Az megvan, hogy a Szomszédok világa ma elérhetetlen álom egy átlagos magyar fiatalnak?

„25 éve még Amerika legnagyobb vesztesének tűnt, de ma már egyértelmű, hogy eszetlen nagy király volt”, emlékezett meg Herczeg Márk tavaly a 444-en a Rém rendes család című sorozat hőséről, Al Bundyról. A szórakoztató cikk arról szól, hogy a maga idejében kinevetett fehér munkás férfi mai szemmel egyáltalán nem élt olyan rossz életet: emeletes ház, két gyerek, autók és európai nyaralások, mindezt egy cipőbolti eladói fizetésből.

„Al Bundy élete egy mai nyugati férfinak maga az amerikai álom. Lehet nevetni” – zárta írását pikírt szerzőnk, amivel egyébként pontosan rátapintott a mostanában tényleg zajló generációs viták lényegére. Amikor ugyanis a nyugati szépkorúak azzal nyaggatják a milleniumi-, Z-, és egyéb generációs fiatalokat, hogy az avokádós okostelefonok nyomogatása helyett miért nem dolgoznak keményebben a jövőjükért, a válasz az ok boomer mellett az szokott lenni, hogy:

„Talán észrevehetné az előző generáció, hogy ők még egy olyan világban nőttek fel, amiben nemhogy a közép- de a munkásosztálybeli léthez is simán hozzátartozott egy saját családi ház, így volt értelme hajtani érte, ma már ez munkabérből szinte elérhetetlen, úgyhogy hadd röhögjünk már legalább a TikTok-videókon békében, ha egyszer úgysincs jövő.”

És mi van nálunk?

Helyezzük most át ezt a beszélgetést a chicagói Buckingham szökőkút tövéből a globális félperifériára, Budapest XI. kerületébe. Irány Gazdagrét.

Itt játszódott 1987 és 1999 között a Szomszédok. A sorozat, ami 

  • volt, hogy tömegeket ragasztott a képernyő elé csütörtök esténként a maga kisemberi nézőpontjával,
  • aztán volt, hogy a kádárizmus ránk rohadt, Barkas-szagú örökségeként gyalázták,
  • majd feloldódott a szokásos retrohullámban, vég nélkül ismételve, idézve és mémesítve.

Egy dolog soha nem történt: egyetlen megközelítés sem szólt arról, hogy bármi irigylésre méltó lenne Vágásiékban és a többiekben. De tegyük fel, hogy 2019-ben kapja el valamelyik epizódot havi 150 ezer forintos albérletének sarkában, laptopjával az ölében egy budapesti huszonéves. Feltűnhet neki a ciki világítás, a teátrális végszavak és a bénácska akciójelenetek, de ennél sokkal jobban elkerekedhet a szeme attól, hogy:

Hol laknak ezek a szereplők? Több szobás, emeleti, budai ingatlanokban? Mindezt tanári meg nyomdász fizetésből? Miféle világ ez?

Bár ez nem komoly gazdasági cikk, csak egy hőbörgős publicisztika, ami Al Bundyt hozza fel példának, de ehhez a részhez pont számokat is tudunk rendelni. A Blikk idén augusztusban írt arról, hogy mennyit érnek most a Szomszédokban látott ingatlanok. A cikk szerint a forgatás előtt a négy lakást összesen négymillió forintért vette meg a Magyar Televízió. Hogy mi lett ezek közül Taki bácsi és Lenke néni háromszobás, 74 négyzetméteres otthonával?

A magyar álom.

2012-ben 16,5 millió forintért árulta ezt a lakást akkori tulajdonosa. Ez persze nagyon jelentős növekedés, de erre az árra talán még mondhatjuk, hogy az akkori bérszínvonal mellett, kölcsönökkel-gyűjtögetéssel-összeszorított foggal (ezekre mind szüksége volt a sorozat szereplőnek is!) össze tudták hozzá szedni az önrészt középosztálybeli magyarok is, akik így egy lakáshitellel együtt akár be is tudnak költözni. 2012 viszont még pont az ingatlanpiaci boom előtt volt, a lap így azt is hozzáteszi, ma mennyibe kerülne ez a kecó. Körülbelül 40 millió forintba.

Egy gyors ellenőrző számítás: az Ingatlan.com éppen a napokban publikálta, hogy a budapesti panelek négyzetméterenkénti átlagára 578 ezer forint. Bár a gazdagréti ár valószínűleg inkább magasabb az átlagnál, de számoljunk ezzel az értékkel. Ez alapján Lenke néniék otthona ma 42,7 millió forintba kerülne.

Összehasonlításképpen, Vágási Judit emlékére ide kattintva megtekinthető a mai pedagógusi bértábla. Erre már aligha lehet azt mondani, hogy össze lehet szedni, vér ide, összeszorított fog oda.

Tényleg gazdag rét

A héten az Index arról is közölt adatokat, hogy egyes budapesti utcákban négyszeres drágulást is hozhattak az elmúlt évek. Például a VIII. kerületi Palotanegyedben. Amire ugyan rá lehet vágni, hogy nem muszáj ott lakni, de

arra már nehéz mit mondani, hogy még a posztkádárista siralom szimbolikus helyszínei is konkrétan elérhetetlenné váltak egy átlagos magyar fiatal számára.

