“Pohrisch Gottfried húsos alsóajka előre szökött. Valami sátánian diadalmas vigyorgás terpeszkedett duzzadt arcán” (Wass Albert: Elvész a nyom)

A béna és nevetséges jobbos komcsizás ikerpárja, a balos nácizás baromi kínos és főleg igencsak káros dolog. Mert minden felesleges nácizás - vagyis az ilyen esetek 99 százaléka - sokat gyengít annak az egy jogosnak a súlyán.

De mi van akkor, ha valaki bizonyos szempontból nézve nem náci ugyan, miközben más szempontból nagyon is lehet az? 

A Karácsony Gergely főpolgármesterségének mínusz egyedik napján kirobbant - na jó, kezeljük helyén a dolgot: kipukkant - nácizós minibotrány tökéletesen illusztrálja a jelenség veszélyeit. De nemcsak azt. Az eset jó példa arra is, sőt leginkább amiatt érdekes egyáltalán, hogy miként tágul egyes politikai fogalmak jelentéstartománya, egészen addig a pontig, ahol a fogalmak nemhogy az eredeti jelentésüket vesztik el, hanem már szinte minden jelentéstől megfosztott indulatszavakká válnak, mint mondjuk a bazd meg vagy a kurva anyád. A dolognak ez a része viszont nagyrészt független Karácsony Gergelytől. Ám annál izgalmasabb, mert a kortárs politika egyik legfontosabb jelenségéről van szó. A Wass-minibotrány ugyanis a nyelvért, a dolgok megnevezéséért folytatott harc része. Azé a globális harcé, amiben a bannonok, salvinik, orbánok, trumpok, erdoganok, vagyis a liberális demokrata világrend radikális újpopulista ellenségei egyelőre annyira jól állnak.

Aki akárcsak idáig elolvasta ezt az írást, feltehetőleg pontosan tisztában van az előzménnyel, ami egészen röviden annyi, hogy a főpolgármesteri irodáját akkor még el sem foglaló Karácsonyt október 16-án, szerdán, egy, az Index által készített élő videós beszélgetésben megkérdezték arról, hogy mi a véleménye a fővárosi közterületek átnevezgetéséről. Az alapvetően megengedő válasz részeként Karácsony azt fejtegette, hogy bár ő személy szerint megszokásból Moszkva térnek hívja a Széll Kálmánt, de azt sem akarja átkeresztelni, hasonlóan a Wass Albert térhez, merthogy azt sem. Eközben jegyezte meg Széllről, hogy „Ő legalább nem volt náci vagy kollaboráns”. 

És máris elpukkant a nácibomba, vagy mondjuk nácipetárda. 

Kapásból felháborodott egy rakás fideszes, Mi Hazánk-os és pártfüggetlen Wass-rajongó, majd amikor már elülni látszott a százszor átélt kultúrvihar, a hétvégén az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szólt be olyat Karácsonynak, hogy “olyan ne nácizza Wass Albertet, aki most a szélsőjobbal masírozik”. Kelemen kirohanásának első hallásra legfurább része az volt, ahogy Wass megvédése közben azért azt is megjegyezte, hogy “az, hogy a Patkányok honfoglalásában zsidóellenes volt, az igaz” 

A Karácsony-féle nácizás - lehetőségehez képest - objektív értékelése (vagyis a “Náci vagy nácikollaboráns volt-e Wass Albert magyar író?” kérdés megválaszolása) bizonyos szempontból már némi utánaolvasással sem különösebben nehéz. 

Mármint abban az esetben, ha ragaszkodunk ahhoz a régivágású, mondhatni liberális demokarata sztenderdhez, hogy valakit csak akkor nevezünk nyilvánosan nácinak, ha az illetőről történészként, egy megfelelő hivatkozásokkal alátámasztott tanulmányban, vagy jogi értelemben, mondjuk egy rágalmazási vagy sajtóperben bíróság előtt is be tudnánk bizonyítani, hogy jogosan használtuk rá a jelzőt. 

Ebből - és csak ebből! - a szempontból Wass esete nem tűnik különösebben nehéznek. 

