Amerika egyik legnépszerűbb tudósáról kiderült, hogy szimplán csaló

Ha van rocksztárja a táplálkozástudománynak, Brian Wansink az. A keleti parti elit magánegyetem, a Cornell oktatója majd három évtizedes munkássága alatt több száz tanulmányt publikált, több mint húszezer idézésével pedig a terület egyik legidézettebb kutatója. 2007-2009 között az amerikai kormány tanácsadója volt, Smarter Lunchrooms nevű kezdeményezését 22 millió dollárral támogatta meg a washingtoni mezőgazdasági minisztérium, 30 ezer iskolai menzán az ő kutatásai alapján próbálják egészségesebb táplálkozásra rávenni a diákokat. Két könyve bestseller lett - persze hogy ne lett volna az, ha azt ígérte, hogy ha pár apróságot megváltoztatunk környezetünkben, önkéntelenül is egészségesebben fogunk élni, és önkínzó diéta nélkül adhatunk le kilókat. Tanulmányai rendkívül népszerűek voltak a sajtóban is, olyan megasztárok osztották, mint Oprah és Dr. Oz.

Most a szemünk láttára hullik darabjaira a karriere.

Az egész egy ártatlan blogbejegyzéssel indult Wansink személyes honlapján (az időközben törölt bejegyzést a Wayback Machine őrizte meg). „A doktorandusz, aki soha nem mondott nemet” című posztjában Wansink azt próbálta szemléltetni, hogy szorgalommal és alázattal milyen eredményessé válhat valaki, még ha hátrányosabb helyzetben is indult. A posztban egy állásba vett, vagyis fizetésért dolgozó amerikai doktoranduszát hasonlította össze egy török vendéghallgatóval, aki teljesen ingyen gürizett neki abban a fél évben, amit a Cornell Egyetemen töltött. Míg az amerikai doktorandusz rendre utasította vissza a professzor ötleteit, a török vendéghallgató, Özge Sigirci vonakodás nélkül hajtotta végre Wansink kéréseit.

Brian Wansink belenézett a hűtőbe. A táplálkozás pszichológiáját kutató Wansink egyik útmutatása szerint a zöldséget és a gyümölcsöt, bár így hamarabb megromlanak, érdemes a zöldségtároló rekesz helyett szemmagasságban tartani a hűtőben.Fotó: Mike Groll/AP

„Brian, ez a tudományos módszerek ironikus szatírája, vagy komolyan írtad? Remélem, hogy az előbbi” – érkezett egyből egy komment az írásra, amire Wansink azt felelte, hogy ő komolynak szánta. Ami azért volt meglepő, mert, mint a posztból kiderült, török vendéghallgatójának nagyon fura, súlyos módszertani problémákat felvető feladatokat adott: eredménytelen kutatások adatait elemeztette vele újra és újra addig, amíg ki nem esett belőlük valami, amire már felépíthettek egy hipotézist.

Ezzel a módszertannal több probléma is van, az első egyből az, hogy a tudomány nem így működik. A hipotéziseket nem utólag, az eredmények ismeretében szokás megfogalmazni - Wansink lényegében elismerte, hogy a válaszokhoz keresett kérdéseket, és nem a kérdésekre válaszokat. Ez a furcsaság szúrt szemet pár fiatal kutatónak, a Groeningeni Egyetemen tanuló Nick Brownnak, a Leideni Egyetemen tanuló Tim van der Zee-nek, és a Virginiai Egyetem kutatójának, Jordan Anayának. Ők hárman előbb átnézték Wansink és Sigirci a posztban is említett tanulmányait, majd miután azokban sok hibát találtak, privát levelezésben próbálták tisztázni a kérdéseiket Wansinkkel. A sztárprofesszor egy ideig válaszolgatott is nekik, de egy idő után elhallgatott, így a három fiatal kutató a nyilvánosság elé állt felfedezéseivel.

Az azóta eltelt 14 hónapban áll a bál, Wansink azóta hat tanulmányát volt kénytelen visszavonni - köztük mind a négyet, amit a blogposztban is említett, és amit Sigircivel közösen jegyzett -, Wansink pedig egyre mélyebbre ásta magát folyamatosan lelepleződő hazugságaival.

