Ez itt a 2010-es évek 100 legjobb számát felsoroló lista második része, amin az első 50 helyezett szerepel. Az 51. és a 100. hely közötti előadókról a lista első felében írtunk, az ide kattintva érhető el. Abban a cikkben értekeztünk hosszabban a 2010-es évek és a lista tanulságairól is, és ismertettük a lista összeállításának technikai részleteit. A lényeg: egy előadó csak egy számmal kerülhetett fel a listánkra.
A szócikkeket írták: Bede Márton (BM), Czinkóczi Sándor (CZS), Gelegonya Edina (GE), Herczeg Márk (HM), Horváth Bence (HB), Kocsis András (KA), Neményi Lilla (NL), Németh Zsófia (NZS), Rónai András (RA), Sarkadi Zsolt (SZS), Szabó Sz. Csaba (SZSZCS).
Bármennyire is csábító a párhuzam, a kecskeméti születésű Korb Géza nem egyszerűen a kiskunsági Mac DeMarco (bár ha egyszerűen ennyi lenne, az se lenne szégyellnivaló), hanem sokkal több annál, egy igazi magyar antisztár, aki az antisztársága ellenére is (vagy pont épp azért) nagyon szerethető. A Rock Band for Old Mennek semmilyen logikus mérce szerint nem szabadna működnie, és éppen ettől működik igazán. A koncertjeik is ezért mennek élményszámba, a nézők nemcsak nézők, hanem néhány perc alatt szurkolókká is válnak, a színpadon álló, furcsa emberekkel együtt izgulnak azon, hogy minden jól sikerüljön. Nagyon kevés magyar előadó képes ilyen könnyen ilyen szeretetközösséget teremteni. A Rock Band for Old Mennek egyébként elvileg van már egy kész albuma, de rendesen felvenni és kiadni még sajnos nem sikerült. (SZS)
Az évtized végének nagyszerű fejleménye, hogy a kortárs, hm, urban stílusokban a YouTube-huszárok és az amatőrök mellett megjelentek a valóban kreatív alkotók. Ez főleg a trapben volt látványos, de az újvonalas R&B-ben is történtek izgalmas dolgok. A Taxi ennek a vonalnak az abszolút csúcsműve, jól eltalált hangulatával, kimunkált hangzásával, bőségesen szórt ötleteivel mind az énekben, a szövegekben és az alapban. (RA)
Ebben aztán szinte minden van: ragadós groove, klasszikus énekharmóniák, mániákus gitározás, elszálló orgonaszóló, lebegés és kaszabolás; ám mindezek magától értetődő(nek látszó) természetességgel alakulnak egymásba bő hét percben. A pszichedelikus rock térnyerése az évtized egyik nagy magyar trendje volt, de a Qualitons másképp csinálja, mint a többiek. Eddigi csúcsművük a a 2018-as Echoes Calling lemez, de ahogy az évtized vége (pl. a KEXP-fellépés) azt mutatja, hogy még mindig vannak előttük távlatok. (RA)
Érthető történelmi okokból a tropical elektronika nem egy túlreprezentált műfaj itthon, de azért így sem vagyunk izgalmas alkotók híján. Szekeres Géza egyszemélyes projektjére már Gilles Peterson is felfigyelt, ez a dal pedig egy igen szórakoztató spacedisco-remek, szinte bármilyen alkalomra. (HB)
Ez a szinte instrumentális, szinte elfeledett posztdiszkószám amilyen primitív, annyira időtlen benyomást tesz, ráadásul semmilyen ponton nem kapcsolódik semmilyen magyar zenei áramlatba, szerencsére. Az EZ Basicből ismert Szarvas Árpádnak a Models Can't Fuck egy mindössze pár kislemezt összehozó side-projectje de az örökzöld funk és diszkó meglepően jól áll neki. (NZS)
A földrajzi nevekhez különösen vonzódó zenekar ezzel a 2012-es számával kapta el legjobban annak az időszaknak a hangulatát, amikor még az indie rock is izgalmasabb volt, és még a bulinegyedet sem a legénybúcsúkra optimalizálták. A vállaltan egyszerű, reklámspotos popzenéjükkel görcsölés nélkül sikerült túllépniük a korábban meghatározó alterrock zenekarok mindent túlművészkedő hagyományain. (CZS)
Amikor egy 13 perces, lassan kibontakozó pszichedelikus jam ennyire jól szól, akkor valószínűleg egy óriási kémiával működő zenekar egyik varázslatos pillanatának lehetünk épp tanúi (legfeljebb az lehet furcsa, hogy átlag 20 éves zenészek hoznak össze ilyesmit). Persze nem árt, ha a képletből nem hiányzik Fodor Dávid, a The Nobody Elses frontembere, akinek dalszerzői képességeiről 2018-as szólólemezén (Fodor Dávid & Doom Blues) is meg lehet győződni. (NZS)
