2019 első értelmezhető magyar belpolitikai ötlete meghökkentő módon az MSZP-től érkezett, amikor Tóth Bertalan pártelnök a legutóbbi kormányellenes tüntetésen előrántotta a közös ellenzéki EP lista gondolatát :“Teremtsük meg az egységet az európai parlamenti és az önkormányzati választásokon is! Egy az egy ellen!”. 

Az ötlet értelmezhető ugyan, de első blikkre teljesen, vagyis majdnem teljesen értelmetlennek tűnik az EP-választás rendszere miatt. Az egész ország egyetlen választókerület, csak pártlistákra lehet szavazni, amik közül az 5 százaléknál többet kapók maradnak versenyben, hogy a végén a szavazatok arányában elosszák közöttük a Magyarországnak járó 21 képviselői helyet. Egy tisztán listás rendszerben első látásra semmi értelme összeállni. (Azért nem, mert ilyenkor nincsenek egyéni körzetek helyi jelöltekkel, akiket akát több párt is támogathat: a szavazólapon azok a pártok szerepelnek, amik képesek voltak összeszedni 20 ezer támogató aláírást, az ember pedig kiválaszt egyet, a kedvenc pártlistáját, és beikszeli.)

Az  5 százalékos limit azért megkavarja a dolgot. Ha ugyanis több, várhatóan néhány százalékos párt is akad a mezőnyben, akkor a közös lista révén az ő szavazataik nem vesznek el. Ami olyan helyzetben, amikor egy nagy párt küzd az összes többi induló ellen, fontossá válhat.

Márpedig az aktuális hazai ellenzéki kínálatból az MSZP, a Jobbik és a DK biztosan vagy valószínűleg meg tudná ugrani az 5 százalékos limitet, a Momentum és főleg az LMP viszont már egyáltalán nem tutira, a Párbeszéd és a Liberálisok meg olyan messze vannak mindkettőtől, mint Kövér László a melíroztatástól.

A 2014-es EP-választás eredménytáblája igen csúnyán nézett ki az ellenzék szempontjából: a Fidesz 51 százalék feletti eredménnyel győzött, ehhez képest az ezüstérmes Jobbik nem érte el a 15, a harmadik helyezett MSZP pedig a 11 százalékot sem, a kiosztott képviselői helyeket nézve pedig a Fidesz 12 széke után így nézett ki a mezőny: 3-2-2-1-1.

Ha tehát minden kicsit is számító ellenzéki párt összeállna, akkor - a gondolatkísérlet kedvéért feltéve, hogy pont annyian mennek el szavazni, mint 5 éve és ugyanolyan arányban szavaznak a Fideszre - az eredményjelzőn máris 12-9 állna, ami - nemfideszes szemmel nézve - mindenképp jobban néz ki.

A Fidesz legutóbb ráadásul nem egészen 70 ezerrel kapott több szavazatot, mint az összes többi szavazólapra került párt együttvéve és nem egészen 100 ezerrel többet, mint az 5 százalékos limitet megugrók, azaz önmagában az sem tűnik teljesen légbőlkapott várakozásnak, hogy egy tényleg minden egyéb indulót egybegyűjtő mega-népfront a fentiek miatt legyőzze a kormánypártot.

Ennek mindenképpen komoly lélektani hatása lenne, amennyiben elhitetné mind az elszánt ellenzéki szavazókkal, mind az ingadozókkal, mind a semlegesekkel, sőt még a Fidesz eddig stabil, de nem fanatikus híveivel is, hogy a néha már-már örökre bebetonozottnak tűnő orbáni állampárt legyőzhető. Annak ellenére, hogy az EP-választás eredményének nincs semmiféle direkt belpolitikai következménye és az Európai Parlament erőviszonyait sem rajzolná át drámaian, ha 2019 nyarától 12 helyett mondjuk csak 9-10 fideszes ülne a néppárti frakcióban, ez mindenképpen jelentős fejlemény lenne.

Jelentős, jól kommunikálható, évekig a Fidesz orra alá dörgölhető, ugyanakkor nem meghatározó, és semmi garancia sincs arra, hogy a hatása kitartson a következő parlamenti választásokig.

Vagy akár csak egy évig is.

