Kevesebb mint két hónappal a Brexit határideje előtt teljes a káosz Nagy-Britanniában. A brit parlament kedden tért vissza nyári szünetéről, hogy a képviselők az első adandó alkalommal egyből fel is lázadjanak az ország új miniszterelnöke, Boris Johnson ellen. Johnson, aki azután vette át a kormányzást, hogy elődje, Theresa May sorozatban szenvedett vereségeket a parlamenti szavazásokon, egyből az első parlamenti szavazáson kisebbségbe került. És nem csak amiatt, hogy pártjának 21 tagja kiszavazott a frakcióból, hanem mert az egyik lázadó, Phillip Lee - aki pár hónapja még helyettes államtitkár volt a kormányban - ki is lépett a Konzervatív Pártból, hogy az ellenzéki - és leginkább Brexit-ellenes - liberális demokratákhoz csatlakozzon.

A többi lázadó frakciótagságát pedig maga a Konzervatív Párt függesztette fel, beváltva Johnsonék előzetes fenyegetését. "A hozzám hasonlóan gondolkodó képviselők számára a Downing Street (a kormányfő hivatala) két választást kínált: vagy szabadon beszélünk, vagy megtartjuk az állásunkat" - mondta Johnsonék taktikájáról Sam Gymah, a volt felsőoktatási miniszter, aki 20 társához hasonlóan végül a lelkiismeretét választotta, és fellázadt. Többen közülük egyből azt is világossá tették, hogy ez politikusi karrierjük végét is jelenti. Justine Greening oktatási államtitkár, Alistair Burt volt külügyi helyettes államtitkár és Sir Winston Churchill unokája, Nicholas Soames már be is jelentették, hogy nem indulnak a következő választáson.

Rory Stewart, aki Johnson egyik kihívója volt a konzervatívok miniszterelnökválasztásán, szintén fellázadt, és tettét szintén karrierje lezárásaként értékelte. Őt most választotta az év politikusának a GQ magazin, erre utalva jegyezte meg nevetve, hogy pont aznap, amikortól már nem politikus többé.

Rajtuk kívül még Greg Clark, Caroline Nokes, Steve Brine, Stephen Hammond, Anne Milton, Margot James, Guto Bebb, Dominic Grieve, Richard Harrington, Oliver Letwin, Antoinette Sandbach, Ken Clarke, illetve még három nemrég még kormánytag tory vezető, a lázadó szándékát az utolsó pillanatig titkoló Ed Vaizey volt kulturális miniszter, a közjogi értelemben még a miniszterelnöknél is magasabb rangot jelentő lordkancellárságot július 24-ig betöltő David Gauke, illetve Phillip Hammond volt pénzügyminiszter is Johnson és pártja ellen szavazott.

Phillip Hammond lázadótársaival szemben nem nyugodott bele abba, hogy ez a karrierje végét is jelentené. Hammondot saját választókerületében már megválasztotta képviselőjelöltnek a helyi Konzervatív Párt, erre hivatkozva ő most perrel fenyegeti pártja vezetését, ha fenyegetéseiket beváltva megvonnák tőle a támogatást a következő választásokon.

Amelyekre akár még most ősszel sor kerülhet. De még ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, mi is történt szeptember 3-án.

Már az előjelek is borúsak voltak. A parlament úgy kezdett neki az őszi ülésszaknak, hogy a kormányfő már augusztusban kezdeményezte a királynőnél az ülésszak berekesztését, megakadályozandó, hogy a képviselők olyan törvényt hozhassanak, amely megtiltaná Nagy-Britannia megállapodás nélküli kilépését az EU-ból, és elhalasztaná az október 31-i céldátumot. A királynő ilyen esetekben nem mérlegelhet, a miniszterelnök kérésére szeptember 15-ével berekesztette az ülésszakot.

Erre válaszul terjesztette be több konzervatív és munkáspárti képviselő javaslatát, amely alapján a megállapodás nélküli kilépést tiltó törvényjavaslatot rendkívüli ügyrendben akár már ma, szeptember 4-én, szerdán elfogadhatják. Ezt a javaslatot szavazta meg 328:301 arányban, 21 lázadó tory támogatásával a parlament.

Hogy a törvényhozók mennyire szeretnék kontrollálni a kilépés folyamatát, azt jelzi, hogy a felsőház már most kitakarította csütörtöki napirendjét, hogy a törvényjavaslat szerdai elfogadása után rögtön ők is tárgyalhassák, így még a parlamenti ülésszak szeptember 15-i berekesztése előtt a királynő elé terjeszthessék, és hatályba léptethessék az elfogadott törvényjavaslatot.

Boris Johnson erre válaszul jelezte, hogy előrehozott választásokat íratna ki. De az nem olyan egyszerű ám, amióta Nagy-Britanniában törvényben rögzítették, hogy a parlament mandátuma öt évre szól - ez 21. századi fejlemény a brit politikában -, a parlament idő előtti feloszlatását csak önmaga rendelheti el, ráadásul kétharmados többséggel. Ez, tekintettel arra, hogy Johnsonnak még csak egyszerű többsége sincs, elég nehéz menetnek ígérkezik. Még úgy is, hogy amúgy a legnagyobb ellenzéki párt, a Munkáspárt jelezte, hogy készen áll az előrehozott választásra. Ugyanakkor a párt vezére, Jeremy Corbyn azt is egyértelművé tette, hogy csak abban az esetben támogatná a parlament feloszlatását és az új választás kiírását, amennyiben már elfogadták a Brexitet elhalasztó, az alku nélküli kilépést tiltó határozatot - azt, aminek az elfogadását Johnson most a parlament feloszlatásával próbálná megakadályozni.

Tehát pillanatnyilag úgy állunk, hogy a kormány és ellenzéke is új választásokat akar, mégis teljesen valószínűtlen, hogy azt a következő napokban ki is írják. Ez kellemetlen patthelyzetet teremt: Johnson fő érve a Brexit elhalasztása ellen, hogy azzal a képviselők gyengítik tárgyalási pozícióit. Amire kritikusai azt felelik, hogy bár Johnson állítja, hogy van elmozdulás a tárgyalásokon, erre semmilyen kézzel fogható bizonyítékot nem adott nekik, az EU pedig továbbra is kitart amellett, amit már Maynek is megüzentek sorozatos parlamenti kudarcai előtt: jobb alkut az asztalon levőnél nem kötnek.

Elvben fennáll a lehetősége - és a kormány leginkább brexitpárti minisztere, Michael Gove utalt is erre -, hogy a kormány egyszerűen nem vesz tudomást a törvényről. De Johnson a parlamenti vitában megígérte, hogy nem így tesz, hanem megpróbálja megakadályozni a törvény elfogadását.

Hogyan tovább? Hát, ezt senki se látja. Annyi biztos, hogy Johnsonnak, ha még egyáltalán miniszterelnök lesz akkor, október 17-én jelenése van Brüsszelben az EU-csúcson, ami után elvben már csak két hét maradna arra, hogy valamilyen egyezséget kössenek Nagy-Britannia rendezett kilépéséről. (Via The Guardian 1, 2, The New York Times)