A minőségi lektűrre ugyanakkora szüksége lenne egy társadalomnak, mint a jó tévére vagy popzenére. A hagyományosan elitista magyar irodalomkritika néhány éve eljutott odáig, hogy legalább elméleti szinten elfogadja a műfaji könyvek létjogosultságát. Vagyis azt a tényt, hogy a krimik, a sci-fik, a mesék, a kalandregények stb. között is vannak értékesek és gagyik, és hogy ezekről érdemes hasonló alapossággal írni, mint a klasszikus szépirodalomról. E belátást sajnos nem követte a műfaji könyvekről írott bírálatok elszaporodása, pedig ez mindenkinek érdeke lenne: az irodalomkritika bővíthetné közönségét és segíthetne a legjobbak kiválasztásában, a szerzők pedig visszajelzést és ötleteket kapnának. 

Remek példa erre Kepes András, aki saját bevallása szerint részben a kritikák hatására írta újra első bestseller regényét, a fontos történelmi témákat feldolgozó 2011-es Tövispusztát, amelynek átdolgozott kiadása 2017-ben jelent meg. Tavaly ősszel pedig a nagyon tág értelemben vett folytatása, az Istenek és emberek, amelynek egyik főszereplője az első regényből ismerős család sarja, aki Tövispusztán nőtt fel. (A fülszöveg szerint Kepes második könyvének, a különböző kultúrák között csapongó, nem is tudom, milyen műfajú Világképnek is folytatása az új regény, de ennek a marketingszövegnek már tényleg csak a legelvontabb szinten lehetne valami értelme.)

Ha valaki nem keresi benne az ún. magasirodalom erényeit, vagyis például a saját nyelvet és az újraolvasásra csábító titkokat, akkor 

Kepes regényét el lehet fogadni ügyesen megírt lektűrnek, amely nem véletlenül ugrott gyorsan a sikerlisták élére.

Hogy ne a levegőbe beszéljünk, nézzünk egy rutinfeladatot rögtön az elejéről: egy tájleírást.

„NEM OLYAN, MINT EGY RAGADOZÓ MADÁR?; kérdezte a nő, amikor a szerpentinen haladva az egyik kanyarból feltűnt a hegyen álló építmény a fölötte köröző fekete madarakkal. Csőrként kinyúló, üvegezett teraszával a villa olyan szigorúan és méltóságteljesen ült a hófödte szirten, mint egy prédára leső sas. Sárády István a szélvédőjére tapadva, szinte a kormányra dőlve vezetett, jobbra-balra tekingetve gyönyörködött a hómezőben és a megkövesedett őslényekként elnyúló hegyekben. A hegyállat bőre néhol oly sima és oly meredek, hogy a hó képtelen megkapaszkodni rajta, csak a kőlény füle tövén és hónaljában reked meg foltokban. Mimi, a felesége összeráncolt homlokkal ült István mellett, aggódva vizsgálta az út mentén mélybe szakadó sziklafalakat, és közelebb húzódott a férjéhez, mintha attól tartana, ha a másik irányba dől, a súlya átbillenti a járművet az út peremén.”

A lehető legegyszerűbb metaforák: a ház = állat, a hegy is = állat, de ezzel nincsen semmi baj, a lényeg az, hogy gyorsan túljutunk a leíráson, nagyjából el tudjuk képzelni a tájat, miközben egy-két fölösleges szószörny (hegyállat, kőlény) kivételével semmi nem akasztja meg olvasást. Oké, örömet sem okoz a szöveg, nincs benne semmi szépség vagy érdekesség, de teszi a dolgát, a legjobb középiskolai fogalmazások igyekezetével használ irodalmi kifejezéseket (hófödte szirt, prédára leső sas, mélybe szakadó sziklafal), a végére pedig a külvilágról rátér a két ember belső viszonyaira, ahogy azt kell.

Ezen a nyelvi szinten remekül tud működni egy bestseller, hiszen annak elsődleges célja a nyelvvel, hogy akadálymentesen átjárhatóvá tegye. 

A jó lektűrhöz elég annyi, hogy a témája miatt lehetetlen legyen abbahagyni az olvasását. Az elején úgy tűnik, hogy Kepesnek ez sikerül.

A regény rákezd a bulvár örök slágerére: a gazdagok és szépek világát, a hatalmasok titkait ígéri. A svájci villában, vagyis a hófödte szirten prédára leső sasként ülő házban ugyanis a szocializmusból átmentett hatalmú, privatizációban meggazdagodott milliárdos látja vendégül az újgazdag NER-est. Akinek mellesleg több vonása emlékeztet a Habony Árpádról kialakult, sajnálatosan előnytelen képre: a miniszterelnök egyik legfontosabb, de nem hivatalos kommunikációs tanácsadója, a gyűlöletkampányok karmestere, akinek sötét üzleti ügyei vannak és Ibizán jár kokainos bulikba.