A tízes években egyértelműen Szegedről jöttek a legjobb magyar punkzenekarok (vagyis inkább posztpunkzenekarok, mindegy), így például az A Párthoz több szálon kapcsolódó Testrablók is, amely inkább a játékosabb, izgágább, táncolhatóbb végéről fogja meg a műfajt, ez pedig kifejezetten az előnyére válik: én például már hónapok óta képtelen vagyok kiverni a fejemből azt, hogy BE-SZÁN-TÁS, meg hogy ajjaj, őrültek háza, ajjaj, recseg a váza, amit egyáltalán nem bánok. Egyszerre és felváltva rikoltozó nőket hallgatni amúgy is mindig fantasztikus élmény, úgy meg aztán pláne, ha magyarul csinálják. (SZSZCS)
A 40 Days számának lassú folydogálásába a dream pop nihilizmusa és annak érzése ivódott bele, hogy bár annyira nem rossz itt, tulajdonképpen valahol máshol mindig éppen jobb lenne. Úszunk együtt a könnyű és tökéletes gitártémával, az éteri énekkel és a sistergő pszichedelikus rockkal – a hullámok alól pedig felfejtődik, hogy nincsenek terveink és céljaink, de nem is kellenek, mert hát a végén úgyis mindig lesz valami. (GE)
A Fran Palermo az évtized egyik legizgalmasabb és legnagyobb figyelmet kapó zenekara. Maga a produkció tulajdonképpen a zenekarvezető, Henri Gonzo szólóprojektje, akiről az Index pár éve még dokumentumfilmet is forgatott. Sok évnyi utcazenélés után az évtized során nyújtózkodtak az indie, a folk és a krautrock irányába is, elég sok számot ki lehetne emelni a munkásságukból, azonban a Yellow Man a maga táncolós húzásával és a gazdag hangszerelésével jól mutatja be az együttest. A listára egyébként még a Monsoon című szám is felkerült tőlük. (KA)
A lista folytatódik, csak lapozni kell hozzá itt lenn
↓ ↓ ↓
A Volkova Sisters az évtized egyik legjobb magyar zenekara volt, annak ellenére, hogy székhelyük nagyrészt Londonban volt, itthon pedig évente csak párszor léptek fel. A dark szintipopból utolsó lemezükkel a trance-ig merészkedtek, ez a szám pedig valahol a kettő között van. A szintialapoknak a nyers gitár és az elemi erővel lüktető ütősök adnak egyedi ívet, és ezt az énekes, Berger Dalma szétefektezett hangja csak még izgalmasabbá teszi. A zenekar tavaly adta utolsó koncertjét, pár hónapja pedig bejelentették, hogy feloszlanak. (KA)
Hát, ebben az évtizedben sem lett magyar világsztár, viszont számos (réteg)műfajban tök jól teljesítettek magyarok, a világzenétől a drum and bassig, meg például a kísérleti elektronikában is. Lázár Gábor tiszteletre méltó monomániával, magát a szintetizált hangok természetébe beleásva építi saját világát, így jutott el a maga képére formált (majdnem) tánczenéig. Unfold című albuma többek között a DJ Mag és a FACT éves listáján is előkelő helyre került 2018-ban. (RA)
Vajon ugyanitt végzett volna ez a szám, ha az évtizedben a zenetévék helyére lépő Youtube-on nem lenne ilyen lebilincselő videója? Nem az Uffalo Steezé az egyetlen szám ezen a listán, amivel kapcsolatban fel kell tenni ezt a kérdést, mint ahogy szintén nem az egyetlen, aminek a 2010-es évek legjobb magyar kliprendezője, Horváth Viktor készített lebilincselő reklámfilmet De az az igazság, hogy Vanis és Yvein Monq, azaz Sági Viktor és Gryllus Ábris közös produkciója akkor is megállja a helyét, ha az ember becsukja a szemét, és nem szórakozik a Toldi, a Larm, a Telep és a Központ közönségének/mozgatórugóinak elbaszott üdvözlésein. A chicagói gyökerű juke így az évtized végére már lejárt lemez, a Wassup viszont kiállta az idő próbáját. Legfeljebb annyi változott, hogy az amerikai ghettohouse-halmazból átkerült a lemeztáskában a globális tánczenék fakkba. (BM)
Mansplaining, manspreading, metoo és így tovább - a 2010-es években a magyar nyelv sokat gazdagodott a feminizmusnak köszönhetően. Viszont egészen a leges-legutolsó heteiig kellett várnunk, hogy a korszak nagy kultúrharca, amit többre vágyó nők vívnak olyan férfiak ellen, akik szerint több csak nekik jár, méltó összefoglalót kapjon. A mindenféle punkegyüttesekből kinőtt Holnaplányok nem a Tereskova-féle bájos trágárságban utazik, hanem abban a konfrontatív riot grrrl-hagyományban, aminek felvállalásához eddig senki sem volt elég tökös Magyarországon. Mélytorkozzon téged a halál! (BM)
