Olga Tokarczuk és Peter Handke kapták a 2018-as és 2019-es irodalmi Nobel-díjakat
2019 október 10., 11:04
Szabad Nobel-díjat adni olyan írónak, aki háborús bűnösöket menteget?
Röviden: szabad. Jó olvasást!
Kicsit hosszabban: ha a Nobel-díjat egy független kulturális intézmény tisztán művészi elismerésének tekintjük, akkor Peter Handkénál jó helyen lesz.
Az irodalmi Nobel bejelentése utáni percekben újrakezdődött a vita Handke közéleti aktivitásáról. Az indulatok hevességét jelzi, hogy az amerikai PEN Club páratlan lépésként tiltakozó nyilatkozatot adott ki, amiért a Svéd Akadémia olyan szerzőt választott, aki
„arra használta ismertségét, hogy aláássa a történelmi igazságot és népirtások elkövetőit támogassa.”
Ugyanez a vita lezajlott már 2006-ban a Heinrich Heine-díj és 2014-ben az Ibsen-díj odaítélésekor is. A művek értékét gyakorlatilag senki nem vitatta: Peter Handke több évtizedes közmegegyezés szerint az európai irodalom óriása. Csakhogy legalább ennyien tudják róla azt is, hogy a népirtással vádolt Slobodan Milosevic egyik leghangosabb szószólója.
„Az év barma”
- ezt a kitüntető címet Salman Rusdie adományozta Handkénak 1999-ben („moron of the year”). Nem csak ő használt kemény szavakat: a híres konzervatív filozófus, Alain Finkielkraut „ideológiai szörnynek” nevezte, de indulatosan kikelt ellene Slavoj Žižek, Susan Sontag és egész sornyi német író.
A probléma gyökere a félig szlovén Handke rajongása Jugoszláviáért. A kritikus gondolkodás hiánya már 1990 előtt sem volt problémátlan, de a 68-as nemzedék akkor még egyértelműen baloldali írójának lelkesedése a soknemzetiségű, kulturálisan pezsgő országért legalább érthető. Ez az érzés azonban a jugoszláv polgárháború idején átfordult - egy másik Nobel-díjas, Günther Grass szavaival - „Szerbia abszurd, egyoldalú támogatásává.”
Handke 1999-ben, nem sokkal a racaki mészárlás után kocsiba vágta magát Magyarországon, és Újvidéken át Belgrádba ment, ahol átvett valami lovagi címet Milosevicéktől az évek óta folytatott propagandáért, és néhány nap alatt felmérte a helyzetet. Ami után arra jutott, hogy a Nyugat igazságtalan a szerbekkel, a NATO-bombázások elleni tiltakozásul visszaadta 1973-ban kapott Büchner-díját, és kijelentette, hogy elhagyja a katolikus egyházat a Vatikán nem kellőképp szerbbarát nyilatkozatai miatt.
Talán ennyiből is látható, hogy Handke megnyilvánulásai inkább tűnnek idiótaságnak, mint megfontolt értelmezési javaslatoknak vagy valami gonosz, számító kampánynak. Javára kell írni, hogy a minden bizonnyal megtisztelő lovagi kitüntetésen kívül nem sokat nyert ezzel az egésszel, sőt folyamatosan támadták. Az más kérdés, hogy ezt talán még élvezte is, hiszen eleve szeretett provokálni: korábban a német nyelvű irodalom olyan szentjeit nevezte szemétre valónak, mint Thomas Mann, Musil és Kafka.
Néhány kijelentését vissza is vonta: bocsánatot kért például, amiért a szerbiai NATO-bombázásokat a holokauszthoz hasonlította.
Ami megbocsáthatatlan
Handke gondolkodásáról sokat elárul a Neue Zürcher Zeitung 2006-os, angolra is lefordított, hosszú interjúja, amiben a kommunista Jugoszláviát szabad országnak nevezi, sorosozik (!), a kommunistából nacionalistává vedlő Milosevicről pedig meggyőződéssel állítja, hogy az uralma idején elkövetett emberiesség elleni bűnökről nem tudott, nem tehetett.
Az interjú legerősebb részei a srebrenicai mészárlásról szólnak.
A második világháború utáni Európa talán legsötétebb napjai voltak, amikor Srebrenica városánál 1995 júliusában mintegy nyolcezer boszniai muzulmánt, főleg férfiakat és fiúkat, szervezetten meggyilkoltak. A hágai bíróság végül kimondta, hogy amit a boszniai szerb hadsereg tagjai tettek, az kimeríti a népirtás fogalmát.