Az elmúlt évek ingatlanpiaci változásai szinte fekete-fehéren osztották nyertesekre és vesztesekre a társadalmat. Akinek volt lakása Budapesten, pláne ha ezt ki is tudja adni, az nyert, akinek pedig nem volt, annak simán lehet, hogy évtizedekre eldőlt a sorsa, és mostantól lehajtott fejjel kergetheti az álmot, hogy ehhez valaha legyen elég pénze. Ehhez kellettek piaci erők és Budapest nemzetközi felpörgése, de legalább ennyire hozzátartozik az ide-oda rángatott szabályozás, és persze a maffiaszerű politikai tevékenység is. A végeredmény viszont elég világos.

Lakásmenet 2019-ben „Airbnb takarodj, a lakhatás alapjog!” felkiáltással.Fotó: Halász Júlia

A Habitat for Humanity nevű szervezet éves lakhatási jelentése egyértelműen arra jutott, Magyarországon is egyre erősödik a bérlői generáció. Tagjai jellemzően azért nem laknak saját lakásban, mert nem engedhetik meg maguknak, és hosszú távon sincs esélyük arra, hogy ingatlant vegyenek. Ehhez pedig 2010 és 2016 között átlagosan 75 százalékkal drágult albérletek tartoznak (az árak azóta tovább nőttek). 

Van, aki erre azt mondja, hogy Magyarország ezzel csak csatlakozik a világtrendhez, és Nyugaton sincs az másként, hogy sokan nem saját ingatlanban laknak. Ebben van igazság, de egyrészt minden mutató szerint a lakásszegénység szempontjából a legrosszabb helyen áll Magyarország a visegrádi országok között, Szlovákiához képest is nyomorúságos a helyzet. Másrészt a nyugati példához nyugati bérek tartoznak, Magyarországon viszont egyszerre igaz az, hogy:

Ráadásul jobban megnézve a „máshol sem jobb” a helyzet logika sem az igazi. Valójában sehol sem tesz jót, ha a társadalom szétszakad egy nagyon szűk tulajdonosi, és egy sokkal szélesebb, kiszolgáltatott helyzetben lévő rétegre, pláne egy olyan alapvető szükséglet esetében, mint a lakhatás. 

Chilétől Hongkongig

Nemrég helyszíni tapasztalatok alapján írtunk arról, milyen bizarr disztópiába fordultak San Francisco utcái, ahol milliárdosok és súlyos nyomorban élő emberek kerülgetik egymást. Vagy ott van Chile, ahol idén ősszel törtek a felszínre elemi erővel az évtizedek óta növekvő társadalmi feszültségek. A GDP számszerűen rendben volt, a chilei sikertörténetet közgazdászok mutogatták, csak közben olyan egyenlőtlenség alakult ki mögötte, hogy végül egy egészen kis szikra is elég volt ahhoz, hogy boruljon a rendszer. Itt egy 4 százalékos metrójegyár-emelésből lett 23 halálos áldozattal járó balhé. „Nem a 30 pesóról, hanem a 30 évről van szó”, mondták a tüntetők. Váltsunk kontinenst: a hongkongi tiltakozások alapvetően persze Kína hatalmáról szólnak, de ott vannak mögöttük a brutálisan elszállt lakásárak is.

Legalább 15 éve nem volt ekkora utcai tüntetés HongkongbanFotó: DALE DE LA REY/AFP

„Havi hétezer dollárért egy cellában élünk,
tényleg azt hiszitek, hogy a börtöntől félünk?” 

- így szólt egy hongkongi graffiti, ami jól mutatja: lehet, hogy nem ez a közvetlen ok, de ha az emberek eljutnak arra a pontra, hogy nincs mit veszíteni, akkor a hatalomnak sem ugyanolyan erővel és vehemenciával fognak nekimenni.

„A társadalmi rendünk, beleértve ebbe az állam, a közösségek, a piac mai funkcióit, recseg-ropog. Az elitek úgy alakították ki a társadalmi szerződést, hogy elfeledkeztek a társadalom jelentős részéről. Ez a 2000-es évek eleje óta világos, és a globális válság 2007-08-tól felerősítette ezt a problémát. Az alsó középosztályba csúszó rétegeket nagyon idegesíti, hogy mit látnak a politikai-gazdasági elitben. Rebellióhangulat van, ez pedig így nem lesz fenntartható” - mondta Holtzer Péter, a Világbank és az IMF nyugdíjtanácsadója ősszel a Portfóliónak.

Lassan felőrli a társadalmat

Ezek a példák persze távolinak tűnnek a budapesti Airbnb-k ehhez képes gyenge zajától. Az ilyen helyzet nem egyik napról a másikra eszi meg a társadalmi békét. Természetesen nem láthatjuk előre, milyen fordulatok jönnek még - hiszen néhány évvel korábban éppen az ingatlanhitelekbe rokkantak bele emberek. Igaz az is, hogy vannak megoldási kísérletek is, mint például a berlini lakbérbefagyasztás

De ha a helyzet nem javul, és egy teljes generáció abba nő bele, hogy normális, mindennapi munkával nem tud érdemben előrelépni és változtatni a helyzetén - miközben a domináns értékek és kultúra még mindig azt sugallják, hogy csak rajtad múlik, mit hozol ki magadból - az nem múlik el következmények nélkül.