Nőként női előadókat hallgatni eleve teljesen más és felszabadítóbb érzés, mint csupa férfiakat; az pedig már megint egy másik dimenzió, ha ezek az előadók nem például Portlandból érkeztek, hanem abból az országból-városból, ahol mi is felnőttünk és/vagy élünk. Az Exotic Girlfriend ráadásul szó szerint arról énekel, amit körülbelül minden, a Nyugattal és a Nyugati Emberrel már valaha találkozott kelet-európai nő megtapasztalt: a kelet-európaiságról, mint egzotikumról. Ez az a helyzet, amikor az identitásunknak egyik szelete a többi szelethez képest aránytalanul felerősödik mások szemében, az Exotic Girlfriend pedig csavar ezen egyet, és megrántja a vállát: „aha, az akcentusunk különleges, ki gondolta volna? mesélj még!” A lo-fi szintivel a háttérben püffögő, hihetetlenül fülbemászó dal rövid szövegének annyi tetőpontja van, hogy az már szinte igazságtalan (Wes Anderson kontra Michael Haneke! gazdasági gyarmatosítás!), és a bámulatos VHS-klipről akkor még egy szót sem szóltunk. Az Exotic Girlfriend mint zenekar és mint szám is minden, ami lehet, és még annál is egy kicsivel több. (GE)
A MYGL-projektből is ismerős Barkóczi Noémi még az évtized elején, az első nagy hálószobapop-hullám idején bukkant fel a Bandcampre feltöltött, akusztikus gitárra írt dalaival, hogy aztán tíz évvel később már egy teljes zenekarra hangszerelt számokkal legyen a hazai lo-fi pop fontos alakja. Az Üzenet a nyúlnak még az egyszálgitáros korszakban született, és mind szövegében, mind a minimál zenéjében benne van már minden, amiért Barkóczi dalait megszerettük. (HB)
Fülöp Péter az a fajta, lehengerlő tehetségű showman, sőt: MŰVÉSZ, aki akármibe is kezdjen, azt biztosan elég szórakoztatóan fogja csinálni. Jól példázza ezt ez a dal is, a Family szinte csak úgy mellékesen született, aztán az óriási rajongótábort összerántó, és külföldön is játszott magyar HBO-sorozat, az Aranyélet főcímzenéje lett. Ráadásul Fülöp erre a listára nemcsak a Familyvel, hanem az LA és a The Rat című számával is felkerült, sőt, kis híja volt, hogy a Vadnyugat néven előadott, Mi ez az idő? című internetsláger is külön szócikket kapjon. (SZS)
Gryllus Ábris, azaz Yvein Monq 2015-ös Naomi Nights című EP-je egyben is nagyon jó, a TWUN pedig szépen összefoglalja ezt az egész magyar juke-footwork-izét, amit egyébként sem kell értenie senkinek, elég ha hallgatjuk és élvezzük. A szám klipje pedig egészen mesteri. (SZS)
Borsos Oleg és Lechner Márk 2011-ben alakította a Polar Dear duót, és őket is meglepte, hogy az Even If I’m Late című számuk mekkora sláger lett már anélkül is, hogy valaha előadták volna. „Egyébként semmilyen más erőfeszítést nem tettünk a siker érdekében, csak megcsináltuk a klipet és beküldtük” - mondták a Quartnak 2011-ben, miután a dalt a Petőfi Rádió és a Viva TV is rongyosra játszotta. A siker 9 év távlatából is érthető, pontosan így kell működnie egy rádióslágernek. A Polar Dear egyébként ezután is készített számokat az évtized első pár évében, de az Even If I’m Late sikerét nem tudták megközelíteni. (SZS)
Ritka az ilyen pillanat a (tágan értett) popzenében, hogy valami olyasmi születik Magyarországon, ami sehol máshol nem jöhetett volna létre. A pszichedelikus folk, az ambient és a népzene a megjelölhető eredet, de itt jogos, hogy a Bajdázó saját műfajelnevezést talált ki: börzsönyizene. Türelmesen kibomló, a saját nyugodt ritmusára a hallgatót is finoman ráhangoló zenéjük egyik magaslati pontja ez a szám, a maga rengeteg mindent - egy sosem volt népi mitológiától a hétköznapok költészetén át a keleti bölcseletig - összeolvasztó, bár megejtően keresetlennek ható szövegével. (RA)
A hazai gyerekpszichedélia remekműve, kevesebb mint két percben több gondolattal és humorral, mint számos befutott dalszerző évtizednyi életművében. A felnövés ugyan szétfeszítette a testvérzenekar kereteit, de azt elég könnyű elképzelni, hogy bőven fogunk még találkozni Csernovszky Márk és Fanni újabb projektjeivel. (HB)