Nick Brownék felfedezésére 2017 februárjában már az amerikai sajtó is felfigyelt, a New York magazin már „Egy népszerű táplálkozástudományi laboratórium nagyon bóvli kutatásokat publikált” címen írt a történtekről. Wansink másnap több mint negyven barátjának és munkatársának írt levelet, amiben a kritikát „kiberzaklatásnak” bélyegezte, a felvetett problémákat pedig annyival intézte el, hogy azok csupán „pár hiányzó adatból, kerekítési hibából és egy-két elírt számból” fakadnak. „Ez valóban csüggesztő lehet egy ennyire innovatív, ennyire nagy munkabírású csapatnak, ami fáradhatatlanul dolgozik azért, hogy a világ egészségesebb legyen. Szerencsére még rengeteg remek ötletünk és megoldásunk van, így továbbra is az előttünk álló dolgokra szegezhetjük a tekintetünket" – írta.

Ekkor persze még csak a blogposztban említett négy, pizzafogyasztási szokásokkal kapcsolatos megfigyeléseket – ha egyáltalán használhatjuk ezt a kifejezést az alaphipotézisre nem válaszoló adathalomból statisztikai manipulációval kinyert látszatösszefüggésekre – feldolgozó tanulmánnyal kapcsolatban merültek fel kétségek. De Brown és társai kitartó munkával további 52, Wansink által jegyzett tanulmányban találtak helyenként nagyon súlyos manipulációra utaló jeleket.

Elsőként abban a tanulmányban, amelyre Wansink a 22 millió dolláros minisztériumi támogatást kapó „Smarter Lunchrooms” programját alapozta. „Javíthat-e az iskolai ebédek minőségén a márkázás?” – kérdezte címében a tanulmány, amely azt állította, hogy a 8-11 éves iskolások nagyobb valószínűséggel választanak sütemény helyett almát desszertnek, ha az almára a Szezám utca egyik legnépszerűbb szereplője, Elmo képét ragasztják.

Wansink 2007-ben még az idióta kutatásokat jutalmazó Ig Nobelt is elnyerte azzal a kutatásával, mely során alulról folyamatosan újratöltődő levesestálból etette vizsgálata alanyait. Abban az évben nyert Ig Nobelt az ohiói Wright Laboratórium is a buzibombával végzett kísérleteiért.Fotó: STAN HONDA/AFP

Az még a kisebbik baj volt, hogy maga Wansink összevissza adatokat hivatkozott a tanulmányából, hol azt állítva, hogy a gyerekek 70 százalékkal vettek többet a matricázott almából, hol azt, hogy 46 százalékkal. Brown felfigyelt rá, hogy miközben a tanulmányban 8-11 éves alanyokról írnak, egy helyen arra utalnak, hogy a felfedezéseik segíthetnek a még írástudatlan gyerekeknek. „Elkövettünk egy hibát a cikkben leírt csoport kormeghatározásában, tévesen jelentettük, hogy a gyerekek 8-11 évesek voltak. Valójában az adatokat 3-5 éves gyerekek megfigyelése során gyűjtöttük” – védekezett Wansink. Így máris magyarázatot nyert az a furcsaság is, hogy ugyan miért választana egy kiskamasz almát csak azért, mert azon egy óvodások körében népszerű figurát ábrázoló matrica van.

Ezzel párhuzamosan Jordan Anaya és kutatótársa, James Heathers Wansink és az Elmós tanulmányt is vele közösen jegyző szerzőtársai, a szintén a Cornellen tanító David Just és a Cornellel szemben állami fenntartású, így a munkatársai egyetemi levelezését kérésre kiadni köteles Új-Mexikói Egyetemen oktató Collin Payne egy másik tanulmányában is furcsaságokra figyelt fel. Ebben Wansinkék azt állították, hogy a kiskamaszok sokkal több répát vesznek a menzán, ha annak vonzóbb nevet adnak: X-Ray Vision Carrots, vagyis Röntgenlátást Adó Répa. Persze ebben az esetben is sokkal fiatalabb gyerekeket vizsgáltak a valóságban.

