A budaörsi iskolaigazgatók csicskáztatása és a köznevelési törvény módosítása mutatja meg a NER lényegét

Jó nagy spéttel, a köznevelési törvény módosításainak megszavazásakor kezdtem el kapisgálni, hogy nekem személyesen igazából mi a fő bajom az Orbán-rendszerrel, úgy két héttel ezelőtt. És öt perccel ennek a cikknek az elkezdése előtt, vagyis július 21-én, vasárnap este negyed tíz tájban jöttem rá végképp, miközben elolvastam ezt a hírt. Arról szól, hogy az erőforrásminisztérium a rendszerváltás óta liberális vezetésű Budaörs két jól működő iskolájában is visszadobta a sulikat régóta általános megelégedésre vezető, a tantestületek, a szülők és a helyi önkormányzat által is támogatott jelenlegi igazgatók pályázatát. Hogy aztán visszadobás ide vagy oda, azonnal ideiglenes, egyéves szerződést kössön velük, azokkal az igazgatókkal, akiket az el nem fogadott pályázat szerint ugye alkalmatlannak talált az intézmények vezetésére, de annyira azért nem, hogy saját káderek hiányában ne őket nevezze ki újra, de most már csak ideiglenesen. 

Így persze olyan helyzet áll elő, amiben a minisztérium kénye-kedve szerint szívathatja, tarthatja bizonytalanságban és csuklóztathatja az igazgatókat. Pont úgy, ahogyan a július eleji törvénymódosítás is egyetlen célt szolgált: úgy hozni bizonytalan, egzisztenciális félelmekkel teli, függő, csicskaközeli helyzetbe az egyébként remekül elműködő alternatív iskolákat, hogy azok sosem tudhassák, legközelebb megkapják-e a jóváhagyó pecsétet a kerettanterveikre. 

Ezek miatt döbbentem rá, hogy nekem mi a fő bajom azzal az Orbán-rendszerrel, amivel amúgy ezer más okból lehet baja az embernek. 

Az a fő bajom velük, hogy a lelkükben csendőrök. Vagy mondjuk a kommunista Néphadsereg kiképző őrmesterei. De legalábbis baromira imponál nekik a jogfosztott szerencsétlenekkel csendőrpertuban, lóhátról beszélgető, helyi szinten mindenható csendőrök szerepmodellje. 

A mostani, budaörsi esetben és az alternatív iskolákra vonatkozó törvénymódosításban közös vonás, hogy nincs bennük semmiféle racionális elem azon felül, hogy a minisztériumtól eleve függő helyzetben lévő pedagógusokat és intézményeket még függőbb helyzetbe hoz és még az arcukba is dörgöli, hogy “azt csinálok veled, amit csak akarok”. 

Az alternatívokat csuklóztató törvénymódosítások esetében, ha lehetséges, még jobban kilóg a lóláb.

Az alaphelyzet ugyanis az, hogy a módosításokra racionális alapon eleve nincs semmi szükség: az alternatív iskolák kerettantarveit most is az erőforrásminiszter hagyja jóvá, aki most is simán dönthet úgy, hogy nem üti rájuk a pecsétet. Vagyis a törvényi szívatásnak mégcsak olyan értelme sincsen, hogy “na most jól kicsináljuk őket”, mivel a miniszternek erre eddig is megvolt minden joga és lehetősége. 

De nemcsak ilyen szempontból nincs értelme ennek a két módosítónak: nyilvánvalóan szándékosan úgy fogalmazták meg őket, hogy a szó legegyszerűbb, köznapi értelmében se legyen semmi értelmük. Az egyik módosítás azt írja elő, hogy az alternatívok saját tanterveinek féléves ciklusokban kell megfelelnie a Nemzeti Alaptanterv, vagyis a NAT előírásainak. Csakhogy a NAT maga kétéves ciklusokra írja elő a követelményeket. Vagyis elvi képtelenség féléves pontossággal igazodni valamihez, ami saját maga is csak kétéves időtávokra ír elő dolgokat. 

A másik módosításnál még jobban kilóg a lóláb. Ez ugyanis arról szól, hogy, idézem:

"az alternatív kerettanterv tantárgyi struktúrája legfeljebb harminc százalékban térhet el az oktatásért felelős miniszter által kiadott kerettantervben foglalt tantárgyi struktúrától.”

