Szerdán a venezuelai törvényhozás 35 éves elnöke, Juan Guaidó ideiglenes elnöknek nyilvánította magát. Korábban is beszélt erről, azt mondta, kész új választásokat kiírni, ha a hadsereg és az emberek támogatják ebben. Venezuelában 2018 májusában volt utoljára elnökválasztás, amit ugyan Nicolás Maduro nyert meg a szavazatok 67,8 százalékával, de ezt az eredményt Venezuelában és külföldön is sokan megkérdőjelezték, választási csalásról beszéltek Chile, Argentína, Kolumbia, Brazília, Kanada, az Egyesült Államok és az EU vezetői is, de elfogadta az eredményt Észak-Korea, Kína, Kuba, Oroszország, Törökország, Bolívia és a Dél-Afrikai Köztársaság.

A venezuelai ellenzék szinte minden politikai ereje csalással vádolta Madurót, és valóban furcsa is, hogy a 2013-ban az előző elnök, Hugo Chávez által kijelölt utód ilyen sok szavazatot szerzett a választáson, miközben 2014 óta

• évi egymillió százalék körüli az infláció,
• rendszeresek az áram- és vízkimaradások,
• nem jut elég élelmiszer és használati cikk a boltokban,
• az ország bizonyos részeiben éhínség pusztít,
• olyan, máshol kezelhető betegségek terjednek, mint a kanyaró, a diftéria, a malária vagy a TBC,
• 3 millió ember menekült el Venezuelából, előidézve ezzel Dél-Amerika történetének legnagyobb humanitárius és migrációs válságát,
• az országban ellenzéki politikusokat és másként gondolkodókat lehetetlenítenek el és börtönöznek be,
• cenzúrázzák a sajtót,
• Maduro diktatúrát vezet (még elődje, Chávez összpontosított a saját kezébe minden hatalmat, és stabilizálta maga mögött a hadsereg támogatását),
• és kisebb-nagyobb rendszerességgel vonulnak ki ezrek, tízezrek, sőt százezrek a hatalom ellen tüntetni.

Ehhez képest a parlamenti választások tisztaságát nem kérdőjelezte meg senki, és a venezuelai törvényhozásban évek óta Maduro ellenzéke alkotja a többséget. Madurónak azonban erre is gondja volt: a törvényhozást lényegében minden fontosabb jogkörétől megfosztotta, elnökként minden ellenőrzés nélkül vezeti az országot, a bíróságok többsége is az ő befolyása alatt áll (nem véletlen, hogy Juan Guaidó szerdai bejelentése után nem sokkal bírósági eljárás is indult ellene meg a törvényhozás fontos ellenzéki tagjai ellen).

Guaidó arra alapozta, hogy neki kell ideiglenes elnöknek lennie, hogy ő parlamenti elnök, azaz az ország egyetlen tisztességes és szabad választáson választott szervének érvényesen megválasztott vezetője.

Csütörtökön venezuelaiak százezrei vonultak utcára, hogy Maduro ellen tüntessenek, a demonstrálók össze is csaptak a rendőrséggel, a zavargásoknak már 13 halálos áldozata van.

A venezuelaiak dühe érthető, az utóbbi 50 évben alig volt olyan ország, ami olyan magasról akkorát zuhant volna, mint Venezuela. A hetvenes években az ország Dél-Amerika messze leggazdagabb és legszabadabb országa volt, a világ húsz leggazdagabb államának egyike, magasabb egy főre jutó GDP-vel, mint Spanyolország, Görögország vagy Izrael, és csak 13 százalékkal alacsonyabbal, mint Nagy-Britannia. A venezuelai gazdasági csoda alapja elsősorban az ország olajvagyona volt, amit ma is a világ legnagyobb olajtartalékának tartanak.

Ez alapján érthető is, hogy a 80-as években az olajárfolyam megrogyásával Venezuela gazdasága is megrogyott, de a helyzet messze nem volt olyan rossz, mint amennyire most. Az olajáron kívül ugyanis egy másik oka is van Venezuela összeomlásának:

Hugo Chávez.

Hugo Chávez nevét 1992-ben ismerte meg a közvélemény, amikor volt katonatisztként egy sikertelen puccskísérlet vezetőjeként börtönbe került. Ettől azonban csak népi hős lett belőle, aztán 1998-ban nagy fölénnyel meg is nyerte az elnökválasztást. A gazdasági válság és a növekvő korrupció miatt kétségbeesett venezuelaiak utolsó reményként fordultak a hagyományos politikai pártoktól távol álló, működő szocializmust és egyenlőséget ígérő Chávezhez, azonban hamar rájöttek, hogy rosszul választottak.

Chávez ugyanis vaskézzel törte meg ellenzékét, és még a saját támogatói között is leszámolt azokkal, akik ellent mertek mondani neki. A politikai vita eltűnt, a társadalmi párbeszéd leépült, az ország megindult a diktatúra felé, majd az elnök elkezdte végrehajtani a programját. Termelőszövetkezeteknek osztotta ki a mezőgazdasági cégek földjeit, de a parasztok nem tudták hogyan és mivel megművelni azokat, ezért hamar élelmiszerhiány jelentkezett.

Ezután Chávez a közműcégeket államosította, így nemsokára jöttek is az áram- és vízkimaradások. Aztán államosította a bányákat és a nehézipari cégeket is, végül szinte minden fontosabb vállalkozást az országban, és ezek közül nagyon sok végül a Chávezt támogató üzletembereknél és az elnök barátainál kötött ki. 1998-ban a venezuelaiak azért szavaztak Chávezre, mert féltek a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésétől annak ellenére is, hogy 1998-ban a környező országok közül még messze Venezuelában volt a legkisebb a távolság az ország leggazdagabbjai és legszegénylegényei között. Chávez diktatúrájában azonban csak még gazdagabbak lettek a gazdagok, mára pedig oda jutott a társadalom, hogy az ország leggazdagabbjain kívül más már nem is igazán tud nemhogy érvényesülni, de rendesen enni sem. A pénzügyi összeomlás miatt megerősödött a feketegazdaság, a spekulánsok mindenféle korlát és ellenőrzés nélkül hatalmas illegális vagyonokat halmozhattak fel.

