Akarva-akaratlanul, a 76 éves Martin Scorsese a legújabb filmje, Az ír (The Irishman) bemutatója előtt magasra rakta a mércét saját magának. Tett egy megjegyzést arról, hogy szerinte a Marvel-filmek nem filmek – és ebben Francis Ford Coppola is egyetértett vele –, amire a Disney vezérigazgatója azzal vágott vissza, hogy a Fekete párduc megrendezése semmilyen értelemben sem volt kevesebb, mint bármi, amit Scorsese vagy Coppola valaha tett a filmjeiben. Scorsese aztán a New York Timesban magyarázta tovább, hogy szerinte ezekből a szuperhősfilmekből hiányoznak azok a rejtélyek és bonyolult karakterek, amiken ő felnőtt a moziban, és ezekből a technikailag ugyan jól kivitelezett filmekből hiányzik a kockázatvállalás.

link Forrás

Annyi mindent kéne még elmondanom

Ami a kockázatvállalást illeti, az Az Írben van bőven. A film Scorsese leghosszabb (3,5 órás) és legdrágább filmje (160-200 millió dollárba került), ami végül csak a Netflix közbelépésével készülhetett el, így a szolgáltatónak is ez lett az eddigi legdrágább filmje. A költségek azért is lettek ilyen magasak, mert Robert De Niro már a megjelenése után megszerezte a film alapjául szóló, 2004-es könyv megfilmesítési jogait, és mivel a főszerepet magának szánta, vélhetően nem akarta, hogy a film nagy részében egy fiatal színész arassa le a babérokat helyette, ezért a szereplőket fiatalabbra animálták a filmben.

Ez egyrészt a film első felében sokszor borzasztóan zavaró, egyszerűen furcsán néznek ki a karakterek, bármennyire is kisimították az arcukat, a testtartásuk, a hangjuk, a szemük elárulja, hogy valójában már igencsak idősek. Ugyanakkor egy, moziban eddig nem látott, keserédes élményt is kaphatunk a CGI-nak hála.

Ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom

Az ír az olasz-amerikai maffia egyik kiemelt bérgyilkosa, Frank Sheeran (De Niro) története. A férfit a II. világháború évei egy tökéletes, szenvtelen gyilkossá tették, és ezt a képességét a visszafogottságával és engedelmességével keresztezve olyan jól kamatoztatja, hogy egyre feljebb lép a ranglétrán. A csúcson már az Egyesült Államok második leghatalmasabb emberének, a fuvarosok szakszervezeti vezetőjének, Jimmy Hoffának (Al Pacino) a jobbkeze. (Annak egyébként a filmet elnézve nincs jelentősége, hogy Frank Sheeren több jel szerint hazudozó volt, nem volt ennyire fontos szerepe a maffiában.) Kisebb-nagyobb szerepekben Joe Pesci, Harvey Keitel, Anna Paquin, Bobby Cannavale, Stephen Graham, Ray Romano és Jesse Plemons is feltűnik a filmben.

Az 1995-ös Szemtől szemben két rövid jelenetét és a 2008-as, nagyon gyenge A törvény gyilkosát leszámítva De Niro és Pacino sosem szerepelt ugyanabban a jelenetben, sőt a hosszú karrierjük során Pacino és Scorsese nem is dolgozott együtt, állítólag nem találták meg a megfelelő szerepet. Most viszont majdnem 80 évesen kellett eljátszania a 62 évesen eltűnt Hoffát, és bár jó látni, ami történik, a vásznon lévő figurának sokszor kevés köze van az igazi Hoffához.

Jó ötlet volt, hogy ezúttal Pacino játssza az eszelőst, De Niro, a Bufalino család fejét játszó Pesci és a pár pillanatra beugró Keitel is a korábbi szerepeihez képest végtelenül csendes és jó modorú. (Nagy elégtétel lehet ez Pescinek, aki a nyugdíjból tért vissza, hogy a Nagymenőkben és a Casinóban nyújtott alakítása ellentétét hozva megmutassa, nem csak közveszélyes idegbetegnek jó.)