A Nemzetközi Törvényszék vádirataiban - a Magyar Narancs részletes összefoglalója szerint - az állt, hogy „Slobodan Milosevic az egykori, fokozatosan fogyatkozó jugoszláv államszövetségben, illetve a Szerb Köztársaságban betöltött különféle funkcióit, illetve szinte korlátlan hatalmát egyetlen politikai cél megvalósítására használta fel, és ez a nem szerb nemzetiségű lakosok elűzése Bosznia-Hercegovina és Horvátország meghatározott területeiről, illetve nagyszámú albán nemzetiségű polgár elűzése Kosovo egész területéről. Mindezt nem egyedül és nem saját kezűleg hajtotta végre, hanem tettestársakkal bűnszövetkezetben: ezen együttműködők listáján magas jugoszláv (szövetségi) és szerbiai (köztársasági) vezetőket éppúgy találunk, mint boszniai és horvátországi szerb politikusokat, a Jugoszláv Néphadsereg (JNH), majd a Jugoszláv Hadsereg főtisztjeit, a Milosevic által oly kedvelt titkosszolgálatok első embereit és különféle paramilitáris szabadcsapatok parancsnokait.”
A Milosevic ellen folyó, halála miatt megszakadt hágai per boszniai részében - írja szintén a Narancs - az ügyészség „töméntelen tanút és bizonyítékot sorakoztatott fel arra nézve, hogy 1992 tavaszán a boszniai szerb politikai vezetés, az irányításuk alá tartozó rendőri és katonai erők, illetve a Boszniában tomboló szerbiai szabadcsapatok nem pusztán elűzték a bosnyák civileket lakóhelyükről, de nagy számban, szisztematikusan, vadállati kegyetlenséggel ölték is őket. A tárgyalás legmegrázóbb momentumai voltak ezek - a beszámolók a kelet-boszniai kisvárosok, Bijeljina, Visegrad, Brcko, Srebrenica végzetéről, az összefogdosott, majd tornatermekbe, raktárakba, kultúrházakba zárt bosnyák férfiakról és nőkről, akiket később tízes csoportokban végeztek ki, vagy egyszerűen rájuk gyújtották alkalmi börtönüket; a koncentrációs táborokról Nyugat-Boszniában, Prijedor környékén.”
Amikor az újságírók a 2006-os beszélgetésben szembesítették a majd a bíróság eldönti, mi történt retorikáját alkalmazó Handkét, hogy a srebrenciai bizonyítékok elég egyértelműek, az író azonnal arról kezdett beszélni, hogy a Srebrenica melletti falvakat két évvel korábban megtámadták a muszlim milíciák. Ettől még „borzalmas”, „örök szégyen”, ami történt - teszi hozzá Handke, de szerinte nem szabad elfelejteni, hogy ez bosszú volt.
Kérdezői emlékeztették, hogy az említett kravicai mészárlásban mintegy 50 embert öltek meg bosnyák harcosok, köztük tucatnyi civilt - ami szörnyű, de nehezen értik, hogyan lehet összevetni a néhány nap alatt szisztematikusan legyilkolt ezrekkel Srebrenicában. Amikor felvetik Handkénak, hogy a bosszú helyett talán inkább a gyűlölet a helyesebb kifejezés a szerb elkövetők motivációinak leírására, az író rögtön replikázik, hogy igen, ő is megtapasztalta a gyűlöletet, amikor egy szerb feliratú buszban ült, amit kövekkel dobálták meg az albánok.
Handke azonban nem csak mentegette éveken át, hanem meg is látogatta Milosevicet hágai börtönében, majd felszólalt a temetésén.
A visszataszítónak tartott mondatok és tettek kivívták ugyan sokak megvetését, de Peter Handke ettől még korunk megbecsült írója maradt, műveit nagy kiadók (Németországban a Suhrkamp) adják ki, darabjait vezető színházak játsszák számos országban, állandó témája és interjúalanya a mainstream médiának. Jellemző történet, hogy amikor Milosevic temetése után a Comédie Française igazgatója lefújta a Handke-bemutatót, neki kellett távoznia, az író pedig azóta is köszöni szépen, jól van. Díjakat is kap - már ha elfogadja őket.
