Október 7-én rövid története legkomolyabb erődemonstrációját tartotta Madridban a Vox nevű szélsőjobboldali párt. A közel tízezres nézőközönség annyi spanyol zászlót lengetett, amennyit az országban rég nem látott politikai rendezvény, a felszólaló politikusok pedig felmondták a világban ma Brazíliától Magyarországig a hasonló ideológiájú mozgalmak rendezvényein kötelező gondolatokat. Spanyolország az első, muszlimok haza, éljen a család, gender takarodj, és persze viva España.

A nyugati világban egy újabb szélsőjobboldali (vagy neofasiszta vagy nacionalista vagy populista, kinek hogy tetszik) párt izmozása tulajdonképpen már nem is hír. Pláne ha a pártot még egy közvéleménykutatás sem mérte 2 százalék fölé, ami nemhogy Orbántól, Salvinitől és Trumptól van nagyon messze, de még a német AfD számaitól is. A Voxra mégis komoly figyelem irányul, mivel eddig Spanyolország volt azon kevés nyugati országok egyike, ahol nem létezett számottevő szélsőjobboldali/neofasiszta/nacionalista/populista párt, és a Vox megjelenése a spanyoloknál is földindulásszerű politikai átrendeződést indíthat meg.

Hogy Spanyolországban eddig miért nem volt számottevő szélsőjobboldali párt, az az ország sajátos történelmének és különleges jelenének köszönhető. A történelemnek azért, mert az országban, ahol csak 1975-ben ért véget Franco tábornok jobboldali katonai diktatúrája, sokáig túl friss volt az elnyomás emléke ahhoz, hogy annak ideológiájával és díszleteivel sikeres politikai mozgalmat lehessen indítani. A nem fasisztoid, de erőteljesen jobboldali és konzervatív eszméket valló Néppárt (Partido Popular - PP) az 1970-es és 80-as évek útkeresése után a 90-esekben a kíméletlenül ügyes politikus José María Aznar vezetésével jutott a csúcsra, az utóbbi 22-ből 15 évben ők kormányozták Spanyolországot, egyúttal értelmetlenné és szükségtelenné téve minden, a politikai spektrumon tőlük jobbra álló párt létezését.

Tovább nehezítette egy spanyol, hangsúlyosan nacionalista párt esélyeit az ország kulturális széttagoltsága. Franco halála után a történelmi kisebbségek, a baszkok, a katalánok és a galíciaiak komoly autonómiát kaptak, és az ő példájukon felbátorodva Asztúriától a Kanári-szigetekig újabb és újabb régiók fedezték fel újra, vagy építették fel a semmiből saját identitásukat. Ezeknek legalább egy közös pontja volt: egyikbe sem fért bele a spanyol zászló lobogtatása. A PP konzervatív és jobboldali világképének Spanyolországban szinte mindenhol komoly támogatottsága volt, összspanyol nacionalizmussal viszont nem nagyon lehetett semmit eladni.

Mindennek tetejébe pedig a bevándorlás, ami komoly sikereket hozott a világ összes szélsőjobboldali pártjának, Spanyolországban nem mozgósított tömegeket. Legalábbis az azt ellenzők közt, mert az ország több városában voltak tömegtüntetések a bevándorlók befogadása mellett, amit látva az ország politikusai sem nagyon erőltették az idegenellenes szólamokat. A sokáig szegény - legalábbis nyugat-európai mértékkel szegény - országban a bevándorlás egyébként is elég friss jelenség, és az újonnan érkezőket sem lehet azzal vádolni, hogy elvennék a spanyolok munkáját, mivel az ország már évtizedek óta olyan súlyos munkanélküliségi rátákat produkál, hogy azokat nehéz a bevándorlókra kenni.

Ebbe az állóvízbe, amiben szélsőjobboldali, nacionalista spanyol mozgalmaknak nem sok keresnivalója volt, a katalánok dobtak malomkövet a 2010-es években egyre jobban erőltetett, majd a 2017-es, illegális népszavazáson kikényszeríteni próbált függetlenségükkel. Függetlenek nem lettek, az akkori katalán politikai vezetés egy része ma börtönben, a másik szökésben van, viszont sikerült állandó beszédtémává tenniük Spanyolországban, hogy egyáltalán mit jelent spanyolnak lenni. Amire sok válasz született, köztük azzal a faékegyszerűségűvel, hogy „spanyolnak lenni = ellenezni a katalán függetlenséget”.

Az ország egyik része el akart szakadni, a másik az identitásával kezdett foglalkozni, miközben maga a nagypolitikai helyzet is egyre bonyolultabb lett. A PP és váltópártja, a szocialista PSOE mellé felzárkózott két új párt, az újbaloldali Podemos és a centrista (mai szóval: macronista) Ciudadanos. A katalán válsággal együtt a négy párt támogatottsága nagyon közel került egymáshoz, ami különösen nehezen irányíthatóvá tette az éppen alkotmányos krízisben botladozó országot. Ezt ügyesen kihasználva a szocialisták 2018 júniusában megbuktatták a Mariano Rajoy miniszterelnök által vezetett PP-kormányt, és saját emberüket, Pedro Sánchezt ültették a helyére.

Sánchez örökölte az összes nehezen megoldható spanyol bajt, a töredezett politikai játékteret és az azóta is megállás nélkül mozgolódó katalánokat, és inkább a könnyebb utat választotta – a szimbolikus ügyekét. Az EU-n belül talán az ő kormánya a legbarátságosabb a bevándorlókkal, ő volt az, aki felajánlotta Valencia kikötőjét az olaszok által elutasított Aquarius menekülthajónak. A spanyol baloldal régi álmát felkarolva pedig nekiállt előkészíteni a terepet ahhoz, hogy Franco tábornok maradványait eltávolítsák az Elesettek Völgye díszsírhelyéről.