A 12z-ből is ismerős Szabó Bálint szólóprojektje és egy örökké tartó nyomozás a vad hangok, az európai fülnek nehezen értelmezhető hangolások és a dallamok mögött rejlő transzcendens élmények után. Ennek a nyomozásnak volt eddigi egyik csúcspillanata az Opal Tapes kiadónál megjelent első lemezen ez a rendkívül sűrű szám. (HB)
A Paraszt vagyok pontosan az a szám, ami ha tetszik, akkor paraszt vagy, de egyáltalán nem bánod. A Románia meglepő módon egy rendkívül dalcentrikus zenekar, gyakorlatilag az összes számuk emlékezetes a maga módján, úgyhogy állhatna ezen a listán akár a Ne bántsd!, vagy szinte bármelyik a nem túl sok Románia szám közül. Ami a Romániát kiemeli az egyszeri bunkó zenekarok közül, az a VALÓDI humorérzék és a pózokat vagy kliséket nélkülöző, primitív rock 'n' roll elsöprő ereje. (NZS)
Hegyi Dóri az évtized egyik legkeresettebb vendégénekesnője volt (ez a leghíresebb dal, amiben szerepelt), szóval lehetett tudni, hogy jó. De ezzel a szólódalával, bátran kitárulkozó törékenységével, lúdbőröztető szépségével bőven túllépett a „jó énekesnő” kategóriáján. (RA)
A listán a Models Can’t Fuckkal is szereplő Szarvas Árpád másik együttese, az EZ Basic 2000-ben, azaz 20 éve (igen, brutális) alakult, és a 2007-es Hocus Focus lemezzel ért el a csúcsra. Ahhoz képest a 2010-es Hello Heavy nem hozott sok újítást, a Motorik Erik viszont így is az EZ Basic egyik legjobb, ha nem egyenesen a legjobb száma. Az pedig, hogy egyáltalán nem lóg le erről a listáról még 2020-ból nézve sem, pont azt bizonyítja, hogy a jó számok jól öregednek. Felszabadult, erős és fülbemászó gitárpop-sláger, és tényleg annyira kortalan, hogy nem volt még olyan évtized az emberiség történelmében, aminek szégyenére vált volna. (SZS)
Imre Kiss egy Szlovákiából származó, de a külföldi sajtóban általában a budapesti szcénához sorolt előadó. Ő is a Farbwechseltől indult, de 2014-es Raw Energy című EP-je már egy londoni kiadónál, a Lobster Thereminnél jelent meg. Ezen van a Non című szám is, ami Kiss farbwechseles dolgaihoz képest már sokkal inkább szól a táncról, és ez veszettül jól is áll neki. (SZS)
A felnőtté válás többé-kevésbé borzasztó dolog, kezdve például azzal a felismeréssel, hogy a hibáinknak akár következményei is lehetnek. A Sallai László kezdeti egyszemélyes projektjéből magát gyorsan zenekarrá alakító The Somersault Boy száma viszont pontosan azt a kegyelmi állapotot ragadja meg, amikor egy maszatos poppunk-számmal még bármiért bocsánatot lehet kérni, és nagy eséllyel kapni is. Egy zajos Hallmark-képeslap, amit a Green Day is írhatott volna, ha jó huszonöt évvel később indul, Herminamezőről. De a legjobb számaik között ott van a Hate Love Hate is. (GE)
Az ennek a listának az bevezetőjében is említett atomizálódás eredménye, hogy a 2010-es években több magyar zenész is világsikereket tudott elérni – de csak a maguk szűk szcénájában. A dobos Pándi Balázs jó példa erre, de voltak jónéhányan az elektronikus tánczenék világából is, többen közülük erre a listára is felkerültek. A mi Top 100-unkban DJ Cidermanként is szereplő Horváth Gergely Szilveszter, ismerősöknek csak Szilvió is komoly külföldi klubokban játszik komoly közönségnek, és komoly kiadóknál jönnek ki komoly, illetve hát egyáltalán nem komoly zenéi. Jó példa erre a Lobster Thereminnél megjelent FunFun is, amely nem csak a klasszikus house- és diszkóhangzást idézi meg, hanem a VIVA-n is lemehetett volna valamikor a 2000-es évek elején. Talán azért is ilyen jó, mert csak a legszebb emlékekből építkezik. (BM)
