Mármint nem konkrétan, bár nyilván úgy is van valamekkora, amennyiben a zajművészet Luigi Russolo futurista kiáltványa, az 1913-as L’Arte de rumori (A zajok művészete) óta töretlenül népszerű szubkulturális jelenség világszerte. A kérdés most metaforikus értelemben merül fel, hogy képesek vagyunk-e megítélni a felhozatalt, látjuk-e vajon, hogy mi van, és hogy ki a jövő Bartók Bélája. Spoiler: nem. Viszont a kérdés áttekintése sok szép régi zene meghallgatására teremt lehetőséget. Szaftos választási eredmények böngészése közben nincs is ennél jobb tevékenység. 

Az ősz mindig dömpingszerűen hozza magával a kortárs művészi zenét: már tíz napja zajlik a CAFe Budapest (leánykori nevén: Budapesti Őszi Fesztivál), és ahogy egy rendes kortárs művészeti fesztivál idején lenni szokott, őrületes mennyiségű kortárs zeneszerző művei szerepelnek az elmúlt és elkövetkező napok budapesti koncertműsoraiban. Hogy mégis mennyi? Összeszámoltam a bő kéthetes fesztivál teljes programjában szereplő élő magyar zeneszerzők számát, a végeredmény: 51. Ötvenegy! Halkan és gyorsan mondom, hogy négy nő és negyvenhat férfi, de ez a cikk most nem a nemi arányokról szól (bár szólhatna arról is), hanem arról, hogy kicsodák is ők esztétikai szempontból, és lehet-e bármit mondani a zenetörténeti helyükről. 

Ami a különböző korosztályokat és irányokat illeti: jelen van (szinte) minden és mindenki. A legidősebb zeneszerző az 1920-as évek végén született, a legfiatalabb hetven évvel később, vannak köztük neo-romantikus, neo-barokk, neo-reneszánsz, neo-kodályi gondolkodású komponisták éppúgy, mint minimalisták és maximalisták, kísérletezők és struktúra-fetisiszták, ráadásul vannak, akik a különböző megközelítéseket keverik, akár egyetlen művön belül is. Ember legyen a talpán, aki rendet tud vágni ebben a tarkaságban. Persze kérdés, hogy rendet kell-e egyáltalán vágni, hiszen a zenetörténeti tapasztalat azt mutatja, hogy a tarkaság soha nem is volt másként, csak a kanonizált remekművek, a nagy szerzők hagyománya, és talán az időbeli távolság árnyékba borítja a mindenkori sokszínűséget. Vagy másként fogalmazva és erősen leegyszerűsítve: mindig is rengeteg nagyon jó, jó, közepes, gyenge és rettenetesen rossz zeneszerző aktív működésére volt szükség ahhoz, hogy felbukkanjon egy-egy Bach, Mozart vagy Bartók. Végső soron ezt nevezzük zenekultúrának. 

Mondok egy példát. Ugorjunk vissza az időben bő kétszáz évet, a francia forradalom időszakába. A nyomtatásban hozzáférhető műfajok közül akkoriban a vonósnégyes volt a legnépszerűbbek egyike, tekintettel arra, hogy a fizetőképes keresletért kezeskedő arisztokrácia és gazdagabb polgárság körében rengetegen kvartetteztek odahaza (a vonósnégyes ekkoriban privát műfajnak számított, nyilvános koncerten soha nem adták elő se Haydn, se Mozart, se Beethoven kvartettjeit). Jean Mongrédien francia zenetörténész, az 1800 körüli évtizedek francia zenéjének és zeneéletének egyik legjelentősebb kutatója A zene Franciaországban: a felvilágosodástól a romantikáig (1789–1830) című 1986-os könyvében úgy saccolja, hogy az 1770 és 1800 közötti harminc évben nagyjából 200 zeneszerző mintegy 1000 vonósnégyesének a kottáját lehetett megvásárolni a francia fővárosban. Még egyszer, kicsit lassabban is leírom: kétszáz (!) zeneszerző ezer (!) kvartettjét. 

