François Ozon megcsinálta az utóbbi évek harmadik jelentős mozifilmjét a katolikus egyházon belüli gyerekmolesztálásokról. Míg a chilei A klub az elkövetők, az amerikai Spotlight pedig az újságírók, addig a francia Isten kegyelméből az áldozatok felől közelít. 

A No rendezője, Pablo Larraín a chilei tengerparti településen elvonultan élő pedofil papokról forgatott kamaradrámát, amely ugyan méltán aratott kritikai sikert, és kapott Ezüst Medvét 2015-ben, de a hatása meg sem közelítheti az Oscar-díjas amerikai szuperprodukcióét. És nem csak azért, mert az ugyanabban az évben mozikba kerülő Spotlightot milliók látták, hanem mert a Boston Globe oknyomozásának története nem egy-egy bűnös emberről beszél, hanem a bűnsegéd katolikus egyházról, amely asszisztált a visszaéléseket elkövető papoknak.

Az Isten kegyelméből is a rendszer működését mutatja be, de az áldozatok személyes történetein keresztül.

link Forrás

A film visszafogottságában van valami eleve lefegyverző. Ozont a műfajok közti váltogatások virtuózaként, alternatív valóságok építészeként tartják számon, ez a mozija viszont 

realista, egyszerű, szinte dokumentarista.

A „francia film fenegyereke” háttérbe húzódik, engedi a sztorit hatni, amelyen viszont látszik a gondos előkészítés és a hitelesség iránti vágy. Az egyik leggyakoribb bírálat a kritikusok által amúgy erősen magasztalt filmmel szemben, hogy túlságosan hasonlít egy dokumentumfilmre. (Állítólag annak is indult.)

Mondanám, hogy alább a cselekmény részletei következnek, de nincs mit elszpojlerezni.

Ez a valóság

Az első rész - 50 perc a 137 perces játékidőből - arra a valós levelezésre épül, amelyet egy lyoni férfi folytatott a katolikus egyházzal. Miközben felolvassák a leveleket, látjuk az egykori áldozatot, ahogy egyre radikálisabb lépésekre kényszerül annak érdekében, hogy „mással ne fordulhasson elő”, ami vele. Alexandre dramaturgiailag tökéletes választás: a jól szituált, 40 éves bankár nappalijából zongoraszó szűrődik ki, hívő, sőt gyakorló katolikus, öt gyereke közül a két idősebb fiú éppen bérmálásra készül. Vele azoknak a vallásos nézőknek is esélye lehet azonosulni, akiknek nehéz szembenézni az évtizedeken gyerekek tucatjait, vagy akár százait molesztáló pap történetével.

Ráadásul ez nem a rendező ravasz trükkje, hanem a valóságé. A film minden fontosabb szereplője létező karakterre épül. Az egyházi emberek teljes nevükön szerepelnek, az áldozatok nagy része a saját keresztnevén, módosított vezetéknévvel. Nem mintha nagyon rejtőzködni akarnának: Alexandre például ebben az interjúban beszél megfilmesített történetéről, amely azzal kezdődött 2014-ben, hogy 

rájött: az őt gyerekkorában zaklató pap még mindig gyerekekkel foglalkozik.

Ezután fordul a lyoni érsekséghez, amelyet a befolyásos Philippe Barbarin bíboros vezetett. Eleinte úgy tűnik, támogatást kap tőle, de szépen lassan rájön, hogy nem történik semmi, és amikor közlik vele, hogy a pap márpedig a helyén marad, Alexandre a rendőrséghez fordul. 

A második áldozat, akivel megismerkedünk, eleinte hallani sem akar róla, hogy felelevenítse a régi történetet - őt is azok a képek győzik meg, amelyeken Preynat atya gyerekekkel látható. François az ellenpont, a harcos ateista, aki az egyház ellen harcol, nem pedig az egyházért, mint több társa. 

A két férfi együtt alapította meg La Parole Libérée (A Felszabadított Beszéd) nevű szervezetét (ez a honlapjuk). A valós  François arról számolt be, hogy örül a filmnek, amelyen együtt dolgoztak a rendezővel, de nem volt könnyű végignézni. Ozon „olyan dolgokat is képes volt kifejezni, amiket mi nem akartunk, és amik kellemetlenek voltak nekünk, de segítenek megérteni, mi történt.”

