„A mostani irodalompolitika egyik legaljasabb húzása”

A Térey-ösztöndíjat övező botrányt csütörtök reggelig követtük, azóta nyilatkozattal álltak elő az abban részt vevő írószervezetek, a 19 milliós apanázsról eleve lemondó írók, illetve a tiltakozókat gyalázó PIM-igazgató, Demeter Szilárd is.

Az ügy háttere nagyon röviden: a Petőfi Irodalmi Múzeum új, fideszes kultúrharcos igazgatója a tavaly nyáron váratlanul elhunyt Térey Jánossal folytatott beszélgetésekre hivatkozva és a nevét felhasználva alapított egy öt éven át havi 320 ezer forintot biztosító ösztöndíjat középgenerációs íróknak, amelyre különféle írószervezetek egy kapkodó és esetleges folyamat során jelölték a tagjaikat, akik közül 45-en megkapták, majd néhány nap alatt ebből 5-en vissza is adták a díjat, miközben hatalmas a feszültség a nyilvános és nem nyilvános kommunikációban is. (A további előzményekről lásd részletes cikkünk: „19 millió forintos ösztöndíj forgatja fel a magyar irodalmi életet”.)

Jó sok rossz pénz

Nagyon kevés olyan magyar író van, aki elvi okokból elutasít minden állami támogatást, már csak azért is, mert az szinte kikerülhetetlen: közpénzből (is) működnek ugyanis a könyveiket megjelentető kiadók és folyóiratok, a szövegeiket bemutató színházak, az író-olvasó találkozókat szervező könyvtárak, a könyvvásárok és így tovább. Szintén nagyon kevesen vannak, akik az ezekből remélhető minimális honoráriumokon felül ne szorulnának rá valamilyen ösztöndíjra, de az már változó, hogy kinek hol húzódik a határ, ami után – szakmai vagy politikai okokból – már nem elfogadható a támogatás. A kérdés tehát nem az, ki kér az adóforintokból általában, hanem hogy ez az új kezdeményezés belefér-e a szakma többségének.

A Térey-ösztöndíj körül azért alakulhatott ki a kívülállók számára nehezen érthető hevességű vita, mert miközben számos elemében taszító sok rendszeridegen írónak, ugyanakkor gesztusokat is tett feléjük. Meg hát ezen a színtéren ez tényleg nagyon sok pénz, 19 millió forint.

Az ösztöndíjat az a Demeter Szilárd hívta életre és felügyeli, akinek a kinevezése, illetve igazgató elődje, Prőhle Gergely eltávolítása ellen szakmai tiltakozás volt, aki a tömegtüntetésnyi indulatot kiváltó kulturális törvény egyik megálmodója, és aki nyíltan politikai szempontok szerint szervezi újra a PIM-et és miniszteri biztosként az egész irodalmi életet, és aki sorozatosan mulatságos és meredek nyilatkozatokkal borzolja a kedélyeket. Térey neve és az özvegye mint kuratóriumi elnök részvétele ugyanakkor eleve erős legitimitást adott az ösztöndíjnak, amit tovább növelt, hogy meghívták a NER-en kívüli írószervezeteket is, a díjazottak között pedig – a dilettánsok és helyezkedők mellett – megkérdőjelezhetetlen teljesítmények, mindenféle politikai kurzustól távolságot tartó szerzők is szerepelnek.

Demeter Szilárd és Térey egyébként irodalomtörténész özvegye, Harmath Artemisz, illetve az eddig megszólaló szervezetek (így a FISZ és a Szépírók) és ösztöndíjasok egyaránt azt hangsúlyozzák, hogy széles szakmai konszenzussal jött létre az ösztöndíj. Ehhez azonban a konszenzus szó nagyon szabad értelmezése szükséges, miután kiderült, hogy amúgy a jelölés és a zsűrizés folyamatát ugyanezen szervezetek és az általuk delegált kurátorok számos ponton rossznak tartják, csak éppen kénytelenek voltak elfogadni. Az egyik kurátor egyenesen azt nyilatkozta a 24.hu-nak, hogy

„A kialakult listából látszik, hogy a döntési folyamat során sajnos szabadságra ment a józan ész és a szakmai szempontrendszer”.

Gál Katalin, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke a kezdeményezést alapvetően jónak tartotta, mert egy ilyen ösztöndíjprogram sok középgenerációs író számára valóban segítséget jelenthetne a nyugodt alkotáshoz, de véleménye szerint nem volt kellően tisztázva a koncepció, például hogy milyen súllyal esnek latba a tisztán szakmai, a szociális és esetleg „elvtársi” szempontok. Gál azt mondta a 24-nek, hogy a kuratórium összetétele már eleve felvetett kérdéseket, mivel jelentős túlsúlyban voltak a kormányközeli írószervezetek, és menet közben érzékelte, hogy elharapóznak az olyan nevek listán, amikre rákeresve alig találni valós irodalmi teljesítményt.