Ezen kívül Cháveznek volt még egy nagy gyengéje: Kuba. Egyre erősítette Venezuela kapcsolatait a kommunista Kubával, arról beszélt, hogy az ő venezuelai és Castróék kubai szocialista forradalmai egyesültek. Ebből a kapcsolatból Venezuelának nem sok előnye származott, Kubának viszont annál több: Venezuela a mai napig a piaci ár alatt ad el olajat Kubának, amivel lényegében a világ egyik legszegényebb államaként segélyezi a nála azért sokkal jobb helyzetben lévő Kubát.

Chávez mindennek ellenére azért maradhatott ilyen sokáig hatalmon, mert 2004-től újra szárnyalni kezdtek az olajárak, és megtalálta az utat a gyakorlatilag végtelen mennyiségű kínai hitelhez is. Sokáig úgy tűnt, Venezuela végre talpra állt, és bár több közgazdász figyelmeztetett, hogy az elnök csak saját és haverjai zsebét tömi, és nagy koppanás lesz a vége ennek az egésznek, Chávezt a működő szocializmus nemzetközi sztárjaként ünnepelték. A politikus nem is mulasztotta el minden fórumon kritizálni az Egyesült Államokat, ami a Bush-kormányzat afganisztáni és iraki inváziója, majd a 2008-as gazdasági válság miatt kapta is rendesen az ívet.

2011-ben Chávezt rákkal diagnosztizálták, és Kubába ment kezelésre. Ekkortól Kubából érkeztek az általa aláírt elnöki rendeletek, de Caracasban már azt pletykálták, nem is él. Utolsó beszédében arra kérte a venezuelaiakat, támogassák alelnökét, Madurót, akit Chávez 2013-as halála után elnökké is választottak. Maduro azt folytatta, amit Chávez elkezdett, éppen ezért felkészületlenül élte, hogy 2014-ben újra bezuhant az olajár.

Ekkor már jól látszott, mennyire instabil is Venezuela gazdasága, és hogy mennyire nincs már semmi az országban, ami normálisan működne. Éppen ezért váltak azóta szinte rendszeressé a tüntetések az országban, aminek 2014 utáni gazdasági összeomlása csak a polgárháborús Szíria összeomlásához hasonlítható.

Venezuela szomszédai számára egyre nagyobb terhet jelent, hogy Maduro állama szenved mellettük, és egyre kényelmetlenebb a helyzet az Egyesült Államok számára is, ahová szintén egyre több venezuelai igyekszik. Éppen ezért a nyugati országok évek óta igyekeztek szankciókkal nyomást gyakorolni Maduróra, és elérni, hogy lemondjon, de nem jártak sikerrel. Maduro és Venezuela mostani viszonyai ugyanis nemcsak Kuba számára megfelelőek, de Oroszország és Kína számára is, ezért ezek az államok folyamatosan segítik Madurót, ahol csak tudják. Közben Donald Trump elnök és kormánya az utóbbi hónapokban többször is arról beszélt, hogy a katonai beavatkozást sem zárhatják ki Venezuelában, ugyanis mindenképpen sürgősen rendet kell ott tenni.

Nagyon valószínű, hogy Juan Guaidó is egyeztette szerdai bejelentését az amerikaiakkal, Donald Trump ugyanis nem sokkal a bejelentés után elismerte Guaidót Venezuela elnökének, majd ezt követte Brazília, Kanada, Kolumbia, Chile, Peru, Ecuador, Argentína, Paraguay és Costa Rica elismerése.

Néhány órával később már ki is rajzolódtak a hidegháborús frontok: Oroszország azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy újabb színes forradalmat készítenek elő Venezuelában, Evo Morales Bolíviai elnök pedig a történteket az amerikai imperialisták támadásának nevezte a dél-amerikai demokrácia és önrendelkezés ellen. Ezután a kínai és a török diplomácia is elítélte meg Egyesült Államokat és  Guaidót, és a támogatásukról biztosították Maduro elnököt.

Juan Guaidó néhány éve egyébként még szinte teljesen ismeretlen politikus volt Venezuelában, a jobboldali Népakarat (Voluntad Popular) képviselőjeként 2015 óta a törvényhozás teljes jogú tagja. Január elején választották házelnökké, és nem sokkal később egy rendezvényre menet a venezuelai titkosszolgálat fegyveres és álarcot viselő tagjai feltartóztatták. Az ellenzéki vezető egy órányi fogság után szabadon távozhatott, de az őrizetbe vételéről készült felvételek körbejárták a világot.

Hogy mi lesz ezután azt elég nehéz megmondani. Csütörtökig kérdés volt, Maduro mögé áll-e a hadsereg, de ekkorra kiderült: igen. A honvédelmi miniszter egyszerűen puccsnak minősítette Juan Guaidó bejelentését. Ettől függetlenül viszont elégedetlen venezuelaiak százezrei (sőt valószínűleg milliói) állnak a magát elnökké nyilvánító ellenzéki mögött, és még mindig lehetnek olyan alakulatok a hadseregben, akik hajlandóak az új elnök és a tüntetők oldalára állni. A nyugati országok szintén támogatásukról biztosították Guaidót, de kérdés, meddig lesznek hajlandóak elmenni az érdekében.