Szürreálissá vált a világ - többek között erről beszélt szombat délután Olga Tokarczuk lengyel író, amikor átvette Stockholmban az irodalmi Nobel-díjat (ő a 2018-as díjazott, de a zsűri elnökét érintő botrány miatt tavaly nem hirdettek győztest, így idén két irodalmi Nobelt is adtak, a 2019-es díjazott az osztrák Peter Handke lett, róla itt írtunk részletesen.)

Olga Tokarczuk a díj átvételekor tartott előadásában szomorú látleletet adott a világ szellemi állapotáról. Azt mondta, hogy az emberi civilizáció sorvadóban van, és ez az irodalom jövőjét is veszélyezteti.

Annak ellenére érzékel válságot, hogy első ránézésre az irodalom remekül van: soha ennyi könyv nem jelent meg, és soha ennyi író nem adhatott ki könyvet, óriási könyvfesztiválok és könyvvásárok követik egymást szerte a világon. Mégis úgy érzi, hogy valójában csak a zaj lett nagyobb, és az irodalom lényege elveszőben van. Előadása végén mondta csak ki, hogy mi tűnik el éppen az orrunk előtt:

az érzékenység.

Márpedig szerinte az érzékenység az irodalom kiindulópontja, nélküle nem érdemes történetet mesélni, és az érzékenység az olvasónak is kell, mert megértett történetek nélkül nem lehet a világot felfogni.

Csak az egyes szám első személy érvényes már

Tokarczuk abból indult ki, hogy két jelenség változtatja meg éppen alapjaiban a történetmesélés módját. Az egyik a szubjektivitás diadala. Elsősorban a közösségi oldalaknak köszönhetően soha ennyi ember nem mondta még el egyszerre, hogy mi történt vele, merre járt. Ez lett a fő írói szerep is, mert mostanra az emberek azt a mesélési alapállást értik és fogadják el leginkább, amikor valaki elmondja, hogy mi van vele.

Ez egyfelől természetes következménye szerinte annak a nyugati kulturális hagyománynak, ami már évszázadok óta az egyén felfedezéséről szól. Ugyanakkor szerinte annyi párhuzamos, szubjektív narratíva érkezik most már az emberek felé, hogy kiveszőben van az univerzális látásmód, nincsenek közös metaforák, mítoszok, mesék, amelyeknek ismeretei érthetővé tették eddig a történeteket. Nincsenek érvényes hivatkozási pontok, példák, amelyek ugyanazt jelentik mindenkinek. Tokarczuk arra figyelmeztetett, hogy az élet események sorozatából áll össze, és ha ezeket az eseményeket nem lehet érvényesen elmesélni, akkor azokat megérteni sem lehet.

Az irodalom lényege Tokarczuk szerint az az intellektuális és érzelmi hatás, amikor az olvasó a történet szereplőinek motivációit és kalandjait beépíti a saját tapasztalatai közé, és ettől jobban megérti a világot és önmagát.

Ehhez azonban szükség lenne arra, hogy aki a történetet mondja, az ne csak önmagát lássa, hanem minden szereplő motivációját átérezze. Ez a látásmód azonban kiveszőben van szerinte. "Ki a narrátor, aki a Biblia elején azt mondja, hogy kezdetben volt az ige?" - tette fel a kérdést, szigorúan nem teológiai szempontból, hanem azt jelezve, hogy ma már nem az a kérdés, hogy mit mondunk, hanem az, hogy ki mondja. És ez a mesélés érvényességét fenyegeti.

Tokarczuk emlékeztetett, hogy évszázadokig élt az a vélekedés, hogy minél többet tud egy ember a világról, azaz a tényekről és azok összefüggéseiről, annál boldogabb, egészségesebb és gazdagabb lesz, és ha a sok ember válik műveltté, akkor az egész társadalom jobbá válik. Tokarczuk szerint az internetről kezdetben azt lehetett hinni, hogy óriási lehetőséget ad ennek az álomnak a megvalósításához.

Csakhogy a rengeteg könnyen hozzáférhető információ inkább durvábbá, dühösebbé tette a világot, mert egymással összeegyeztethetetlen narratívákat erősített fel, és univerzális látásmód helyett a kiabáló őrjöngés jellemzi. A rengeteg információ elől pedig az emberek a leegyszerűsített kinyilatkoztatások mögé menekülnek. Illetve az egykor csak neurotikus költőkre jellemző teljes elbizonytalanodás mostanra általános közérzetté vált.