Vannak ezen a százas listán különös szerzetek, totális kívülállók, de ezek közül egyik sem csinált olyan fülbemászó popzenét, mint a Nouvelle Phénomène együttes. A Glory of Romance felvételekor Dziba Zsolt zenész-producerből és Sánta Angéla énekesnőből álló együttesről az embernek elsőre a Glass Candy jut eszébe, arról meg a nyolcvanas évek szintipopja, ahonnét egy ugrás az italodisco, onnét Sally Shapiro és a hasonló skandináv édesbús dívák, és az ember már végképp nem tudja, mit keres ez a dal a 2010-es évek Magyarországán A szintipop retrofuturista hangulatát a Nouvelle Phénomène teljes életműve tökéletesen hozza, de a Glory of Romance az a szám, ami a többi közül kiemelkedve tudja nyújtani azt a táncparketten sírós életérzést, amit a műfaj legjobbjai az 1980-as évek Riminijétől a 2010-es évek Budapestjéig. (BM)
Ez az egyetlen pontja listánknak, ahol kicsit tágan értelmeztük, hogy mi a „magyar”. Legjobb tudomásunk szerint Kovács Kornélnak csak svéd útlevele van, de hát ebben a fapados repülőjáratokkal behálózott Európában és globalizált világban mit számítanak az ilyen apróságok? Kovács - akinek apja a Magyar Narancs nagy korszakának oszlopos tagja, a ma már dramaturg Kovács Kristóf - rendszeresen jár Magyarországra, tud magyarul, azzal meg végképp ne vitatkozzon senki, hogy a Pantalón milyen jó szám.
Az Iván nevű jelentéktelen spanyol bájgúnár Sueños De Papel című 1985-ös dalocskájára épített Pantalón a játékos svéd popérzékenységgel párosítja össze azt az önfeledt house-t, amire, talán a korszak változatos bajaira gyógyírként, hatalmas szükség volt a 2010-es években. Kovács minden bizonnyal még ennél is előkelőbb helyen szerepelne a „2010-es évek legjobb magyar DJ-szettjei és/vagy mixei” listán, de hát ez van. (BM)
A fene tudja, miért az elismert Lömbiheadből kinövő Tumo lett ilyen jó, és nem a tagjainak valamelyik másik, meglehetősen hasonló stílusú zenét játszó együttese. Talán mert ez a zajos posztpunk/poszthardcore szól a legjobban az ilyen együttesek rendelkezésére álló szerény eszközökkel? Vagy mert az ebben a számban főszerepet vállaló Sebő hangja is ehhez illik a legjobban? A Touch and Go és a Dischord kiadók a nyolcvanas-kilencvenes években ontották magukból a hasonlóan karcos és elkeseredett produkciókat, és hát úgy alakult, hogy néhány évtizeddel később Magyarországon éppen erre van szükség. (BM)
Németh Zsófia több projektjével, és még annál is sokkal több dalával simán szerepelhetne ezen a listán, de talán nem annyira meglepő, hogy a magyar hálószobapop-forradalom egyik – ha nem a – legfontosabb nevével, a Piresian Beach-csel áll a 19. helyen. A listára felkerültek a bedroom pop fénykorából származó olyan szuper dalai is, mint mondjuk a 2010-es Summertime, Never Fear, vagy a Wasting Away, amik egytől egyig hozzátettek az évtized alaphangzásához. A legtöbb pontot mégis a 2019-es TV Light kapta, aminek szörfgitárja ugyanolyan erősen szól, mint bármi a legelső EP-ről, még ha a színtér közben ki is vonult a hálószobákból. Emellett remekül adja vissza azt a komfortos horrort, amikor a tévé előtti alvásunkból arra riadunk fel, hogy a Mi történt Baby Jane-nel? nyugtalanító képsorai futnak a képernyőn. Lehetetlen rá nem odafigyelni. (GE)
A Wedding Acid Group egy trió, a tagjai Balla Zoltán, Keresztes Lóránt és Leidal András. Ballát talán többen ismerik Galactic Jackson néven (a Lajosmizséről Budapestre költöző, pincérként dolgozó szintetizátor- és lemezgyűjtő zenészről az Index is készített már portrévideót), Leidal Saint Leidal The 2nd, Keresztes pedig J Mono néven lép fel szólóban. Hárman együtt egy újpesti panellakásban kezdtek prüntyögni, de amit ma csinálnak, az már a magyar acid legteteje. 2020-ban egyébként épp új lemezük jelenik meg egy olasz kiadónál, ez lesz a második a budapesti Farbwechselnél kiadott Newpestian Adventures után, amin a 606 Tales For 606 Nights is szerepelt. Kicsit igazságtalan ezt a számot kiragadni az albumról, hiszen egymagában (főleg ezzel a klippel) inkább aranyosnak hat, a lemez sokkal pusztítóbb számai között viszont nagyon máshogy szól, olyan, mint egy örömteli szusszanás a buliban. (SZS)