A hozzáférhető források között még a baloldali-antifasiszta irányba elfogultakban sem találni semmi arra utaló hiteles adatot, hogy életének első felében, vagyis abban a második világháború végéig terjedő időszakban, amikor a szó legszorosabb értelmében vett nácik, vagyis a fajelméleti alapon álló német nemzetiszocialisták és a magukat nemzetiszocialistának valló magyar követőik működtek és tényleges politikai szereplőnek számítottak, Wass Albert ilyen szervezetek tagja vagy nyilvánosság előtt vállalt szimpatizánsa, nyílt támogatója vagy aktivistája lett volna, nem tett közzé Hitlert vagy a Harmadik Birodalmat dicsőítő nyilatkozatokat.

Szőrözésnek tűnhet, de ha a hungaristákat, vagyis a nyilasokat külön kezeljük a legszűkebb értelemben vett náciktól, ugyanerre fogunk jutni. Wass nem volt nyilaskeresztes párttag vagy mondjuk képviselő, a hungaristák vezette magyar államigazgatásban sem viselt pozíciót. Arra sem találni egyértelmű bizonyítékot - ez nyilván bármikor változhat, ha eddig nem kutatott anyagok kerülnek elő - hogy Wass szélesebb értelemben politikailag kollaborált volna akár a német nácikkal, akár a magyar hungaristákkal.

A szenvedélyes balosok által lépten-nyomon előhozott, Wasst háborús bűnösként halálra ítélő romániai népbírósági eljárás nyilvánvalóan hemzsegett az eljárási hibáktól és belső ellentmondásoktól.

A háború végétől, vagyis Wass németországi majd amerikai emigrációjától az 1998-as haláláig terjedő időszakban ugyanez a helyzet. 

(Azért írtam azt, hogy a fentiek bármikor változhatnak, mert Wass Albert életrajzának egyik specialitása, hogy hősünk élettörténete annak ellenére, hogy a jól dokumentált XX. században élt, tele van fehér foltokkal. Ez egyszerűen annak köszönhető, hogy az élete első felét aránylag elvonultan, a családja erdélyi földbirtokán töltötte, majd menekült volt, aztán meg magányos amerikai emigráns. )

A kép azonban máris összetettebbé válik, ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy az író ennél a szűk jogi-tudományos értelmezésnél eggyel tágabban nézve, például művészként kollaborált-e a nácikkal.

Ezen a fronton ugyanis már sötét foltokkal van tele Wass életrajza. 1944. decemberére volt kitűzve egyetlen befejezett színdarabja, a Tavaszi szél bemutatója a vállaltan nyilas-szimpatizáns és Szálasi-csodáló, a nyilas kormány által kormánybiztosnak kinevezett Kiss Ferenc igazgatta Nemzeti Színházban. (A bemutatója a világháború eszkalálódása maradt csak el, hiszen a premier napjára szinte teljesen bezárult a Budapest körüli szovjet ostromgyűrű.) A darab, amit 1944. december 16-án mutattak volna be, akkor, amikor a budapesti zsidók jó részét már gettóba terelték, a vidékieket pedig a nyár során már bevagonírozták és ipari hatékonysággal megölték, egy antiszemita kirohanásokkal teli propagandamű. 

De most - még - nem ízlésbeli dolgokról van szó, hanem arról, hogy művészként nácikollaboránsnak volt-e nevezhető Wass. Az a tény, hogy a nácik által hatalomba emelt hungaristák reprezentatív színházának adott darabot, annak a színháznak, amit a fajelméleti alapon álló színészkamara elnöke, a nyilas kormánybiztos igazgatott, legalábbis nem mond ellent ennek a felvetésnek.

A Kelmen Hunor által emlegetett Patkányok honfoglalása is határeset ebből a szempontból. A holokauszt tombolásának csúcspontján, 1944-ben publikált radikálisan antiszemita, a zsidókat patkányként ábrázoló tanmese formailag nem politikai kiállás egy konkrét irányzat mellett, a közlés ideje és a történelmi körülmények miatt annál inkább.

Élete második, emigráns felében Wass mint publikáló író-költő-újságíró szintén társutasa volt olyanoknak, akik még a legszigorúbb, régivilágbeli jogi-tudományos értelemben is hungaristák voltak. Az író ugyanis olyan emigráns magyar kiadványok - például a Hídfő című folyóirat - rendszeres szerzője volt, amit egyértelműen nácinak és hungaristának nevezhető figurák, konkrét háborús bűnösök és népirtásra uszító bűnözők szerkesztettek vagy írtak beléjük. Olyan figurák, mint mondjuk Fiala Ferenc, a Szálasi-kormány sajtófőnöke.