Demeter Szilárd arról beszélt, hogy el sem képzelhető demokratikusabb folyamat, mint amit ő kitalált, hiszen rengeteg írószervezetet meghívott a kuratóriumba. Ez elsőre remekül hangzik, de ezeknek a szervezeteknek a többsége a kormány feltétlen híve, miközben persze a többi is erősen függ tőle, hiszen az állami támogatás elapasztása a végüket jelentheti (ez történt nemrég a József Attila Körrel).

Az ösztöndíjasok fele

Ez meg is látszik az elmúlt napok megszólalásain, illetve azok hiányán. A nagy vita közepette ugyanis fontos emlékeztetni, hogy abban a jelölő szervezeteknek, a kurátoroknak és a díjazottaknak a többsége nem vesz részt, hanem szó nélkül elfogadja a feltételeket és a pénzt. Itt azok érvelnek és gyötrődnek egy nehezen feloldható helyzetben, akiknek van ilyen-olyan, de saját véleményük, és ezt akkor is elmondják, ha az esetleg némely pontokon nem egyezik az irodalmi kormánybiztoséval.

Csütörtökön például radikálisnak semmiképpen nem mondható közös közleményt adtak ki az ösztöndíjasok, de ezt is csak a 45 kiválasztott mintegy fele írta alá. Ebben egyszerre állnak ki a díjról lemondó, majd emiatt egy irodalmi programról minisztériumi szinten kirúgott írótársuk, illetve a saját döntésük mellett.

• „Nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy magyar írót személyes döntése miatt hátrányos megkülönböztetés ér, ezért kérjük, mégis szerepeltesse a Külgazdasági és Külügyminisztérium az Irodalom Éjszakája eredeti koncepciójának megfelelően Bartók Imre szövegeit a programban.”
• „Nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy magyar írót személyes döntése miatt hátrányos megkülönböztetés ér, ezért visszautasítjuk a Térey János-ösztöndíjasokat ért méltatlan támadásokat és nyilvános megbélyegzésüket, hiszen az ösztöndíjat a szakma szervezeteinek széles körű részvételével ítélték meg.”

A nyilatkozatot aláírta az ösztöndíjat első körben visszamondó Bartók Imre és Csehy Zoltán helyére kerülő Bartis Attila és Varró Dániel is.

Pénteken a Térey-ösztöndíj kuratóriumában is részt vevő Szépírók Társasága 90 tagja tett közzé tiltakozást, amely felszólítja „a minisztérium képviselőit, hogy sem most, sem a jövőben ne próbáljanak nyomást gyakorolni a kulturális élet szereplőire, ne kategorizálják őket »a hivatalos állami kultúrpolitikával együttműködő« és »nem együttműködő« személyekként. Továbbá felhívjuk a minisztériumot, hogy nevezzék meg, aki a Bartók Imrét érintő otromba döntést meghozta, és vonják fegyelmi felelősségre.” Szintén a Literán olvasható a Műfordítók Egyesülete közleménye, amely ugyancsak a Bartók-affér miatt tiltakozik.

Második körben, vagyis már a Bartók Imre elleni bosszú után Keresztesi József, Szőcs Petra és Zoltán Gábor jelentette be, hogy visszalépnek. Utóbbi ezt írta a Facebookra: „Tudatom azokkal, akiket érdekel, hogy lemondtam a Térey Jánosról elnevezett ösztöndíjról. Oka a Bartók Imrét ért retorzió volt, amit az sem hozna helyre, ha azonnali hatállyal felmentenék az illetékes minisztert. Azt is tudatom, hogy erre a posztomra nem várok sem kommenteket, sem lájkokat. Az utóbbi napokban ebben a közegben senki sem tételezte fel rólam, hogy amit ezután írni fogok, kicsit is érvényes és tisztességes lesz, hasonló azokhoz, amiket korábban írtam. Senki sem tételezte fel, hogy az ösztöndíj lehetőséget adna egy olyan könyv megírásához, amit esetleg akár el is olvasnának, illetve, hogy anélkül az a könyv nem fog megíródni. De hát, sajnos, tőlem sem idegen az éles ítélkezés, nyilván megérdemeltem ezt. Ezek után, ahogy Déry Tibor írta, előnyben részesíteném a síri csöndet.”