Volt ugyanis már példa arra, hogy a Fidesz hirtelen legyőzhetőnek tűnt: a 2014-es netadós tüntetést a nemfideszes poltikusok, elemzők és szavazók pont azért ünnepelték, mert megmutatta, hogy a mozdíthatatlannak tűnő állampárt igenis meghátrálásra késztethető. Az ellenzék hangulata egycsapásra megváltozott - pedig ráadásul nem volt semmi közük a tüntetéshez - a kormánykritikus polgárok pedig egyik pillanatról a másikra estek át a teljes  letargiából a másik végletbe, egy fél ország, pontosabban az ország aktív választópolgárainak egyik fele érezte hirtelen úgy, hogy végre felébredt egy nyomasztó álomból. És mi lett belőle? A világon semmi, a lendület egészen hamar kifulladt, a sikeres ellenállás nem szült sem fordulatot, sem új poltikai erőt.

Most jöjjjenek a csapdák és kockázatok

Nagyjából ennyi lenne a közös lista egyértelmű haszna az ellenzéki pártok szempontjából. Itt máris látszik a terv - vagyis inkább gondolatkísérlet - első kockázatos pontja. Az egésznek csak akkor van bármi értelme, ha mindenki benne van. Mivel itt, mint láthattuk alapvetően pszichés hadviselésről van szó, annak a megmutatásáról, hogy itt nem egy óriás ellen harcol egy rakás törpe, hanem két hasonló méretű tömb feszül egymásnak - “egy az egy ellen” -, amint nem egy versenyző áll a Fidesszel szemközti térfélen, hanem egy Majdnem Összellenzéki Blokk plusz egy LMP vagy egy Jobbik vagy egy Momentum, máris értelmetlenné, sőt inkább kontraproduktívvá válik az ötlet. És mi a garancia arra mondjuk, hogy a NER-oligarcha Ungár Péter LMP-je vagy a Jobbik tutira benne lesz a buliban? 

Bármely párt kiesése azért okozna valószűleg több kárt, mint hasznot, mert a Fidesz egyrészt azonnal ki tudná használni azt a kommunikációs ziccert, hogy "ezek még összefogni is képtelenek, képzeljék el, mit művelnének kormányra kerülve", másrészt máris nem lenne igaz az egy az egy ellen-szlogen. 

Az ötlet következő nyilvánvaló kockázata az, hogy a résztvevőknek nem pusztán a közös indulásról kell dönteniük, hanem egyben arról is, hogy melyikük hány főt rakhasson fel a közös lista első 10-12-14 helyére. Nem elrugaszkodott feltételezés, hogy ez komoly belső vitákkal járna, sőt az sem, hogy ezek a civakodások kiszivárogjanak. Nem lennék meglepve, ha a Gundel szakácsai erre számítva már lelkesen pattogatnák a literenként 10 forintba kerülő popcornt a Karmelita Kolostor menzájának konyháján.

Szintén komoly kockázat ellenzéki szempontból, sőt talán a legkomolyabb, hogy az egésznek leginkább akkor van racionális értelme, ha az így létrejövő ellenzéki egység annak hivatalos bejelentésétől kezdve - aminek, ha belevágnak, pár héten belül meg kell történnie - egészen a 2022-es választásokig kitart. 

Elvileg persze elképzelhető lenne az is, hogy az ellenzék egyszeri akcióként marketingolja  a teljes összefogást az EP-választásokon, hogy ne kösse gúzsba saját magát ennyire előre. De mivel ők maguk ismételgetik évek óta azt, hogy a választási törvény miatt igazából az összefogás lenne a megoldás, könnyen lehet, hogy a közvélemény felé rosszul venné ki magát, hogy ha egyszer tényleg összejött a dolog és még választási sikert is hozott nekik, akkor később miért válnak mégis külön.

Nem is beszélve arról, hogy a Fidesz-kormány a totális kommunikációs túlsúlyát kihasználva innentől három évig tolhatná - közpénzből és minden elképzelhető felületen - a propagandát a széthúzó ellenzékről, az árpádsávos-zöld-neoliberális koalíció széteséséről, az országgyűlési választások előtt külön ráerősítve arra, hogy ennek a fényében mi várható, ha ők győznek. 

Ami azt jelenti, hogy ha már most összeáll a Párbeszédtől a Jobbikig tartó Legújabb Népfront, akkor annak tagjai jó három éven át nemhogy nem mutathatják meg, hogy mekkora különbségek vannak közöttük, hanem folyamatosan jó képet kell vágniuk mindenhez és vállt vállnak vetve politizálniuk. Ilyesmi eddig hetekre sem sikerült annak az ellenzéknek, aminek a párt- és személyi összetétele a Momentum megjelenését és az Együtt kiesését leszámítva 8 éve lényegében változatlan. A közös listával olyan terhet vennének a nyakukba, amiről még azt is nehéz elképzelni, hogy az őszi önkormányzati választásokig hurcolni tudják, nemhogy 2022 tavaszáig. Józan mérlegelés után ki alapozná arra a saját politikai karrierjét és főleg Magyarország demokratikus jövőjét, hogy az önmagában is majdnem tuti befutó Gyurcsány Ferenc, a NER-milliárdos Ungár Péter és mondjuk a jobbikos Hegedüs Lórántné három éven át fegyelmezett egységben, kibeszélés és kiugrás nélkül fog menetelni a remélt választási győzelem felé? 