Mindennek van határa
Amikor Handkénak ítélték a kétévente kiosztott, sok pénzzel és nagy megbecsüléssel járó Heine-díjat 2006-ban, kitört a botrány, a döntés visszavonását követelték neves értelmiségiek. Mások viszont az író védelmére siettek, és amellett érveltek, hogy a világirodalom zsenije akkor is érdemes a Heine-díjra, ha amúgy - szerintük is - vállalhatatlan nézetei vannak. Olyan klasszisok sorakoztak fel mellette, mint Grass és Botho Strauss. Előbbi arra emlékeztetett, hogy a díj névadója a napóleoni terror híve maradt sokáig, utóbbi pedig egy korábbi korszakos drámaírót, Bertolt Brechtet hozta fel példának, aki Sztálinnal volt kicsit megengedőbb, mint amennyire az ma szalonképes. Ez régi és általános vita, mármint hogy szerepelhetnek-e gazemberek, mondjuk, az iskolai tankönyvekben, ha amúgy szép verseket írtak. (Szerepelnek.)
A 2006-os ügy részletes sajtószemléjében azonban feltűnnek specifikusabb érvek, amelyek a Nobel-botrány szempontjából is hasznosak.
- Az egyik, hogy a díj hivatalos célkitűzése szerint olyan alkotókat hivatott elismerni, akik az emberi jogok, illetve a népek közti megértés és szolidaritás bajnokai. Ezt azért nem sokan gondolják Handkéról, még Szerbiában sem.
- Másrészt az indoklás arra utal, nem csak a műveiért kapta a díjat, hanem mert, úgymond, mindig az igazságot kereste, függetlenül a közvéleménytől vagy a nyilvánosság rituáléitól.
- Továbbá a zsűri tagjainak majdnem fele - a szakemberek mellett - az alapító Düsseldorf város képviselőiből állt, és a városi tanácsnak is jóvá kellett volna hagynia a már kihirdetett döntést.
Végül Handke visszaadta a díjat, mielőtt a közgyűlés leszavazhatta volna. A zsűri két tagja lemondott, mert bár Handke és Milosevic viszonyát bizarrnak tartották, de ezt az eljárást is.
A Nobel-díj nem ilyen
2014-ben a szintén igen rangos Ibsen-díjat nyerte el Handke, amelyet tüntetések közepette át is vett, a pokolba küldve a tiltakozókat, és visszautasítva a pénzjutalmat. Korábban a Nobel-díjat is szapulta, a megszüntetését szorgalmazta, mivel szerinte hamis kánont épít. Igaz, az esélytelenek nyugalmával mondta ezt már, hiszen 2006-ban belenyugodott, hogy soha nem kaphat Nobelt Milosevic miatt.
Mégis őt érte a megtiszteltetés, amelyre a Heine-díj vitájában felmerült három érv közül egyik sem igazán érvényes.
- Az irodalmi Nobelnál több mint száz éve felhagytak a politikai szempontok érvényesítésével, legalább is elvileg, és egyáltalán nem kell tekintetbe venniük az alkotók jellemét.
- Az indoklás nem hivatkozik Handke közéleti érdemeire, sőt azt emeli ki, hogy az őt övező ellentmondások dacára sem tekinthető politikailag „elkötelezett írónak”.
- Az irodalmi Nobelt nem politikusok, hanem egy független intézmény szakemberei ítélik oda.
(Egy államnak vagy választott testületeknek sokkal inkább feladata képviselni a társadalom értékeit. Másrészt, ahogy azt Magyarországon is jól látjuk, az állami díjak többé-kevésbé mindig kötődnek a politikához, a szobrok és az utcanevek mint posztumusz kitüntetések pedig ugyancsak a kurzusépítés vagy az ideológiai csatározások eszközei tudnak lenni. A Svéd Akadémia ilyesmikre nem képes és nem is törekszik.)
A hivatalos koszovói és albán reakciókból kiolvasható, hogy ezekben a közösségekben milyen sebeket tép fel ez a döntés. Csak remélni lehet, hogy a felpiszkált harag nem szül erőszakot.
De külső szemlélőként az is látható, hogy itt egy író, akit a próza és a dráma megújítónak tartanak, aki számos korábbi díjazottal szemben tényleg az élő világirodalom egyik mozgatója, és a Nobel-díjnak hála a műveit sokkal többen ismerhetik meg.
Ahogy azt is sokkal többen megtudhatják róla, hogy egy barom.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.