Szabó Benedek a Gyökkettő és a Zombie Girlfriend után a Galaxisok nevű együttesével vált országosan ismertté. A legszebb éveink című 2015-ös lemezük nyitódala az olyan soraival, hogy: „Annyira utálom, amikor felteszem valamire az életem / aztán jön valaki, és megcsinálja sokkal jobban, csak úgy mellékesen” generációs sláger lett. Persze például a Boldoggá akarlak tenni (de nem tudom, hogy kell)-t, a Szép voltot vagy a Fehér földeket is említhetnénk, de A teljesség felé volt az a dal, ami az évtized kellős közepén valamibe a legjobban beletalált. (HM)
Száguldás a halálba! A Tövig húzom hisztérikus ordibálással és veretes NWOBHM-riffeléssel feldobott punkos speedmetal-apokalipszise akkor is kurva jó, ha odaképzeljük köré az idézőjeleket, meg akkor is, ha nem. A szám egyébként a motorozásról szól, és a motorozás ebben az esetben természetesen a mocskos kapualjban lezavart gyors dugás és a mértéktelen amfetaminfogyasztás szép (és a rocklírában akár hagyományosnak mondható) allegóriája, de – mint említettük – akkor is kurva jó lenne, ha tényleg a motorozásról szólna. (SZSZCS)
Valószínűleg az évtized legviccesebb filmzenés teljesítménye, mert ennek a számnak eleve meg sem kellett volna születnie, ha a Liza a rókatündér készítőinek lett volna elég pénzük az eredeti japán popzenékre. Végül Tövisházi Ambrusnak kellett kamu slágereket írnia. De ha már így alakult, az alternatív 60-as éveket elképzelő filmhez az eredeti számoknál is jobban passzolnak azok a zenék, amik csak itthonról képzelik el, milyen lehetett az 1970-es évek japán szörfrockja. (CZS)
A magyar diszkó újjászületése és megdicsőülése: DJ Ciderman a listán a fő projektjével is jegyzett Route 8 bolondozásügyi alteregója, számai pedig azt a funk-motown mintákra építkező önfeledt táncalapot hozzák el, ami eléggé hiányzott itthonról. Felkerült a listára Be Mine című szám is. (HB)
Az Új Látásmód Fúziót évtizedek óta csinálja Gáspár Kornél, de ritkán jelentkezik új dallal. Azért a 2010-es évekre is jutott néhány, ezek között volt a 2010-ben Mészáros Csabával együtt készített Betonráma. A magyar darkwave tipikus példája: egyszerre magával ragadó és nevetséges. Azt lehet róluk mondani, amit Kornél szokott a koncerteken majdnem minden szám után, gépiesen: „Fanntasztikusak vagytok.” (HM)
Nem volt kérdés, hogy a Ricsárdgírnek van keresnivalója egy ilyen lista elején, az viszont, hogy nem valamelyik tipikus slágerük, hanem az Éva otthon végzett legjobb helyen a szavazáson, sokunk számára volt örömteli meglepetés. Míg a Ricsárdgír legtöbb száma már csak a hangszerelés és Márton Dániel frontember Menyhárt Jenő-i értelemben véve is túl teátrális előadásmódja miatt az Európa Kiadót idézi, az Éva otthon a Bizottságra hajaz a lehető legjobb értelemben, azaz az elviselhetőség határain belül maradva. Nagyon egyszerű, egyetlen poénra épül, de nem is húzzák sokáig, másfél perc pont elég, ez így tökéletes. A Ricsárdgírtől a listára került még két szám, a Szintis Laci és a Mindenki boldog. (SZS)
A magyar lo-fi/zaj/indie/hálószoba-színtér egyik úttörője volt a Bajáról Budapestre felköltözött Szabó Benedek szólóprojektje, a Zombie Girlfriend, ami az évtized elején zajos kritikai sikereket ért el. Ezt ugyan nem igazán követte hasonló anyagi- vagy közönségsiker, de ha akkoriban nem bukkan fel az akkori nemzetközi trendekbe simán beleillő Driving Song vagy a Go Away, másképp alakulhatott volna Szabó Benedek élete. Nem véletlen, hogy a Galaxisokhoz képest sokkal kevésbé ismert Zombie Girlfriend újra létezik – már zenekarként Sallai László basszusgitárossal és Kádár Eszter dobossal –, két éve jött ki a Wind klipje, néhány hónapja pedig egy Kaláka-feldolgozást készítettek. (HM)
Annyiszor sütötték már el, hogy „ezért nem volt érdemes rendszert váltani”, de valójában tudjátok miért nem volt érdemes rendszert váltani? Hogy még a 2010-es évek Magyarországát is egy CPg-számmal lehessen a legjobban összefoglalni. Lehet, hogy nem a Fasiszta geci a kormány az évtized legjobb magyar száma – szerintem speciel egyébként igen –, de hogy a zeitgeistet ez ragadta meg legjobban, azzal ne vitatkozzon senki.