Ennek pedig van jelentősége akkor, ha amúgy felső tagozatosok és gimnazisták egészségesebb táplálkozását célzó programot alapoznak a kutatás eredményeire, ahogy tették azt Wansink 22 millió állami dollárral megtámogatott Smarter Lunchrooms kezdeményezésével.

A visszásságok híre a tanulmányokat publikáló szaklapok szerkesztőihez is eljutott. Az Elmós tanulmányt közlő, amúgy kifejezetten színvonalas szakfolyóiratnak számító JAMA Pediatrics szerkesztője, Frederick Rivara maga is levelezni kezdett Wansinkkel, hogy tisztázza a dolgot. „Áttekintve a tanulmányt, mi is osztjuk a blogposztokban megfogalmazott aggályokat. Jelentős mennyiségű adat hiányzik” – írta. Mint kiderült, az adatok nemcsak a tanulmányból hiányoztak, Wansink és munkatársai sem találták sehol. Rivara végül május 30-án arról tájékoztatta Wansinket, hogy visszavonják az eredeti tanulmányt, bár a javított verzióját újraközlik. Később aztán a javított verziót is kénytelenek voltak visszavonni, vagyis Wansinknek még az a bravúr is összejött, hogy egy tanulmányát kétszer is visszavonták. A röntgenrépás tanulmány eggyel jobban járt, azt csak egyszer kellett visszavonni.

Nem sokkal később Wansink újabb tanulmányát vonták vissza. Abban a második világháborút túlélt veteránok vásárlási szokásait elemezte annak függvényében, hogy a háborúban milyen fokú trauma érte őket. Apróbb problémát jelentett, hogy a vizsgált alanyok között többen a második világháború után születtek. A tanulmányt publikáló Frontiers of Psychology később azzal vonta vissza a tanulmányt, hogy

„nincs empirikus bizonyíték a tanulmány következtetéseire”.

Eddigre, 2017 nyarára Nick Brown és barátai már mániákusan kutatták a hibákat Wansink életművében. Nem kellett sokat turkálniuk, elég hamar szemet szúrt, hogy Wansink kérdőíves felméréseken alapuló kutatásaiban rendre pont ugyanannyi, 770 válaszadó küldte vissza a kérdőíveket. Ez elég különös véletlen, amire Wansink első körben azt a magyarázatot adta, hogy valójában több tanulmánya is ugyanazon a felmérésen alapult. Ez önmagában is felvet etikai aggályokat, de elég hamar kiderült, hogy még csak nem is igaz. A tanulmányokban ugyanis más-más adatok szerepeltek arról, hogy hány embernek küldték ki a kérdőívet, és mennyi pénzt fizettek a visszaküldőknek.

Bár már az addig feltártak is megtépázták Wansink hírnevét, és kritikusai már ekkor megfogalmazták a gyanút, hogy ennyi hiba nem adódhat jóhiszemű félreértésekből, a tudományos elit még elfogadta Wansink magyarázkodását. A tanulmányait publikáló lapok nem gyanúsították csalással, és egyeteme, a Cornell is arra jutott vizsgálatai során, hogy bár hibák valóban voltak, rosszhiszeműségre utaló jeleket nem találtak. Mostanra már ez az álláspont is tarthatatlanná vált. Stephanie Lee, a Buzzfeed News technológiai újságírója kikérte Wansink állami egyetemen oktató társa levelezését, így hozzáférhetett a tudósok egymás közti kommunikációjához. Ezekből a levelekből pedig egyértelművé vált, hogy Wansink tudatosan mazsolázott a rendelkezésekre álló adatokból, addig-addig variálva az adatokat, míg azok statisztikailag releváns korrelációkat nem mutattak, majd ezekre utólagosan dolgozott ki hipotéziseket.