De mit jelent az, hogy egy tanterv struktúrája 30 százalékban térhet el egy másik tantervtől? A módosítás nem mondja meg, hogy mi is az, amitől 30 százalékkal térhetnek el az alternatívok. A tantárgyak 30 százalékát hívhatják másként? A tananyag gépelt oldalban mért mennyisége térhet el 30 százalékkal? Az időkeret 30 százalékában lehet mást vagy másképp tanítani? 

A törvény ezt nem mondja meg, persze nem véletlenül. 

 Az egyetlen célja ugyanis az, hogy a minisztérium csendőrként az érintettek arcába röhögjön és demonstrálja, hogy ő bármit megtehet velük. Ha akar. És ha ők nem hunyászkodnak meg előtte eléggé.

Bár az új törvény a gyakorlatban csak egy év múlva lép hatályba, az igazi lényege már a szavazás napján, a Parlamentben lelepleződött. A saját, alternatív iskolába járó gyerekeikért aggódó ellenzéki képviselőket a színfalak mögött ugyanis azzal nyugtatgatták a saját, alternatív iskolába járó gyerekeikért nem kevésbé aggódó fideszes képviselők, hogy a módosítókkal nem az ő iskoláikat akarják bezáratni és az EMMI a gyakorlatban nem fog kekeckedni velük. Vagyis bízzanak az oktatási csendőrök jóindulatában.

Szándékosan fogalmaztak olyan módosítást, aminek a legnagyobb törvénytisztelet és jóakarat mellett sem lehetne megfelelni, hiszen az előírásai értelmezhetetlenek. 

Ez a csicskáztatás a maga módján sokkal rosszabb, alantasabb és lélekrombolóbb, mintha egy tollvonással betiltották volna az alternatív iskolákat, vagy simán törvénybe foglalták volna, hogy csak az állampárt káderei vezethetnek iskolát Magyarországon. Ugyanis nincs más célja, mint hogy magyar állampolgárok egy csoportja úgy hajbókoljon a kormányzat előtt, ahogy a harmincas évek zsellérei a csendőrök vagy a kommunizmus magyarjai a nagyhatalmú portások előtt. De még azok is totális bizonytalanságban érezzék magukat, akik nem hajlandók hajbókolni.

A magyar emberek remélhetőleg utolsó olyan évjáratába tartozom, akiket még elvittek sorkatonának. A Nemzeti Együttműködés Rendszere egy az egyben másolja le és éleszti újra a késő-kádári komcsi hadsereg hangulatát is. Aminél jobban semmit sem gyűlöltem a világon. A sorkatonaságnak is az volt a célja és gyakorlati értelme, hogy nap mint nap tudatosítsa az érintettekben, hogy ők utolsó szolgák, akikkel a hatalom bármikor azt teheti, amit csak akar. Az ott töltött egy év alatt még a látszatát is kerülték annak, hogy a dolog célja a testedzés vagy a katonai ismeretek megtanítása lett volna. Az értelmetlen szívatások és megalázások nem a rendszer hibái vagy túlkapásai voltak, hanem maga a lényeg, amit ott helyben nem is próbáltak leplezni. 

Amikor 1989. nyarának végén, 19 és fél évesen, a rendszerváltás kellős közepén otthagytam a lenti laktanyát, sok mindent el tudtam képzelni arról, hogy milyen Magyarországon fogok felnőttként élni, de az frankón eszembe sem jutott, hogy ha csodamódra tényleg megbuknak a mocskos kommunisták, akkor itt valaha is egy csupa Mészáros “Rózsaszín Párduc” Őrmesterből álló hatalom mondhassa meg, hogy milyen iskolába járhat a gyerekem. 

Mára pedig idáig jutottunk. A helyzet pedig attól kicsivel sem lesz jobb, ha a valóságban nem zárnak be egyetlen alternatív iskolát sem, vagy ha a végén, egy év szívatás után,  mégis megkötik az ötéves szerződést a budaörsi igazgatókkal. Az emberhez méltó élet egyik legfontosabb ismérve ugyanis az, hogy soha semmilyen színű csendőr ne szórakozhasson velem a nyeregből.