Kamu lehet a kísérlet, ami egész Amerikát megváltoztatta

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

1973-ban óriási hatású tanulmány jelent meg a világ egyik legfontosabb tudományos lapjában, a Science-ben. David Rosenhan, a Stanford Egyetem pszichológia és jogprofesszora egy formabontó kísérlet eredményeiről szóló írása megváltoztatta mindazt, amit Amerikában a pszichiátriai intézményekről és a mentális betegségekkel küzdő emberek ellátásáról gondoltak. Az ő munkásságának köszönhető, hogy számos ilyen kórházat bezártak, illetve hogy az ellátás rendszerét átalakították. Csakhogy most kiderült, hogy a professzor nagyon sok dologról hazudott.

Susannah Cahalan, a New York Post újságírója és a Brain on Fire című könyv szerzője tíz évvel ezelőtt egy rossz diagnózis miatt került mentális betegek számára fenntartott kórházba. A tünetei minden arra utaltak, hogy pszichés problémái vannak, holott egy ritka, csak 2007 óta ismert betegségtől, az Anti-NMDA (N-metil-D-aszparaginsav) receptor enkefalitisztől szenvedett. A ritka autoimmun eredetű neurológiai betegség jellemzője, hogy kialakulása elején a pszichiátriai tünetek dominálnak, így gyakran előfordul, hogy a pácienseket előbb kezdik ezekkel kezelni, mint a valódi probléma miatt. Cahalannek tévképzetei voltak, meggyőződése volt, hogy a lakását ágyi poloskák lepték el, hogy az apja el akarja rabolni és megölni őt és a mostohaanyját is. Aztán a beszéde érthetetlen lett, és lassan katatón állapotba került. Talán ma is elmegyógyintézetben kezelnék, ha egy ügyes orvos, akit konzultációra hívtak, rá nem jön a tünetek valódi okaira. 

Történetéből Cahalan 2012-ben bestsellert írt, a Brain on Fire promóciós turnéján pedig találkozott két olvasójával, egy pszichológussal és egy kutatóval, akik azt mondták neki, esete kicsi olyan, mintha Rosenhan mai pszeudopáciense (álbetege) lenne.

Álbetegek a pszichiátrián

Az író még aznap éjjel elolvasta a híres tanulmányt hotelszobájában. Rosenhan kísérletének lényege az volt, hogy nyolc önként jelentkező kamu tünetekkel felvetette magát 12 különböző amerikai pszichiátriai intézménybe. A tanulmány szerint mind ugyanazokat a tüneteket hazudták az orvosoknak; hangokat hallanak a fejükben. Beszámolóik szerint a kórházakban elképzelhetetlen körülmények fogadták őket, piszok és mocsok volt a vizes helyiségekben, a páciensekkel a személyzet gyakran erőszakosan bánt, és csak gyógyszerekkel tömték őket valódi kezelés helyett. A kísérlet során azt vizsgálták, vajon mennyire megalapozottak a pszichiátriai diagnózisok. Az önként jelentkező álbetegek mindegyikét felvették a kórházakba, ahol legalább egy hétig kezelték őket, de volt olyan pszeudopáciens is, aki 52 napot töltött egy ilyen intézményben. Egyetlen kivétellel mindannyiuknál skizofréniát diagnosztizáltak. Azt önkéntesek azt állították, pusztán bemondásra vették fel őket, nem vizsgálták meg alaposan, hogy tüneteik valósak-e, és miután saját felelősségre távozni akartak, az orvosok minden esetben maradásra akarták bírni őket. A személyzet annak ellenére sem vizsgálta ki őket alaposabban, hogy az intézmény más, igazi betegei gyanút fogtak, és arról kérdezgették őket, nem újságírók vagy orvosok-e. 

David Rosenhan

Miután a Science publikálta Rosenhan eredményeit, a tudományos világ szinte felrobbant, és a tanulmány gyorsan az egyik leggyakrabban citált kutatás lett. „Nem csak az újságok, de a tévé- és rádiócsatornák is felkapták a sztorit a buta agyzsugorítókról, akik nem tudták megkülönbözteti az álbetegeket az igazi páciensektől” – mondta a New York Times-nak Andrew Scull, a kaliforniai San Diego Egyetem pszichiátriatörténeti professzora.