Ráadásul a sok információnak nem a felhasználók látják elsősorban hasznát, hanem azon kevesek, akik a felhasználókról szóló információkhoz férnek hozzá, és így üzleti vagy politikai érdekeik mentén manipulálják az embereket.

Írás helyett kép, regény helyett sorozat

A másik fontos új jelenség - az egyéni vélekedések dühös kakofóniája mellett - hogy az írás szerepét a 21. században átvette a kép. Levelek és naplók helyett képeket osztunk meg, ez viszont silányítja a szellemünket, mert sokkal kisebb erőfeszítésbe telik befogadni az információkat, és így elveszik az értelmezés közben kialakuló mélyebb, összetettebb megismerés.

Az irodalom szerepét átvették a filmsorozatok, ez lett az uralkodó műfaj, ami Tokarczuk szerint szintén teljesen átalakította a történetmesélés szerkezetét. A sorozat lényege ugyanis a figyelem ébren tartása, mindenáron. Éppen ezért a mai történetekben a karakterek menet közben teljesen átalakulhatnak, a jellemfejlődést nem az író valóságot megmutatni akaró koncepciója, hanem a fordulatokra való igény határozza meg. Pont ezért visszatért a mai történetekbe "deus ex machina" alkalmazása is, amikor váratlanul, a történet belső logikájától függetlenül, minden a feje tetejére áll. Az új évad elkészítésének üzleti alapú reménye miatt lezáratlanság is jellemzi a mostani történetmesélést, ez viszont elveszi a befogadótól a katarzist, illetve a tanulság levonásának lehetőségét.

Igazi?

Az irodalmat a rengeteg álhír is veszélyezteti, mert a fikció rossz felhangot kapott. Tokarczuk felidézte, hogy mennyire idegesíti, amikor megkérdezik egy-egy regényéről, hogy az igazságot írta-e meg. Az irodalom ugyanis szerinte olyan fikció, ami az igazságot keresi, de nem szó szerint igaz. "Anna Karenina, Hans Castorp vagy Micimackó igaziak?" - tette fel a kérdést, mutatva, hogy miért abszurd a szó szerinti igazságot számon kérni az irodalmon. Ha az emberek alapélménye az, hogy nincs univerzális igazság, illetve csak az az igazság, amit szó szerint lehet érteni, akkor az irodalomnak vége van - figyelmeztetett.

Az irodalom úgy keresi szerinte az igazságot, hogy a legfontosabb kérdése a "miért". Utalt előadásában Edward Morgan Forster angol író A regény aspektusai című művére (magyarul itt lehet egy kis összefoglalót olvasni róla), amiben a szerző a következő példát hozza fel: "A király meghalt és a királynő is meghalt" - ez csak egy történet. "A király meghalt, aztán bánatában a királynő is meghalt" - ez már cselekmény, itt kezdődik az irodalom, mert a miért-re is kapunk választ. Ami lehet, hogy nem tényszerűen igaz, de a történetet kontextusba helyezi, és a hétköznapi tapasztalatokkal hozza összefüggésbe, és így egyszerre kelt érzelmi hatást, és segíti a világ megértését.

Az igazi író ugyanis összefüggéseket mutat meg, szintetizálja a világ jelenségeit, azzal, hogy párhuzamosan több nézőpontot is átél - jelentette ki Tokarczuk. Ha ennek a rendszerszintű gondolkodásnak a képessége elveszik, akkor mechanikussá és brutálissá válik az élet - figyelmeztetett.

Ezért van szükség érzékenységre. Az íróknak érzékenyeknek kell lenniük, hogy az összefüggéseket ábrázolni tudják, és ezt az érzékenységet olvasókban feltámaszthassák. Érzékenység nélkül nincs lelkiismeret, nem vesszük észre, hogy a sorsunk közös, és érzékenység nélkül nincs megértés és empátia sem. Az irodalom ezt az érzékenységet erősíti az emberekben, és katasztrófához vezet, ha ez a képesség eltűnik a világból - üzente Tokarczuk.

A teljes beszéd eredeti lengyel nyelven itt nézhető meg, az angol fordítása pedig itt olvasható.