Ennyire korán egységfrontot alkotniuk, ráadáson egy olyan választáson, ahol ennek nincsen égető fontossága, meglehetős hazardírozásnak tűnik. Miközben az EP-választások szabályai és matematikája elvben bőven lehetővé tennék, hogy a kormányváltásra hajtó erők egy megalista létrehozása nélkül is maximalizálják a nemfideszes EP-képviselői helyek számát. Például azzal, ha a pár százalékos hobbitok, törpök és Borsszem Jankók vagy egymással, vagy egy-egy, hozzájuk aránylag közelálló tuti befutóval formálnak közös listákat. Pusztán számszaki értelemben persze a “mindenki egyben” esetében vész el a legkevesebb szavazat, de itt nyíilvánvalóan nem ez az egyetlen szempont. Attól, hogy nem egy közös nagylistán tolonganak, a kormányváltást akarók simán kampányolhatnak együtt és csak a saját retorikai képességeiken múlik, hogy ezt sikerül-e összefogásként eladniuk a választóknak.

A pár hónappal későbbi önkormányzati választás sem jelent feltétlen összefogási kényszert.

Kétségtelen, hogy egy közös lista szimbolikus győzelme a Fidesz felett komoly lendületet adna a jó ellenzéki eredményhez a megyei jogú és nagyobb városokban, illetve Budapesten. De az önkormányzati választás ezzel együtt egészen más, mint az országgyűlési. Ezen sokkal több lehetőség van közösen támogatott, akár teljesen civil, helyben népszerű jelöltek befuttatására polgármesternek. 

A Fidesz ráadásul legutóbb úgy írta át a választási törvényt, hogy nagyon megerősítették a polgármestereket, akik ugyanolyan erőssé váltak, mint a közgyűlésük, mivel vétójogot kaptak. Ez azt jelenti, hogy az ellenzék pártjai túlzott egybeolvadás nélkül is elvehetik a Fidesztől a nagyobb településeket, ha jó helyi jelölteket találnak és beállnak mögéjük. Pár tucat erős polgármesterjelölttel és helyi összefogással jól marketingolható sikert érhetnek így el, sokkal kevesebb cécóval, mintha népfrontoznának.

Nem kérdés, hogy a közgyűlésekben könnyebb lenne elérni az általuk remélt többséget egy közös fellépéssel. De ennek óriási a kockázata is: hirtelen baromi sok helyen állna elő az a helyzet, hogy egymással akár alapdolgokban egyet nem értő pártok helyi képviselőinek kéne éveken át fegyelmezetten együtt szavazni és nem torzsalkodni. Sok tucatnyi helyen, miközben ez eddig az egyszem Parlamentben sem sikerült. Ha viszont sok helyen eleve ellenzéki a polgármester, máris nincs szükség ennyire erősen izmozni a közgyűlésekben.

Nehéz szabadulni a gyanútól, hogy az MSZP elnökét az ötlet bedobásában az is motiválhatta, hogy közös lista esetén nem lehet objektíven felmérni az egyes ellenzéki pártok támogatottságát, ami az ő pártjának kedvezne. Hiszen a korábbi EP-választások tapasztalatai alapján alacsony általános részvétel várható, kivéve Budapesten és a diplomások körében, ami leginkább a Momentumot erősítheti. Ma már furcsa visszagondolni, de az Együtt legutóbb pont ezek miatt 7 százalék feletti eredményt ért el országosan, Budapesten pedig 15 százalékot, jól megalázva az MSZP-t. Ha megint ilyemi történne, Tóth sem maradna pártelnök.  

Tóth Bertalan ötlete a rövidtávú ellenzéki siker reális esélyét ötvözi olyan közép- és hosszútávú kockázatokkal, amik a való életben eddig minden egyes esetben ellenzéki arcraeséssel és Orbán Viktor további megerősődésével végződtek. 

(A cikk megírásához Mészaros Zsófi és Magyari Péter nyújtottak fontos segítséget.)