Cahalant is megdöbbentette a tanulmány, és eldöntötte, találkozni akar a kísérlet résztvevőivel. Az is foglalkoztatni kezdte, vajon hány olyan beteg van jelenleg is elmegyógyintézetben, akinek nem ott lenne a helye. Beleásta hát magát a professzor munkásságába. Leginkább az lepte meg, hogy annak ellenére, hogy milyen nagy hatással volt a pszichiátriai kezelések megítélésére, nagyon kevés háttérinformáció volt elérhető a kísérletről.
Bár a professzor 2012-ben meghalt, Cahalan oknyomozó újságíróként pontosan tudta, kiket kell megkeresnie, hogy a lehető legtöbbet tudjon meg a kísérlet hátteréről. Florence Keller, a professzor egy közeli barátja arról beszélt Cahalannek, hogy Rosenhannek volt egyfajta személyes varázsa, könnyen elnyerte az emberek bizalmát. „Az emberek különlegesnek érezték magukat a közelében” - mesélte az újságírónak Nancy Horn, Rosenhan kutatási asszisztense.

Cahalan csalódott volt, hogy magával a professzorral már nem találkozhatott személyesen, de nagyon felvillanyozódott, amikor Keller egy óriási aktával lepte meg, melyben Rosenhan hátrahagyott feljegyzései, befejezetlen könyve és eddig soha nem látott dokumentumok voltak. Ezekből kiderült, hogy az álbetegek egyike maga Rosenhan volt. Az viszont nem, ki volt a többi önkéntes. A jegyzetei szerint egyikük, egy nő kora híres, absztrakt festője volt – Cahalan utánanézett minden akkoriban jegyzett festőnőnek, de nem jutott semmire.

Ellentmondások és hazugságok

Ugyanakkor a dokumentumok átfésülése közben egyre több aggasztó ellentmondásra bukkant. Az első álbeteg, egy bizonyos „David Lurie” egyértelműen maga a professzor volt. „Pszichológiát tanítottam a Swarthmore Főiskolán, és a tanítványaim azt mondták, a kurzus túl absztrakt és konceptuális volt” – mesélte Rosenhan egy helyi újságnak. „Úgyhogy azt mondtam, oké, ha tudni akarod, milyen milyen kezelés alatt álló elmebetegnek lenni, legyél magad is az.” Nem sokkal később, 1969 februárjában kilenc napot töltött a Haverford állami kórházban. Naplójában és könyvében arról írt, rendkívül méltatlan körülmények között folyt a gyógyítás: ajtók nélküli, koszos zuhanyzókról, ehetetlen ételekről, kikészítő unalomról panaszkodott. Arról is írt, tanúja volt, hogy az egyik ápoló szexuálisan zaklatott egy pácienst.

Kilenc nappal később önként távozott az intézményből, és gondoskodott róla, hogy hallgatói, akik később maguk is részt akartak venni a kísérletben, véletlenül se jussanak be az intézménybe. Kollégái úgy írták le, az élmény rendkívül megrázta a professzort, aki új emberként tért vissza a kórházból.

Cahalan ezután elgondolkodott; ha Rosenhan megtiltotta hallgatóinak, hogy kitegyék magukat egy hasonló élménynek, vajon kik voltak azok, akik önként a nyomába léptek? Miért kockáztatták saját mentális épségüket? Az újságíró azt se nagyon értette, hogy lehet, hogy annak ellenére, hogy nemzetközi hírnevét ennek a kísérletnek köszönhette, a témáról soha többé nem publikált egy sort sem. Ráadásul a könyvét sosem fejezte be, annak ellenére, hogy több mint száz oldalt megírt belőle, pedig a kiadó, akivel szerződést kötött, még be is perelte. Cahalan egyre több ellentmondást talált a professzor jegyzetei, naplója, és a Science magazinban megjelent kutatási eredményei között. Az is kiderült, hogy Rosenhan nem mondott igazat arról sem, milyen tünetekkel jelentkezett mentális ellátásra; jóval súlyosabb hallucinációkról és tévképzetekről számolt be az őt kórházba utaló orvosoknak, mint később azt kutatásában állította. Ez a férfi kezeléséről szóló orvosi dokumentumokból derült ki. 