Mindkét ügy, a bevándorlás üdvözlése és Franco exhumálása is olyan volt, amin kapva kaphattak volna a spanyol jobboldali erők. A frissen megerősödött, centrista hitelét és még Katalóniában is kiemelkedő népszerűségét megőrizni vágyó Ciudadanos azonban nem állt bele komolyan az ügybe. A bukástól és az egymást követő korrupciós ügyektől szétzilált, inkább az idősek körében népszerű PP-nek voltak tétova próbálkozásai ezek az ügyek felkarolására, de ők ma se nem elég hitelesek, se nem elég határozottak a baloldal kihívásaira csattanós választ váró, jobbra húzó spanyol szavazóknak.

Az így üresen hagyott politikai térbe lépett most be az a Vox, amit még 2013-ban alapítottak a PP-ből kiábrándult párttagok. Akárcsak az AfD esetében, itt sem volt a kezdetekkor egyértelmű, hogy az új párt a szélsőjobboldal felé fordul, de rövid útkeresés után mégis egyértelműen arra köteleződtek el. Ahogy minden hasonló pártnak, nekik is kellett egy karizmatikus vezér, akit végül Santiago Abascal személyében sikerült megtalálniuk, aki 2014 óta vezeti a Voxot, aminek egyben ő is a legismertebb arca.

Abascal, aki egykor kvázi baráti viszonyban volt a ma a PP élén álló Pablo Casadoval, és a Ciudadanos-vezér Albert Riverával is, meglehetősen különleges utat járt be. Baszkföldön nőtt fel, de az ott gyűlölt PP-vel összefonódott családban. Már az apja is a Néppártban politizált, és ő is ott kezdte még azokban az időkben, amikor ez Baszkföldön még a szó legszorosabb értelmében életveszélyes volt az ETA terrorszervezet merényletei miatt. Azokban az években mindkét Abascal folyamatos rendőri védelem alatt állt, és ez, hogy saját hazájában a politikai nézetei miatt kellett rettegnie, érthető módon máig meghatározza Abascal és rajta keresztül a Vox világképét.

Amely világkép legfontosabb eleme, a spanyol aktualitásoknak megfelelően az, hogy az ország területi integritását mindenképpen meg kell védeni, minden függetlenedési törekvést a csírájában kell elfojtani és keményen meg kell torolni. A „tegyük ismét naggyá Spanyolországot” ismerős szlogenjét a Vox esetében úgy kell érteni, hogy „ne hagyjuk, hogy szétessen”.

A Vox bevándorlásügyben is jóval jobbra áll a nagy spanyol pártoktól, a Közel-Keletről és Afrikából érkező muszlimokkal kapcsolatban alig ütnek meg enyhébb hangot Orbán Viktornál. Az afrikai spanyol enklávék, Ceuta és Melilla határait védő kerítések, az azokon átmászni próbáló migránsokról készült videók a párt kedvelt propagandaanyagai közé tartoznak. Ugyanakkor még Abascal sem megy el addig, hogy élből elutasítson minden bevándorlót, az egyértelműen gazdasági okokból Spanyolországba érkező latin-amerikaiakat például „spanyolul beszélő testvéreink”-nek nevezte.

Természetesen a Vox a sírjában hagyná nyugodni Francót, megpróbálnák visszaszigorítani a szocialisták által liberalizált, sok konzervatív spanyol szemében vörös posztó abortusztörvényt, Abascal szerint pedig - ahogy a Magyar Hírlapnak adott interjújában elmondta - Orbán Viktor jó fej, Soros György pedig rossz.

Mindez a jelenlegi állás szerint a spanyol szavazók 1,9 százalékát győzte meg, ami talán egy parlamenti helyre lenne elég, ha most lennének a választások. Ez kevés, de 2018-ban már senki sem legyint semmilyen szélsőséges mozgalom politikai esélyeire, pláne ha, akárcsak a Vox, az egész világon végigvágtatató szésőjobboldali populista blabla az üzenetük. Ráadásul a spanyol média már a nagygyűlésük előtt is erejükön felüli terjedelemben foglalkozott a párttal, azóta pedig mintha ők lennének az ötödik nagy spanyol párt. Hiába a kéztördelés a média felelősségén, Abascalék szerepeltetése megbízhatóan hozza a nézettséget és a kattintásokat.

Hogy hol lehet a Vox népszerűségének csúcsa, nehéz megbecsülni. Mégiscsak van két másik spanyol párt, ami a jobboldali érzelmű szavazók voksáért harcol. Spanyolország a Ciudadanos és a Podemos felfutásával, a négypólusúvá váló közéletével az előfutára volt annak a hiperfragmentált politikai térnek, amit ma Hollandiától Svédországon át Bajoroszágig látunk - ki tudja, lehet belefér nekik még egy ötödik, szélsőjobboldali pólus is, ahogy a felsorolt három példa mindegyikében. Igen, a Vox számára áttörhetetlennek tűnik a spanyol nacionalizmussal szembeni ellenállás az ország saját kulturális identitású régióiban, de egy olyan világban, ahol a nők Jair Bolsonaróra, a latinók pedig Donald Trumpra szavaznak, miért ne szavaznának katalánok és baszkok tömegei Santiago Abascalra?