Gyorsan vegyük át, hogy kik is voltak aktív komponisták 1770 és 1800 között. Mozart és Haydn biztosan. Beethoven 1770-ben született, de a nyolcvanas évek legvégétől már ő is aktívnak számít, igaz, Párizsban ekkoriban még nem lehetett kapni a műveit. De legyünk nagyvonalúak, vegyük be őt is a buliba, hiszen még így is szükségünk lesz 197 névre. És hagyjuk a vonósnégyes műfaját meg Párizst, próbáljunk felsorolni 1770 és 1800 között aktív zeneszerzőket országhatároktól és műfaji korlátoktól függetlenül. Ott van mindjárt a három Bach-fiú, Wilhelm Friedemann, Carl Philipp Emanuel és Johann Christian (3 pipa), aztán a nagy operareformer, Christoph Willibald Gluck meg Ignaz Pleyel, aki zongorakészítőként talán ismertebb, mint zeneszerzőként (2 pipa). Az olaszok közül is felmerülhet néhány név a kollektív tudattalanból, Antonio Salieri, Mozart riválisa az opera műfajában (bár a rivalizálás mértékét a valósághoz képest kissé túltolta Puskin drámája és az Amadeus című film), Muzio Clementi, Mozart riválisa a billentyűs játék terén (kezdő zongoristák szonatinák szerzőjeként találkozhatnak a nevével), operarajongóknak talán ismerősen cseng még Giovanni Paisiello és Domenico Cimarosa neve (4 pipa). Hol is tartunk? Haydn, Mozart és Beethoven mellett sikerült összegereblyézni kilenc nevet. Messze még a kétszáz. 

Hogy van-e bármi értelme az 1780-as évek művészi zenéjének felhozatalát a 2010-es évek végének kortárs zenei felhozatalával összevetni, az természetesen vitatható, de az életnek sincs semmi értelme, úgyhogy tegyünk egy kísérletet. Itt egy Spotify-playlist-formájú összeállítás az imént említett zeneszerzők műveiből (Wilhelm Friedemann Bachtól Domenico Cimarosáig), amit végighallgatva az embernek az az érzése, hogy sokkal egységesebb volt a különböző nemzetiségű zeneszerzők stílusa, mint ma akár egyetlen nemzet zeneszerzőié. Az 1780-as évek művészi zenéjét jellemző stílust „bécsi klasszikus stílusnak” szokás nevezni, amivel csak az a probléma, hogy az említett szerzők közül nincs mindenkinek köze Bécshez, „klasszikusnak” pedig legfeljebb Haydn, Mozart és Beethoven nevezhető, ha a szó eredeti jelentésének megfelelően azt hívjuk klasszikusnak, aki időtálló, a későbbi generációk számára modellértékű műalkotásokat hozott létre. Ha eltekintünk a nagy triásztól, akkor azt mondhatjuk, hogy az 1770 és 1800 között működött szerzők zenéje az 1830-as évekre elveszítette a szavatosságát. 

Nehéz megállapítani, hogy vajon nem a nagy időbeli távolság miatt halljuk-e ennyire egységesnek a korszak zenéjét, s ha kétszáz év múlva még lesz világ, lesz nyugati kultúra, egyáltalán kultúra és érdeklődés a „klasszikus” zene iránt, vajon nem fogják-e a 2019-es CAFe Budapesten elhangzott zenéket is egységes stílusúnak hallani. A nemrégiben elhunyt nagyszerű amerikai zenetörténész-zongorista, Charles Rosen, akinek A klasszikus stílus című remek könyve magyarul is olvasható, a szonátaformáról szóló átfogó munkájában (Sonata Forms, 1980) például a következőket írja: „A 18. századi végi zene stilisztikai egységességét gyakran eltúlozzák: kétségtelen, hogy akkoriban nem különbözött annyira a zeneszerzők stílusa, mint amennyire Gian-Carlo Menotti és John Cage stílusa tér el napjainkban. Mégis, az 1780-as években rengeteg zeneszerző volt, akiknek stílusa távolabb állt Haydnétól, mint Benjamin Brittené Igor Stravinskyétól, és egyetlen tapasztalt zenekedvelő sem ment úgy egy Britten-mű bemutatójára, hogy Stravinskyra jellemző hangzásra számított volna. Statisztikai értelemben az »általános gyakorlat« puszta fikció.”