Brian Wansink 2006. október 9-én, a Cornell Egyetem laboratóriumában táplálkozó embereket figyel meg.Fotó: DAVID DUPREY/ASSOCIATED PRESS

Az is egyértelművé vált, hogy Wansink szándékosan olyan összefüggéseket keresett, amelyek jól eladható tanulmánycímeket eredményeznek – olyanokat, amiket aztán a sajtó is felkap. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy Wansinkék egyik – visszavont – tanulmányának eredményei még nálunk is megjelentek, pont egy ilyen virális cikkben. „Nem hiszem, hogy valaha volt olyan érdekes tanulmányom, ahol az adatok egyből jól jöttek volna ki” – írta például Wansink a cikk elején említett török vendéghallgatójának, Özge Sigircinek, amikor az először arra panaszkodott, hogy semmi érdekes nincs a kutatás adataiban. Wansink és kutatótársai 2008-2016 között több levélben is részletesen tárgyalták, sőt, még viccelődtek is azzal, hogy milyen intenzíven ásnak érdekesnek tűnő eredmények után a felmérések adatai közt, hogy azokra aztán jól hangzó hipotéziseket alapozzanak.

Nagyon gyakori volt például, hogy az adathalmazt addig-addig rendezték újra, amíg a két vizsgált jelenség közti összefüggés létét jelző szignifikanciaszint (p-value) el nem érte a kívánt, összefüggést mutató értéket. Erre utal például Payne egyik 2009 áprilisi levele, amely azzal kezdődött, hogy „nem néz ki jól a mintázat”, majd azzal zárul, hogy „nem viccelek, 400 stratégiai mediációs analízist futtattam le, eredmény nélkül”. „Ez már beszteroidozott p-hackelés” – mondta erről Kristin Sainani, a Stanford kutatója. P-hacknek nevezik a tudományban a gyakorlatot, amikor egy kutató addig-addig manipulálja az adatokat, míg az összefüggést nem mutat a vizsgált jelenségek között. Amivel az a baj, hogy ilyen manipulációval gyakran lehet hamis pozitív eredményre jutni, vagyis valójában nem létező összefüggéseket találni. Mint a levelekből kiderült, az Elmós tanulmány alapját képző adatokban sem találtak elsőre semmilyen összefüggést, de aztán Payne addig dolgozott az adatokkal, hogy már azt írhatta Wansinknek: „lehet, hogy a felmatricázott gyümölcs mégis működhet (még egy kis varázslattal)”.

Wansink egy volt munkatársa, Kirsikka Kaipainen szerint Wansink gyakorlatára jellemző volt, hogy előbb vette fel az adatokat, és csak utána próbált hipotéziseket alkotni. Ennél is aggasztóbbnak találta, hogy gyakran nem valamilyen tudományos teóriát igazoló kérdéseket kerestek, hanem arra koncentráltak, hogy milyen összefüggések igazolásával tudnának fasza címet adni. A levelezésből az is nyilvánvalóvá vált, hogy sok esetben maguk is tisztában voltak tanulmányaik gyenge minőségével. Ezeket a gyengébb tanulmányokat aztán a neves szakfolyóiratok helyett kisebb presztízsű kiadványokba próbálták bejuttatni, visszautasítás esetén pedig még gyengébb minőségű folyóiratoknál próbálkoztak.

Brian Nosek, a Virginiai Egyetem oktatója szerint ez összességében már a társadalomtudományokkal kapcsolatos, szélesebb körű problémákra utal. Nosek volt az, aki pár éve hatalmas botrányt robbantott ki a pszichológia világában azzal, hogy megpróbálta reprodukálni pár, nagy visszhangot kiváltó kutatás eredményeit – sikertelenül, ami arra utal, hogy az eredeti eredmények nem valósak. Nosek szerint Wansinkék magatartása részben abból is eredhet, hogy a tudományos előmenetelnek feltétele a publikáció és az idézettség, vagyis minél több, sokat hivatkozott tanulmányt publikál egy tudós, annál biztosabb az előmenetele. Vagyis „a tudósok kénytelenek mindent megtenni, hogy izgalmas, szexi tanulmányokat írjanak, még ha ennek feltétele a kutatásuk hitelességének lerontása is”.

Véleményét Nick Brown is osztja:

„Kilóra, méterre, megtermelt mennyiségre mérjük a tudományt, ennek véget kell vetni. Csak az a baj, hogy ez elképesztően sok ember megélhetését, üzleti modelljét érinti.”

A Brian Wansink tanulmányaival kapcsolatos problémákat Tim van der Zee összegezte részletesen a saját honlapján. A történetet Stephanie M. Lee, a Buzzfeed News újságírója nyolc részes cikksorozatban dolgozta fel:

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.