A Dehidratált Fejek a punkkánonnak nem dühösen ordító, hanem Jonathan Richman-iskolájából merít, de a blazírtan klimpírozás az egyetlen különbség ez a szám és a CPg valamelyik fejjel a fallal rohanó klasszikusa közt. Az 1980-as években ugyanis legalább volt egy fal, aminek tettre kész fiatalok nekirohanhattak fejjel, szemben ezzel a mai foshíg, posttruth izével, ahol még az sem tudja magát összevérezni, aki nagyon akarja. Nem Erdős Péter belét szeretnék kitépni, csak álmukban szorongatják Németh Szilárd nyakát, és már botrányt sem akarnak, csak a vaktérképen keresni új hazát. Magyarország halottabb, mint a punk. (BM)
Visító-szirénázó, euforikus bulihimnusz egyfelől, kompromisszummentes, edgy popszám másfelől, ami éppúgy szólhatna egy szabadtéri tömegfesztiválon, mint valami belvárosi kiállításmegnyitón. A Dorothy’s Legs a ma már inkább színésznőként (Egynyári kaland, Drakulics elvtárs) ismert Walters Lili és Szilágyi Máté szintis-posztpunkos (néhol akár electroclash-esnek is nevezhető) popzenét játszó duója, amely létezésének néhány röpke éve alatt csinált kábé tíz, de legalább nyolc csodás dalt, aztán pedig úgy felszívódott, mintha csak valami káprázat lett volna. A zenekar egyértelműen 2013-14-ben volt a kreatív csúcson: ekkor készült baljós hangulatú, de így is őrülten fülbemászó Mable, illetve a búcsúdalnak is beillő Watch Me Go!. (SZSZCS)
Az elektronikus zenében az évtized egyik nagy trendje a lo-fi volt, egy kisebb meg a zajtechno rövidebb életű virágzása. A korábban a Der Tanz posztpunk-zenekarban játszó Kovács Gábor, vagyis Új Bála mindkettőhöz sorolható, de ezen belül rendkívül egyéni hangot alakított ki. (Nem véletlen, hogy a világ mindenféle tájain működő kiadók jelentettek meg tőle zenéket, sokat kazettán.) Nyers, torzuló, savval szétmart, gyakran látszólag egymáshoz nem is illeszkedő rétegeket pakol egymásra, amik minden valószínűség ellenére mégis összeállnak sajátos logikával működő egységekké. Az eredmény a maga módján roppant szórakoztató is tud lenni, vagy akár az eufória olyan változatával is szolgál, mint az I Break Horsesban - elcseszett egy eufória, az igaz, de a miénk. (RA)
A Broken Cups, de főleg Fekete Dávid hangjának és előadásmódjának idegessége pillanatok alatt a hallgató bőre alá mászik. Ez a posztpunk/darkwave-szám pedig egyszerre húz előre és ránt vissza, szenvtelen, és köp egyenesen a szemünkbe, miközben az énekből szinte csak valami monoton zúgás marad hátra. A Love azt a fajta sötétséget kínálja ezüsttálcán, amibe önként lépünk bele, még ha egyébként tudjuk is: nem biztos, hogy ezzel annyira jól járunk. A dalnak egyébként van egy másik verziója, és ez is simán felfért volna a listára, amire a Sickness és a Flesh című számok szintén felkerültek a Broken Cupstól. (GE)
Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb új hangja volt imanexperiment Nita egyszemélyes spacepop-projektje: rengeteg kísérletezés, álomszerű saját világ, vizuálisan is erős klipekkel megtámogatott dalok. Ennek a folyamatosan formálódó hangzásnak az eddigi csúcsa ez a szám, ami egyszerre egy hibátlan popdal, közben meg egy csomó ötlettel telepakolt fura hibrid. (HB)
Néhány dolog soha nem megy ki a divatból a popzenében. Az olyasmik, mint kiállni egy-két gitárral meg egy dobfelszereléssel (a billentyűsök: opcionális), és egy szuszra eljátszani egy megállíthatatlanul rohanó rockszámot, miközben a színpadon és az előtt is beterít mindent a ritmustalanul mozgó, jól megnövesztett haj. A Boys From Heaven is egy ilyen, a helyét bármilyen zenei klímában megtaláló és attól függetlenül is működő szám. És a jelenleg negyedik lemezénél járó Dope Calypso esszenciája is talán éppen ebben a dalban a legtöményebb – a város koszos, a kezünkre vér, a talpunkra sperma ragad, de ha megtisztulást nem is, megkönnyebbülést azért még adhat, ha a lábunkat térdig letáncoljuk. (GE)