Egy műalkotáson általában se nem túl izgalmas, se nem túl értelmes számon kérni a valóságot, de nem véletlen, hogy a Spotlight és az Isten kegyelméből is kínosan ügyelt a lényegi részek valósághűségére. A gyerekmolesztálásról beszélő áldozatok, újságírók és művészek ugyanis folyamatosan szembesülnek a váddal, hogy rágalmaikkal csak az egyházat akarják lejáratni. A valóság ezekben az ügyekben épp elég filmszerű, és segít leszerelni a támadásokat. 

A trailerben is látható, címadó jelenetben Barbarin bíboros egy sajtótájékoztatón kimondja: az ügyek nagy része elévült, „hála istennek” – ez szintén szó szerint így hangzott el, ahogy ezen a videón látható.

Ez a jelen

Amiben az Isten kegyelméből még a Spotlightnál is erősebb, az az aktualitása. A Boston Globe újságíróiról szóló film azt a pillanatot rögzíti, amikor 2002-ben elindult a lavina. Ez hozta felszínre, hogy ami addig extrém egyedi esetnek, alig hihető botránynak tűnt, vagyis hogy egy pap gyereket molesztál, méghozzá az egyház tudtával és fedezékében, az általános gyakorlat a világ legkülönbözőbb pontjain, országonként több száz vagy ezer esettel.

Ozon viszont nem másfél évtizeddel korábbi ügyeket dolgoz fel, hanem még javában tartó eljárásokat. Annyira benne járunk a történések sűrűjében, hogy 

maga a molesztáló pap próbálta megakadályozni a film bemutatását,

az egyház pszichológusa pedig a nevét akarta kiszedetni belőle. Hiába. Rövidhírek szintjén a magyar média is követte Barbarin bíboros perét, amelyben a film bemutatója után hirdettek ítéletet, ahogy Preynat atyát is csak nyáron zárta ki a papi rendből a Vatikán. 

Találgatni nem érdemes, mi lett volna nélküle, de azt nyugodt szívvel lehet mondani, hogy a film érdemben befolyásolta az ügyet, amelyet feldolgoz, hiszen az eljárás egészen más mennyiségű figyelemben részesült, mióta turnézni kezdett a világhírű rendező Ezüst Medve-díjas filmje.

Az aktualitás azért is fontos, mert a katolikus egyház és védelmezői gyakran érvelnek azzal, hogy a molesztálási ügyek nagy része évtizedekkel ezelőtt történt, és ezeket ugyan valóban rosszul kezelték korábban, de 2002 után megváltozott minden, és már zéró toleranciát hirdetnek a gyerekmolesztálással szemben. Preynat atya példája azonban rávilágít, hogy ez tendenciaként igaz lehet, de közel sem általános igazság: Preynat ellen először 1980-ban tettek panaszt az egyháznál, felettesei végig tudtak az ellene érkező bejelentésekről, a papot mégis kinevezték újabb és újabb állomáshelyekre, folytathatta a gyerekek zaklatását, és csak akkor távolították el, amikor egy áldozat a rendőrséghez fordult. 

(Hasonló eljárásért nem kell Franciaországig menni: pont ugyanakkor zajlott a legalaposabban feltárt magyar molesztálási ügy kivizsgálása az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében. Ahogy az nemrég kiderült: első körben, a pap legalább két áldozatának vallomása után a Vatikán csak „dorgálást” javasolt; második körben, újabb vallomások hatására tiltották csak el, de a papságból való kizárást már túlzásnak érezték; így ez csak azután történt meg, hogy el nem évült bűncselekményekről is tudomást szereztek, az ügy pedig nyilvánosságra került.)

A francia egyház egyébként nem esett neki a filmnek. A püspöki konferencia új elnöke, Moulins-Beaufort érsek egyenesen arról beszélt, hogy Ozon „nagy szolgálatot tett: sok olyan embernek, akik nem akartak szembenézni a szexuális erőszakkal, megmutatta, mi is az és milyen következményekkel jár”.

Ez minden áldozat élete

Különféle beszámolók gyakran jelentek meg olyan címmel, hogy François Ozon leleplezi a pedofil papokat vagy megtöri a hallgatást. A rendező ellenben nem győzte hangsúlyozni, például a Preynat atya által ellenük indított eljárás kapcsán, hogy nem leplez le ő senkit, a sztori egy része fikció, a másik részét pedig nyilvánosságra hozták már áldozatok, újságírók vagy az egyház. A film csupán bemutatja azokat, akik megtörték a csendet – és általánosabb szintre is emeli a történteket.