Azok számára, akik szeretnének még több zenét hallgatni, miközben csócsálgatják a választási eredményeket, összeállítottam egy további Spotify-playlistet pontosan száz évvel ezelőtti, vagyis 1919-ben keletkezett zenékből. Ha lett volna valamilyen összeurópai kortárs zenei fesztivál (mondjuk, CAFe Europe), akkor ezekkel a művekkel lettek volna jelen a koncertműsorokban a korszak legjelentősebb szerzői. Nem tudom, hogy az időbeli közelség teszi, vagy 1919-ben valóban gazdagabb volt a zeneszerzők rendelkezésére álló stilisztikai paletta, mint százharminc évvel korábban, mindenesetre meglepően sokféle mű született az első világháború második évében: nem gondolom, hogy a mai felhozatal annyival tarkább lenne. 

A listát a zeneszerzők életkora szerint állítottam össze, vagyis az élen az ekkor nyolcvannégy éves francia komponista, Camille Saint-Saëns áll egy franciás-későromantikus orgonaművel (Ciprusok és babérok), az utolsó pedig az 1919-ben éppen tizenkilenc éves Ernst Krenek a fisz-moll hegedű-zongoraszonátával (sokan hiányoznak, oroszok és amerikaiak például, de így is elég hosszú lett névsor). Az életkor persze nem feltétlenül van összefüggésben azzal, hogy valaki mennyire menő zenét írt: Krenek 1919-es hegedűszonátája vagy a huszonkét éves, egykori csodagyerek, későbbi hollywoodi sztárzeneszerző, Erich Wolfgang Korngold színpadi kísérőzenéje, a Sok hűhó semmiért például sokkal hagyományosabb, romantikus stílust képvisel, mint az ekkor már hatvanöt éves cseh zeneszerző, Leoš Janáček , nem is beszélve az 1880-as években született, vagyis ekkoriban a harmincas éveik végén járó nagyokról, Bartókról, Kodályról, Stravinskyról, Bergről és Webernről. 

S hogy mi ebből a tanulság a magyar kortárs zenére nézvést? Az biztosan, hogy a sokféleséggel a világon semmi baj nincs, talán azzal sem, hogy nem látjuk világosan az irányokat, hiszen a mi dolgunk az, hogy elmenjünk a koncertekre (holnap, holnapután, azután, meg azután), nem pedig az, hogy eldöntsük, a mostani CAFe Budapest programjában szereplő zeneszerzők közül kik azok, akikről száz év múlva cikket fognak írni a 444-en. 

Azért a száz év múlva az interneten böngésző kollégának ideírom alfabetikus rendben ennek az ötvenegy zeneszerzőnek a nevét, hátha segít (szívesen!). Nem képviselik a kortárs magyar zene teljességét (hogy messzebbre ne menjek, Kurtág György neve például hiányzik a fesztivál programjából), de kiindulópontnak kiváló. Hajrá magyar zene, hajrá magyar zeneszerzők!

A cikket Fazekas Gergely írta.

A 2019-es CAFe Budapest programjában szereplő aktív magyar zeneszerzők alfabetikus rendben: Bánkövi Gyula, Baqais Ádám, Baráth Bálint, Barta Gergely, Bella Máté, Csiky Boldizsár, Dobos Dániel, Dobszay-Meskó Ilona, Dragony Tímea, Dubrovay László, Emszt András, Eötvös Péter, Faragó Béla, Fekete Gyula, Gryllus Samu, Gyöngyösi Levente, Hollós Máté, Horváth Balázs, Horváth Barnabás, Huszár Lajos, Illés Márton, Janky Máté, Kecskés D. Balázs, Kedves Csanád, Kutrik Bence, Laczkó Bálint, Madarász Iván, Maros Miklós, Matuz Gergely, Molnár Viktor, Muntag Lőrinc, Nógrádi Péter, Nyitrai László, Oláh Patrik, Olsvay Endre, Orbán György, Sáry Bánk, Sáry László, Sepsi Botond, Serei Zsolt, Solti Árpád, Sugár Miklós, Szalai Katalin, Szőnyi Erzsébet, Tornyai Péter, Tóth Péter, Vajda János, Virágh András Gábor, Zámbó Jonatán, Zarándy Ákos, Zombola Péter.