Végig élvezetes látni, ahogy ezek a színészek végre összeálltak egy olyan nagyszabású maffiafilmre, amilyet csak Scorsese tud megcsinálni. Még a fiatalabb mellékszereplők is több mint 20 éve vannak a pályán, a főszereplők pedig bár mind bőven túl vannak a csúcson, 75-80 évesen is tisztességgel hozzák, amire szükség van, néhány párbeszéd pedig a Wall Street farkasát idézően vicces.

Csakhogy a klasszikus megoldással szemben, amikor fiatal színészeket maszkíroznak öregnek, a CGI egy másfajta narratívát is ad a filmnek. Mivel a megfiatalított színészek nagyon furcsán néznek ki, folyton kizökkentenek, és végeredményben újra meg újra eszünkbe juttatják: elkéstünk, ezek a legendák nem erejük teljén álltak össze, ez már nem ugyanaz, mintha ugyanezt az 1980-as években hozták volna össze, hanem csak egy utolsó közös kép búcsúzóul.

Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk

A 3,5 órás műsoridő bőven ad lehetőséget arra, hogy Scorsese végigtekintsen az életművén, rengeteg utalás van korábbi filmekre (például egy nő hosszan aggódva indítja be a kocsiját, attól tartva, hogy az felrobban, mint a Casinóban). Olyan lehetett Scorsesének ebben a világban ráérősen nézelődnie és mesélnie, mint Tarantinónak a legutóbbi filmjében. A rendező egymás után adagolja az ismerős sztorikat a Little Italyben elkövetett gyilkosságokról, közben pedig nem szégyell olyan, már többször ellőt, nagy klasszikus dalokat alátenni, mint a Sleep Walk.

Ezzel együtt viszont egy nagyszabású történetet is elmesél, persze magához, nem a Marvel-univerzumhoz képest. Szinte már Oliver Stone-t idézi, hogy a maffia elnökválasztások körüli kavarásait, a CIA kubai akcióit, a Las Vegas-i kaszinók feltőkésítését és a Kennedy-gyilkosságot is feldolgozta. Az utóbbit ráadásul annak haszonélvezői szemszögéből: az egész USA-t megrázó hír Hoffáékhoz egy fagyizóban jut el, és a döbbenettől, hogy a maffia még ezt is el tudta intézni, nem tudják, hogy sírniuk vagy örülniük kellene-e.

Mindez mégsem teljes összefoglalása a rendező életművének, hiszen Scorsese rengeteg más műfajban készített sikeres filmeket (Taxisofőr, Dühöngő bika, Aviátor), és De Niro után a másik állandó partnere, Leonardo DiCaprio fel se tűnik a filmben. (Elvileg a következőben mindketten benne lesznek, és Scorsese 2-3 másik filmtervet is dédelget egyszerre.)

Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk

De mégis kapunk afféle lezárást. Ott, ahol a Nagymenők vagy a Casino véget ért azzal, hogy a főhős kiszállt a buliból, ezúttal nincs vége. Nem akarom lelőni a poént, de az utolsó 30 percben Scorsese egész furcsa hangot üt meg, és nagy tanulságokkal szolgál. A legtöbb filmje a bűnről és a bűntudatról szól, itt pedig egy olyan katonát mutat be, aki mindig tette a dolgát, de azokat, akik a legfontosabbak neki, cserben hagyta, és még magyarázatot sem tud rá adni, miért tette. Bűntudata is leginkább amiatt van, hogy nincs bűntudata.

A legutolsó jeleneten pedig sokáig lehet gondolkodni, pláne azután, hogy a szuperhősfilmvita afféle letűnt kor művészei és az új idők szakemberei közötti harccá fokozódott. Az ír legvége olyan, mintha – az egyébként még mindig csak 77 éves – Scorsese mindent kibeszélt volna magából, de azért az ajtót nyitva hagyná, hátha kíváncsi rá még valaki, és történik valami a mozi világában.