Demeter Szilárd szerint vannak olyanok, akik ugyan magyarul írnak, de nem magyar írók

Rendkívüli hírlevél
Amit azonnal tudni kell

A mai Pesti Hírlap interjút közölt a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, az egész magyar irodalmi élet helyrerakására vállalkozó miniszteri biztossal. Ebben sok egyéb mellett Demeter Szilárd azt is közölte, hogy elkezdte egy könyvtörvény kidolgozását, a nagy port kavart ösztöndíját elnyerő írókról pedig jóságos atyaként nyilatkozik: „Óvó figyelemmel követem a Térey-ösztöndíjasok tevékenységét, de nem mondom meg, mit csináljanak.”

Ezen felül csatlakozott a mindenkori szélsőjobboldal és a Fidesz holdudvarának azon gazdag hagyományához, hogy megmondják, melyik író magyar és melyik nem, az imrekertészezéstől kezdve a „magyarnak látszó Konrád Györgyig”

Fotó: Mónus Márton/MTI/MTVA

Demeter meghatározása elsőre nagyon megengedőnek tűnik: „Egyetlen definíciót tudok adni a magyar irodalmi művekre nézvést: az a magyar író, aki magyar olvasónak, magyarul ír művet és azt szeretné, hogy száz év múlva magyarul olvassák ugyanazt a művet, az az én számomra nemzeti kultúrában gondolkodik.” De aztán hozzátette: „Tehát nem exportban.”

A visszakérdezésre kifejtette, ki nem magyar: „Vannak olyan íróink, akik rájöttek, hogy vannak olyan témák, amiket ha megírnak magyarul innen Közép-Európából, és lefordítják bizonyos nyelvterületekre, akkor azok már eladható termékek. 

Ezek az úgynevezett exportra termelő írók, de nem magyar írók. 

Csak magyarul írnak, mert nem tudnak más nyelven írni. De nem a magyar olvasókat akarják megszólítani. Ezzel nekem nincs bajom, de úgy gondolom, hogy ezekre az írókra közpénzt nem érdemes szánni.”

A főigazgató többszöri noszogatásra sem volt hajlandó példákat mondani („Most nem akarok botrányt.”), még azt is vállalta, hogy ettől súlytalan lesz a gondolatmenete, de azt hozzátette, hogy az olyan könyvet nem lehet adóforintokból támogatni, 

„ami azt célozza, hogy 100 év múlva ne legyen nemzeti kultúra.”

Frissítés: reagált a Szépírók Társasága.

Ha már a külföldre termelő magyartalan írók végre megint szóba jöttek, legalább idézhetem az egyik kedvenc Esterházy-publicisztikám 2013-ból, ami abból az alkalomból született, hogy a Magyar Nemzetben Csontos János feltárta: Esterházy és Nádas Péterek Parti Nagy Lajossal karöltve Aczél György dolgozószobájában esküdtek össze az igazán magyar irodalom ellen, megágyazva ezzel a nemzeti értékek máig tartó háttérbe szorításának, és az exportra szánt posztmodern sikerének, amit Csontos „színtelen-szagtalan, de jól fordítható szövegirodalomnak” nevez. 

Erről írja Esterházy: „Oh (…)! – valahogy ez tolul most tollamra. És mennyire igaz, amit mond! Gondoljunk csak Parti Nagy Lajos szójátékaira, melyek szinte követelik az indogermánt, vagy Nádas szösszenet-regényeire, a fordítónő két szoptatás közt (maradjon a motívum) csak úgy odakeny egy Párhuzamost. A Krasznahorkai rövidke mondatai eleve adják magukat, nálam meg annyira színtelen-szagtalan, hogy azt eleve fordítottnak lehet tekinteni. Ebben segít még az az én nagy egyszerűségem is. Ha van egy kis intertextualitás, mondjuk valami Pázmány, ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repede­zettnek etcetera, és a Ruhr-vidéki szervezett vasmunkás olvassa a kézenfekvő fordítást, aus dem Deák Schnecke, hát persze hogy fut az egész teutonfamília a könyvesboltba. Így aztán könnyű, »megfelelvén a nemzetközi globalista divatnak«.”

És ha már így belelendültem, még egy vonatkozó Esterházy-idézet, ez a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásból: „B halmaz legyen a valaha élt magyar írók halmaza, tehát ha valaki magyar író, akkor benne van, és ha benne van (most az mindegy, hogy nyakig vagy bokáig), az magyar író. Írónak azt nevezzük... hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd magad!), ha pedig valaki író és magyarul ír, az magyar író. (Ez a felfogás tehát nem tud értelmet tulajdonítani a »magyarul ír, de nem magyar író« kifejezésnek, illetve ez barokkos kifejezése annak, hogy illető nem író.)”