Ez a csodálatosan minimalista és intim szám nem evilági erővel idézi meg az esti csönddel teli lakást, a múlt szellemeit és a nagyon is jelenbéli vágyakozást. Az otthon, talán éppen ugyanabban a lakásban készült felvétel a maga tökéletlenségeivel és polírozatlanságával egyáltalán nem vesz el a Heard You Moving erényeiből, hanem épp ellenkezőleg, intenzívebbé, valódibbá teszi azt. Szurcsik Erika Unknown Child névre keresztelt szólóprojektjében a képek és hangok egyaránt hangsúlyosak, ezért érdemes Erika zine-jeit is lapozni a zene hallgatása közben, de ettől függetlenül az I heard you moving-hoz hasonló instant, azonnal működő számok önmagukban is felejthetetlenek. A listára felkerült a Young Wolves című dal is. (NZS)
Ügyes időzítéssel az éveken át életjeleket alig adó Dorota a tízes évek legvégére összerakta az egész időszak egyik legjobb albumát. A Solar the Monk a szabadzenei színtérről érkező Somló Dávid, Porteleki Áron és Makkai Dániel alkotta zenekar legerősebb munkája, melyen szépen érnek össze a különféle zaj/punk alapok a mantrikus, népzenei elemekkel és lesz az egészből valami túlvilági konceptlemez. Annyira egységes az egész, hogy nehéz egyetlen számról mit írni, de azért a címadó dal szépen megmutatja, mit is szerettünk ebben az albumban. Szintén ezen a lemezen szólal meg csodálatos It’s Gonna Rain című számuk is. (HB)
A Gustave Tigernél több dallal egyik előadó sem került fel erre a listára, az együttes legtöbb számával ellentétben magyar nyelvű Senki se tenger mellett előkelő helyen végzett az Eutropius, a New Light of Myanmar, a Thermidor, a Sister Sybarite, a Covet to Die és a Victory at the Antipodes is. Ebből is látszik, hogy a 2013-ban a Moog romjain alakult Gustave Tiger néhány év alatt a budapesti és a magyar zenei élet egyik meghatározó együttesévé vált. Bár hangzás tekintetében is tudtak újat mutatni, amiben igazán egyediek, az a szövegeikkel és a zenével együtt teremtett atmoszféra, néha olyan az egész műsor, mintha a Bourbon-restauráció idejéből vagy a viktoriánus korból érkező nyugat-európaiak alapítottak volna együttest a 21. században.
Ez nem új dolog, a 2000-es évek elején amerikai és brit gitárpop-együttesek is utaztak ilyesmiben, a Gustave Tigernek viszont ez vagy tízezerszer jobban áll az eddigi próbálkozóknál. Ennek Szurcsik Erika énekes mellett valószínűleg az együttes közép-európaisága is oka, a Gustave Tiger ugyanis már felvállalja és használja azt, amit a Moog inkább el akart rejteni. Elvégre mi, magyarok is elvágyódunk nemcsak térben, hanem időben is, néha eljátsszuk, hogy mások vagyunk máshol és máskor, de igazából mindig ilyenkor hiányzunk a legjobban saját magunknak. A folyamatos visszatalálás önmagunkhoz pedig pont olyan katarzist jelent, amilyet a Gustave Tiger kínál. (SZS)
A 2010-ben alapított Mayberian Sanskülotts jól jellemzi az évtizedet: a hálószobapop-duó a 2016-os Adlaitre egy rendes, karakteres zenekarrá nőtte ki magát. A Csordás Zita énekhangja köré épített lemez nyitószáma a legnagyobb slágerük, amiről Balogh Gallus az Indexnek azt mondta: „1,5 éven keresztül mindennap jegyzeteltem a telefonomba, ezért nagyon hosszú lett a szöveg, és nem tudtam, mit kellene kihúzni belőle. Aztán volt egy debreceni koncertünk, ami elég kaotikusra sikeredett, és végül vonattal kellett hazajönnünk, rengeteg átszállással. Itt hagytam el ezt a telefont. Csak a cím maradt. Ekkor leültem, és leírtam annyit, amennyire emlékeztem a szövegből. Ez lett az Akarat.” A lista összeállításakor még az Unreal, az Especially You, a Glasswall és a Palms című dalaik is felmerültek, de az Akarat kapta a legtöbb szavazatot, így ez lett szerintünk a 2010-es évek legjobb magyar száma. (HM)
(Címlapi kép: Kiss Bence)