Cahalan hónapokon át próbálta megtalálni a kísérletben részt vevő többi önkéntest, még magánnyomozót is felbérelt, hogy segítsen neki, mindhiába. A sok zsákutca után végül egyetlen olyan embert talált, akinek tapasztalatai szerepelnek a tanulmányban, és aki hasonló élményekről számolt be, mint Rosenhan; ő Bill Underwood, egykori stanfordi diák. Volt még egy önkéntes, Harry Lando, aki annak idején 19 napot töltött egy San Franciscói intézményben, ő azonban összességében pozitív tapasztalatokról számolt be. Rosenhan azonban kitette a kísérletből, Lando szerint - aki pszichológiát tanít a Minneapolis Egyetemen - egyértelműen azért, mert az ő élményei nem igazolták Rosenhan tézisét, azaz azt, hogy ezekben a kórházakban nem törődnek a betegekkel.

Kamuzó kutatók

Rosenhan eredményeit korábban már többen megkérdőjelezték, de olyan alapos munkát a témában még senki sem végzett, mit Cahalan, aki arra jutott, a professzor szándékosan hamisította meg a kutatás eredményeit. Ami azért is elég riasztó, mert Rosenhan tanulmánya egy óriási pszichiátria-ellenes mozgalmat indított el, egyetlen évtizeden belül elmegyógyintézetek tucatjai zártak be, és a kezelt páciensek száma a felére csökkent. Az Amerikai Pszichiátriai Egyesület az ő kutatása miatt változtatta meg a diagnózis felállítására vonatkozó irányelveit, és dobta a freudi terminológiát.

„Úgy hiszem, lehetséges, hogy néhány álbeteg, akiket megemlít a tanulmányában, soha nem is létezett” - írja cikkében Cahalan. „Ennek eredményeképpen komolyan megkérdőjelezek egy kutatást, amiért egykor rajongtam, és amit eredetileg ünnepelni akartam. Új könyvemben, a ‘The Great Pretender’- ben egy briliáns, de nem hibátlan pszichológust festek le, aki valószínűleg meséket talált ki.”

Cahalan azt írja, nehezen birkózott meg nyomozása eredményével. Élvezte, hogy megismerhette a professzor világát, agyát és szeretteit, de már nincs kétsége afelől, hogy munkássága, ami ma már minden amerikai életét befolyásolja, minimum problémás, és itt az ideje, hogy ezt a világ is megtudja.

Nem ez az első eset, hogy egy híres kutatóról kiderül, hogy részben vagy teljesen meghamisította kutatása eredményeit. Néhány évvel ezelőtt a szociálpszichológia csodagyerekének tartott, holland Diederik Stapelről derült ki, hogy kutatásai többsége légből kapott adatokra épült. A gyanú először saját hallgatóiban merült fel, akik megkeresték a tanszékvezetőt aggályaikkal. Azóta több mint 25 tanulmányát vonták vissza, és Stapel teljesen eltűnt a tudományos életből.

A táplálkozástudomány rocksztárjának tartott Brian Wansinkről tavaly derült ki, hogy a válaszokhoz keresett kérdéseket, és nem a kérdésekre válaszokat, ráadásul ő saját magát buktatta le egy azóta törölt, de a Wayback Machine által megőrzött blogbejegyzéssel. Szintén 2018-ban merült fel a gyanú, hogy a pszichológia történetének talán leghíresebb kísérlete, a Philip Zimbardo-féle börtönkísérlet sem épp úgy zajlott, ahogy azt eddig tudtuk. Ben Blum amerikai tényfeltáró újságíró hangfelvételt is felmutatva leplezte le a híres 1971-es stanfordi börtönkísérletet, a manipulációs vádakat azonban Zimbardo tagadta.

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.