Futólag több áldozatot megismerünk, de alaposan hármat, a hibáikkal és a hősiességükkel együtt. A katolikus bankár Alexandre és az ateista belsőépítész François kezdeményezéséhez csatlakozik Emmanuel, akinek se családja, se munkája, csak a traumái. A testvére öngyilkos lett, részben talán Preynat atya erőszakoskodása miatt, maga Emmanuel pedig egy mérgező kapcsolatban viszi tovább az agresszív mintákat.

Az ő tépelődéseik és konfliktusaik korántsem csak a papok áldozatainak sajátjai, minden szexuálisan bántalmazott ember szembesülhet hasonlókkal. Mi lesz, ha beszélek? Mit szólnak a szeretteim és mit az idegenek? Mit mondok el ezzel a férfiasságomról? Megtehetem ezt a családommal? Ha feljelentést teszek a zaklatóm ellen, azzal tönkreteszem egy ember életét - van ehhez jogom? Ha nem teszek feljelentést, akkor a zaklatóm tönkreteheti még rengeteg ember életét - jogom van ezt hagyni? 

A film egyik legerősebb vonulata az anyák megküzdési stratégiáinak bemutatása. Az egyik teljes erővel beleveti magát a harcba, így vezekel, amiért nem tett semmit, amikor a kisfia mesélt neki a pap csókjáról. A másik attól szenved, hogy bár rögtön panaszt tett az egyháznál, a fia védelmében nem fordult a rendőrséghez, és mulasztásával elmondhatatlan szenvedést okozott sok későbbi áldozatnak. A harmadik anya mindent hárít, nem akarja látni a saját felelősségét, szarkavarásnak nevezi, amit a fia csinál.

Ebben a filmben mindenkit meg lehet érteni, még azokat is, akik ellen a nézőben esetleg erős indulatok ébrednek: a tagadásban élő szülőket, az egyházi tisztviselőket, sőt, igen, valamennyire még a molesztáló papot is.

Ez új korszak

A középpontban az áldozatok egyre gyarapodó tagságú egyesülete, a Felszabadított Beszéd áll, amelynek tagjai közül sokan névvel-arccal vállalják történetüket. Összeszednek 80-nál is több vallomást Preynat atya áldozataitól, sajtótájékoztatót szerveznek, és közben támogatják egymást. A céljuk elsősorban nem a zaklatójuk lecsukatása, bár ez is fontos (ez az eljárás még tart), hanem a hasonló bántalmazások megakadályozása. Amihez az egyház hozzáállásának megváltoztatása szükséges, amihez meg az elkövetőket rejtegető egyházi vezető felelősségre vonása szükséges.

A film bemutatója után pár hónappal derült ki, hogy sikerült nekik.

Egyrészt a francia egyház bizottságot nevezett ki saját visszaéléseinek kivizsgálására, és felhívásban keresi az áldozatokat. Másrészt a Franciaország egyik legbefolyásosabb és legismertebb katolikus vezetőjének számító 68 éves Barbarin bíborost hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte egy francia bíróság, mert tudomása volt Preynat molesztálásairól, mégsem jelentette a hatóságoknak. 

Barbarin fellebbezett az ítélet ellen, és amíg nincs jogerős döntés, a pápa nem fogadja el lemondását. Az egyházfő javaslatára ugyanakkor a bíboros átadja az érsekség vezetését másnak.

Ez példátlan, bíborost még nem ítéltek el molesztálási ügyek eltussolása miatt. A szexuális visszaélések elleni harc egyik amerikai vezéralakját, Wuerl bíborost lemondatta saját washingtoni egyházmegyéje, miután kiderült, hogy tudott Theodore McCarrick bíboros molesztálási ügyeiről, mégsem tett hathatós lépéseket; de világi eljárás nem indult ellene. 

Hogy milyen magasra ér a botrány, azt jól illusztrálja, hogy a Ferenc pápa által kinevezett nagy hatalmú Bíborosi Tanács kilenc tagjából kettőt ki kellett raknia 2018 végén: az ausztrál George Pellt előtte ítélték el gyerekmolesztálás miatt, a chilei Errázuriz Ossa bíboros ellen pedig a bűncselekmények eltussolása miatt indult rendőrségi nyomozás.

Más bíborosok is keveredtek botrányba, olyan azonban nem volt, hogy az „egyház hercegei” közül elítéltek valakit „pusztán” azért, mert nem jelentette a visszaélést. Az utóbbi hónapokban azonban ausztrál, chilei és brazil püspökök ellen is indult rendőrségi nyomozás. A Barbarinéhoz hasonló ítéletek új korszakot nyithatnak egy olyan egyházban, ahol a püspökök nagyon nagy részét vádolják azzal, hogy feljelentés helyett csendben áthelyezte a molesztáló papokat.