Ez csak két példa, de mindkettő konkrét és azt bizonyítják, hogy Wass művészként minimum nem volt finnyás arra, hogy a művei hungarista közegben jelenjenek meg.

A nácizás következő rétege az, ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy Wass műveiből illetve privát megnyilatkozásaiból kihüvelyezhető-e bármilyen utalás arra, hogy szerzőnk ízlésileg, a lelke mélyén náci vagy nácikollaboráns volt-e. 

Ez látszatra a legkeményebb dió, hiszen egyre mélyebben járunk a szubjekítv megítélés terepén. De Wass Albert speciálisan megkönnyíti a helyzetünket. Első látásra mindenképpen. Például azzal, hogy hozzá hasonlóan nyílt, plasztikus, a szó legszorosabb értelmében hánytató módon antiszemita, azon belül is zsigeri-sejti zsidógyűlölő szerző kevés akadt a műfajban nem gyenge magyar irodalomban sem. 

Amikor kitaláltam, hogy megírom ezt a cikket, gyorsan elolvastam az ötvenes évek legelején, a holokauszt után 5-6 évvel írt Elvész a nyom című regényét. Azt addig is tudtam - ezt még a tisztelői sem szokták letagadni - hogy a világháború előtt és közben jelentek meg vitathatatlanul antiszemita művei. Most arra voltam kíváncsi, hogy - egy dolog antiszemitának lenni a népirtás előtt és más dolog utána - milyen hatással volt a világlátásnak erre a szeletére a holokauszt.

Hát nem puhított rajta, sőt. Az elvész a nyom a legtöbb Wass-műhöz hasonlóan tanmese jellegű, didaktikus alkotás. Azzal kezdődik, hogy egy erdélyi gyerektábor néhány lakója lenyúl egy halászcsónakot, ami elszabadul, de mielőtt a duzzasztónál a halálba zuhanna az utasaival, csodamódra megakad a semmiben, így ki tudják menteni a gyerekeket. A regény lényegében a ladik utasainak néha egymáséba fonódó életét mutatja be.

De a legmarkánsabb, engem őszintén letaglózó vonása az, hogy annyira - olyan erősen és főleg olyan módon - antiszemita, ami egy tőröl metszett német náci propagandalap szerkesztőségében is elismerő karlendítéseket váltott volna ki. Wass ebben a művében például a zsidókat undorító állatokhoz hasonlítgatás Paganinijének, a zsidók gusztustalan lényként való lefestése Michelangelójának mutatkozik. Jöjjön egy kis idézetgyűjtemény arról, miként ábrázolja egyik - legfontosabb - főhősét, a csónak zsidó utasát, Pohrisch Gottfriedet, akiből persze üzletember és bankár lesz később:

"– Nem tudod? – nézett rá kidülledt halszemeivel a másik szinte sértődötten, – a
Délkelet-Európai Bor és Gyümölcskonszernt alapítottam meg a múlt évben.

– Te, sün. Sok pénzed van?
Pohrisch Gottfried valóban olyan mozdulatot tett erre, mint a sündisznó, amikor megijesztik.

(...)

A sün felvonta a szemöldökét, amitől furcsa ráncok képződtek a homlokán,akár az orrszarvú bőrén.

(...)

Pohrisch Gottfried húsos alsóajka előre szökött. Valami sátánian diadalmas vigyorgás terpeszkedett duzzadt arcán, ahogy mondotta:

(…)

 Nézd csak, gondolta Kazimir, a sün! A következő gondolata az volt: szeretném látni azt az asszonyt, aki hozzáment ehhez a hízott varangyhoz! Haha! Olyan lehet az is!

(...)

Beszélt, beszélt. Kapkodva, lázasan és apró disznószemei csillogtak közben a diadaltól és egészen mást mondtak, mint a szája. Azt mondták: ide nézz, te gőgös semmiházi, te kitenyésztett emberpéldány, te, aki iskola óta mindig csak megaláztál, lenéztél, ide nézz! Az asszony, akit neked nem sikerült megkaparintani, itt ül mellettem! Az enyém! Én szereztem meg magamnak, én, a lenézett, a sün, a zsidó! Megszereztem a csókját, az ölelését, a testét, mindazt, ami neked nem sikerült! Nem félek tőled többé! Nem vagy már legyőzhetetlen!