„Az ösztöndíjat visszautasító tehetséges írók a kultúrharc áldozatai közé sorolhatók, és szomorú nézni, milyen elmérgesedő viták dúlnak az ügy körül” – összegzett a már idézett Gál Katalin.

Akik eleve nem kértek belőle

Bár most elsősorban azokra irányul a figyelem, akik elfogadták vagy a magyar közéletben ritkaságnak számító gesztussal, lelkiismereti okokból lemondtak az ösztöndíjról és vele ötévnyi biztos megélhetésről, de voltak olyan elismert írók, például a Szépírók Társaságában, akik már a jelölési folyamatból is kivonták magukat.

• Peer Krisztián a Magyar Narancsban nyilatkozta, hogy saját kérésére nem terjesztették fel az ösztöndíjra: „Számomra evidencia, hogy nem bizniszelünk sem a NER-rel, sem annak komisszárjaival. A reálpolitizálás: önfeladás. Bár kulturális vonalon a dilettáns kapkodás jellemzi leginkább, a NER valóban rendszer, cinizmusra és önzésre épül. Rossz stratégia izoláltan nézni az egyes – önmagukban esetleg akár helyeselhető – kultúrpolitikai lépéseket, ez vezet azokhoz a különalkukhoz, amelyek felszámolják a szolidaritást, atomizálják a kulturális szférát, azaz a NER működésének lényegét adják.”
• Krusovszky Dénes a 24.hu-nak részletesen elemezte a döntési rendszer hibáit, és azt mondta, egyértelmű volt, hogy a zavarosba ugrik fejest az összes, ebben részt vevő irodalmi szervezet: „Ha nem Térey nevével adják el ezt, és nem vesz részt Artemisz is benne, akkor már kezdetben jóval többen mondtak volna nemet. A lebonyolításban kódolva volt, hogy rosszul fog elsülni.”
• Szijj Ferenc az Élet és Irodalomba írt cikket arról, miért nem engedte magát jelölni. A szakmán belül a legnagyobbak között számon tartott költő szerint lehetett volna a már meglévő támogatási rendszerbe több pénzt tölteni, vagy ha ez valamiért nem tetszik a hatalomnak, akkor „nyilván más olyan módszereket is ki lehetne találni, amelyek közelebb állnak az irodalmi vérkeringéshez, az aktuális teljesítményhez.”

Szijj azzal zárja írását: „olvasom, hogy számos barátom az ösztöndíjasok között van – nem kárhoztatom őket, gondolom, mindenkinek megvan a maga külön, méltányolandó indoka. Van, akiről tudom, hogy ez az ösztöndíj úgyszólván az életét menti meg. De határozottan úgy gondolom, hogy ez az ösztöndíj így, ahogy megvalósult, a mostani irodalompolitika egyik legaljasabb húzása volt. Nincs kétségem afelől, hogy jönnek újabb legaljasabbak is.”

Megsértette az államapparátust!

Az ügyben többször nyilatkozott a főszereplő, Demeter Szilárd. Az Azonnalinak azt írta, „mindenkinek szíve joga elfogadni vagy nem elfogadni a Térey-ösztöndíjat. De Bartók egy mozdulattal megsértette az egész államapparátust is, a külügy joggal vette magára a sommás véleményét.”

Az állami intézmény főigazgatójaként és miniszteri biztosként nyilatkozó Demeterrel készített kérdezz-felelek ezután Karafiáth Orsolya szapulásába torkollik, akit Demeter „elvtársnőnek” nevez, és árulkodni kezd, hogy a Térey-ösztöndíjat bíráló írónő is pályázott hozzájuk ösztöndíjért, amit ő nagylelkűen nem vétózott meg.

Erre Karafiáth a következő reakciót küldte az Azonnalinak: „Amikor pályáztam, Dömötör nemhogy a PIM kinevezett, de még csak a megbízott igazgatója sem volt, csak OJD csicskása. Ennyit a tényekről, egyébként meg elvtársnő a nénikéd.”

De nem csak Karafiáthot árazta be a PIM főigazgatója, hanem másokat is, akik kritikusan szólaltak meg a vitában. A 24.hu azon kérdésére, hogy a mostani helyzet szerinte jól szolgálja-e a kitűzött célt, hogy létrejöjjön egy „magyar nyelven alkotó szerzőket tömörítő közösség”, azt válaszolta:

„Egyre jobban. Kijöttek a fényre a futóbolondok, illetve azok, akik mindenből ideológiát és rövidlátó politikát csinálnak, és az agresszív, lincselő magatartásuk kontraproduktívvá vált.”