Ebben a felállásban rengeteg lehetőség van, a Fidesz-elit üzleti és magánéleténél ugyanis - sajnos vagy nem sajnos - kevés téma érdekli jobban a közönséget, és a művészet, vagyis a képzelet itt olyan területeket is bejárhat, ahová az újságírók nem juthatnak el. Benyithat hálószobákba, a füstös tárgyalókba, elképzelheti a belső vívódásokat, a szétcseszett emberi kapcsolatokat, a múltbeli sérelmeket és az öregkorról szőtt álmokat.

Kepes figurái annak ellenére is többek sztereotípiáknál, hogy elsőre két lábon járó közhelynek tűnnek. Az idősebb üzletember nyilván dagadt és lelketlen, a fiatal tanácsadó piperkőc és lelketlen, előbbi felesége szürke háziasszony, utóbbié egykor híres pornószínésznő. És felvonul még a becsületes átlagember toposza is a gondnok házaspár négy lábán; a férfi természetesen pedagógus, továbbá amolyan meg nem értett próféta (úgy is hívják, hogy Ézsaiás Benedek). De a közhelyesség a lektűrben inkább kellék, mint baki, ráadásul ezeknek az embereknek - de legalább is a férfiaknak - van múltja, karaktere, izgalmas viszonyrendszere. Ugyanez igaz az alaphelyzetre: lehet fintorogni, hogy a hó fogságába került kis társaság hányszor kijátszott drámai helyzet, de nem véletlenül.

A Tövispusztában ennél is szembeszökőbb volt, hogy a szereplők típusok: ott egy paraszt, egy zsidó, egy arisztokrata és egy polgári család éli végig a 20. századot. Az Istenek és emberek erénye, hogy főleg az irodalmilag alig feldolgozott 21. században játszódik - és azt hiszem, sokkal érdekesebb lett volna, ha nem kalandozik mindig vissza a huszadikba, ha nem a múltban próbálja megint megtalálni a válaszokat, hanem bele mer feledkezni a jelenbe.

De két nagyobb probléma is akad: az egyik lassan bontakozik ki, a másik lavinaként zúdul az olvasóra.

Az még rendben volna, hogy a szereplők olyan kérdésekben hangoztatják hervasztóan hétköznapi véleményeiket, mint hogy a Facebookon mindenki boldogabbnak mutatja magát a valóságnál, illetve hogy a nők is vágynak a szexre. De azt egy idő után már alig lehet elviselni, hogy minden lépcsőfordulóban megállnak gondolkodni kicsit az emberi természet titkairól vagy a történelem folyásáról, és nem elég, hogy vég nélkül konyhafilozofálnak egymással, a szöveg még a gondolataikat is kihangosítja.

Mindezzel együtt érezhető a feszültség, a várakozás, és aztán tényleg eljön a pillanat, amikor kiderül a régi és az új oligarcha tárgyalásának célja 

- és a regény e pillanatban megvonaglik, majd rövid haláltusa után kileheli a lelkét.

A kép után csak erős spoilerezéssel tudom leírni, hogyan.

Annyi jó megoldás lett volna! Ha csak pár percet gondolkodunk, biztos eszünkbe jut egy sor jó ötlet, hogy miről tárgyalhatna a NER egyik vezetője és a befolyásos külföldi körökben forgolódó, önjáró milliárdos. De 

Kepes elköveti a lektűrszerzők tipikus hibáját: túlzásba esik.

Nem is kicsit: a nagy találkozó célja, hogy a Habony-szerű figura a miniszterelnök megbízásából megpróbálja rábeszélni a milliárdost, hogy adja el a magyar kormánynak a birtokába jutott találmányt. Amelyről aztán nem kevesebb derül ki, mint hogy lehetővé teszi a magfúzión alapuló energiatermelést, amivel egy csapásra „megoldhatná a Föld energiaproblémáját, segíthetne elkerülni a végzetes klímakatasztrófát, és fellendíthetné a gazdaságot a fejlődő világban.” De persze csak ha jó kezekbe kerül!

A szereplők tehát nem csak megfejteni akarják a világot a főétel és a desszert közti rövid szünetben, hanem konkrétan rajtuk áll vagy bukik az emberiség sorsa. Még a könyv felénél sem járunk, amikor erre ráeszmélünk, és innentől nehéz komolyan venni bármit is az Istenek és emberekben. Jönnek még szép epizódok: ahogy a NER-ficsúr a nagymamájával beszélget a pornóról, vagy a meglepően eredeti befejezés, és üdítő az álszemérem hiánya is, mármint hogy a szereplők a faszt fasznak mondják. De a szépen kiénekelt hangokat minduntalan elnyomja a világmegváltó hatásvadászat dübörgő idiotizmusa.

Libri, 2018, 234 oldal, 3499 Ft