(...)

Ezzel a sün elégedetten hátradőlt a széken, húsos tömpe ujjait egymásba fonta és a jóllakott óriáskígyó nézésével vigyorgott az asszonyra.

(...)

– Ide figyelj, sün – mondotta és a hangja fojtott volt – ide figyelj, te undok, nyálas osztriga…

(...)

Lépni akart már, de ebben a pillanatban a Kazimir ökle meglendült és telibe találta a zsíros, puffadt arcot.

Wass nemcsak a gusztustalan, állatias zsidó figurájának megteremtésében ilyen szenvedélyes, hasonló plasztikussággal értekezik a nácik által szinte államvallás szintjére emelt antiszemita toposzokról, úgyis mint összetartás, a világ behálózása, világösszeseküvés, pénzéhség és a többi:

“a kis Gottfried megtanulta, hogy ezekkel össze kell tartani még akkor is, ha undorodik örökké csorgó orruktól,

(..)

 Ezt tanította a törvény, amelyik kimondja: a sarki fűszeresnél kell vásárolni, még ha goromba is és drága. És a szemben lévő boltban nem szabad vásárolni, még ha a fia olykor ajándékot is ad, mert az „Nem közülünk való”

(...)

Hozzájuk kopott kabátos, nagy táskás, izzadtságszagú emberek jártak, akik halkan és fontoskodva pusmogtak apával valahol egy sarokban, néha egészen öreg emberek, toprongyosak, penész színűek, akiknek szőrös fekete kalapjuk, vörös szakálluk és tincsben alácsüngő pajeszük volt és minden, amiről beszélni tudtak, üzlet volt csak és pénz.

(...) 

Gottfried kétféle vallásban nőtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, így szerepeit az iskolában is, vagyis abban a „nem közülünk való” világban. A másik, belső világban pedig egy titkot igyekeztek reá bízni: Júda sötét titkát, aki megöli azokat, akik elhagyják őt."

Ez csak pár kiragadott példa a rengetegből. Wass majdnem ilyen modorban írt a románokról is és mai népi kultuszát tekintve meglepő módon lényegében szinte mindenkiről, aki nem a földbirtokos arisztokrácia tagja. 

Na de náci-e az, aki úgy beszél és gondolkodik a zsidókról, mint a nácik? 

Könnyű lenne rávágni az igent, de a helyzet ennél sokkal összetettebb. 

A Horthy-rendszer Magyarországán, annak is a centrumtól jobboldalig terjedő politikai spektrumában akkoriban ugyanis annyira elterjedt volt a virulens, világösszesküvéses antiszemitizmus, hogy az, ami a mai mércével mérve - a kifejezés köznapi és nem jogi-politikai-tudományos értelmében! - “náci beszéd”, az akkoriban szinte a sztenderd volt. Félreértés ne essék: a normális, tisztességes emberek akkoriban sem voltak antiszemiták, de az is igaz, hogy az ilyen gondolkodás és beszédmód nálunk a mainál jóval elfogadottabb volt. Így önmagában abból, hogy valaki ilyeneket mondott, még nem következik az, hogy náci vagy hungarista lett volna. Sőt a nácik és hungaristák nyílt, őket akár be is börtönző jobboldali ellenfelei, ma, ha élnének, vérig sértve és totál értetlenül utasítanák vissza a náci vádat. Akkoriban “nácihoz illő” szöveget lehetett hallani nemhogy nemnáci szélsőjobbosoktól, de a nácikkal és nyilasokkal kölcsönösen ellenséges papoktól, baloldali népi íróktól és olyan jobbközép, akkoriban mérsékeltnek tekintett politikusoktól is, akik ma már a hivatalos kánon részei. A sokak által istenített Teleki Pállal kezdve. 

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a nácizmus alapvetéseinek némelyike - az antiszemita hangsúlyaitól megfosztva - ma a fideszes kánon része. A világösszeeküvés-teóriát például egy rakás mainstream Fidesz-politikus és a kormánymédia jó pár tagjának a szájából hallani nap mint nap, magáról Orbán miniszterelnökről nem is beszélve. Akkor a Fidesz és Orbán nácik lennének? Nyilvánvalóan nem. Náci volt-e mondjuk Prohászka Ottokár püspök? A legkevésbé sem. Mégis mindannyian mondtak-mondanak olyan dolgokat, amiket egy náci vagy hungarista is mondhatott volna. 

