vissza a maradványokat, majd a település korzóján rakták össze újra. A repülőgéproncsot is azért kellett sietve biztonságba helyezni, nehogy valaki elvigye. Tóth szerint a környéken találták még egy múlt század eleji hordót is, amely szintén az alacsony vízszint miatt került a felszínre. Egy hétre rá darabokban hevert, és eldobott borosüvegek voltak széttdobálva mellette.

“Olyan kulturáltan tudunk viselkedni, amikor elmegyünk egy múzeumba, az Akropoliszról sem szedjük le a márványt… Nem lehet minden lelőhely mellé rendőrt állítani, az emberek fejében kellene helyre rakni, hogy a múltunkat, az emlékeinket őrizzük." - mondta Tóth.

Ugyanakkor vannak jó példák is, ilyenkor, alacsony vízállás idején a civilek bejelenthetik, ha valami érdekesre bukkantak, sokan meg is teszik, sőt, van aki fémdetektorral járja a partokat, és ha talál valamit, hívja a múzeumot. Így találták meg a B-24-es bombázó maradványait is, valaki beszólt, ők kimentek és bejárták a terepet.

A régész szerint a vízben talált leletekkel olyan kérdéseket lehet megválaszolni, mint például hol folyt a Duna a bronzkorban? Időközben a meder változhatott, de a leletek megmutathatják, hogy az adott folyószakasz valaha lakott volt. Vagy hogyan változott a klíma több ezer év alatt? Milyenek voltak a hajóépítési szokások ezer évvel ezelőtt? A bombázó pedig hadtörténeti szempontból lehet érdekes.

A magyar vizeken az egyetlen elsüllyedt, még meg nem talált kincseshajó Mária királyné hajója. A királyné a mohácsi csata után indult útnak Bécs felé az ingóságaival, de valahol Esztergom alatt a Duna-kanyarban a hajója elsüllyedt. Ezt a kincset keresik Tóthék is. Tíz évvel ezelőtt egy amerikai alapítványtól szonárt és hajót is kaptak a kereséshez. Ez hasonló azokhoz a szonárokhoz, amelyek segítségével a tengerekben keresik az elsüllyedt kincseshajók nyomait.

De a magyar hajót még nem találták meg.

“Néhány órás csónakázással tucatnyi objektumot lehet látni vele, de ebben van minden, villanyoszlop, ladik minden” - magyarázta Tóth. Ahhoz, hogy a haszontalan dolgokat meg tudják különböztetni a régészetileg értékes tárgyaktól, le kell merülniük.

“Szomorú dolog, hogy idén a csónakunkat ellopták Ráckevéről a múzeum mellől” - tette hozzá. A rendőrség keresi, még nem tudták pótolni.