Wassra visszakanyarodva: a kortárs mainstream jobboldal ünnepelt szerzője a kifejezés szigorúan vett, szűk értelmében náci biztosan nem volt és valószínűleg náci kollaboráns sem. 

Művészként nácikollaboráns valószínűleg igen, de a pár napja Nobel-díjat kapott Peter Handke példája mutatja, hogy egy magas színvonalú művészi életmű akkor is elismerhető, ha a szerző magánemberként szélsőséges ostobaságokat beszél, sőt konkrétan népirtókat menteget, istenít és mond beszédet a temetésükön. De pont a 444-en jelent meg okos cikk arról, hogy minden Milosevics-rajongása és ellenszenvessége ellenére miért védhető Handke irodalmi Nobelje. 

Wass esetében ezt azért két dolog is árnyalja. Az egy dolog, hogy a széles irodalmi konszenzus szerint a jobbosok íróikonja, ellentétben mondjuk Handkéval, művészileg gyenge eresztés. (Szerintem Wass könnyen olvasható, mondhatni jó tollú, de ennek ellenére kulisszahasogatóan didaktikus politikai ponyvaszerző. Amivel önmagában nincsen semmi baj, csak a nagy íróként való istenítése meglepő.) A másik különbség az, hogy Wass művei szinte minden esetben a szerző politikai-világnézeti véleményének az egy az egyben való, szinte publicisztika jellegű megzenésítései, azért az ő esetében abszolút igaz az, ami egy jobb írónál a legkevésbé sem magától értetődő, hogy amit a mű mond, azt gondolja az alkotója. Így már azért másképp hangoznak a Wass-hősök románozós, parasztozós, zsidózós sorai.

Karácsonyra visszatérve: az a Magyar Nemzetben is megjelent “vád” miszerint ezzel a nácizással a főpolgámester szimbolikus politizálásba fogott volna, nyilvánvalóan igaz. Csakhogy ezzel még nem mondtunk semmit. A szimbolikus politizálás eleve nem valami ördögtől való dolog, az emberek jórészt olyan alapon csatlakoznak politikai pártokhoz, táborokhoz vagy ideológiákhoz, hogy azok mennyire elégítik ki a szimbolikus igényeiket. Karácsony nem volt vad vagy offenzív, az én személyes ízlésemhez képest persze választhatott volna értelmesebb szimbolikus megnyilatkozást a nácizásnál, még akkor is, ha Wass Albert, bár náci valószínűleg nem volt, különösen visszataszító nézeteket valló, undorító rasszista alak és förtelmes antiszemita volt, aki egy csomó hungaristával tartott fel ilyen-olyan kapcsolatot és akinek egy rakás művét a virtigli nácik is élvezettel olvasták volna, ha a maga korában nem lett volna szinte totálisan ismeretlen szerző. 

De még Wass Albert sem ér annyit, hogy miatta újrainduljon a  felesleges nácizás és az arra érkező kultúrjobbos válaszreakciók pingpongja.

Az egész eset azért érdekes mégis, mert Karácsony igazából nem csinált mást, mint hogy politikusként úgy beszélt, mint egy tőröl metszett magánember. Nem kódolt, nem finomkodott, nem figyelt arra, hogy egy politikusnak - egy régi értelemben vettnek! - milyen körülmények között illik mondjuk lenáciznia valakit. Magánemberi szinten viszont az a helyzet, hogy bár a szigorú definíciónak nem felel meg, a Wasshoz hasonló nézeteket valló és hozzá hasonlókat mondókat a kortárs közbeszédben igen sokan neveznék simán nácinak, hiába nem egy tagkönyves nemzetiszocialistáról van szó. A kifejezés értelme ugyanis időközben jelentősen tágult. 

A vicces az egészben az, hogy a politika nyelvének megváltoztatása a populista oldal - Magyaroszágon a Fidesz - műve, sőt éppen ez a legnagyobb elért, látható eredményük. Így igencsak ironikus, hogy azok a populisták, akik kiharcolták, ahogy a politikában mindent pont úgy lehessen kimondani, mintha a haverok között lennénk félig becseszve, mennyire kiborulnak, sőt mondjuk ki, szójaöves libernyák módjára sipítoznak, ha valaki más egy kicsit is úgy beszél, mint ők.