• Az elmúlt ötven évben az állatokról emberekre terjedt új típusú vírusok száma megnégyszerzeződött, a koronavírus csak egy újabb példája annak, amire már régóta próbáltak figyelmeztetni kutatók. 
• A vírusok számának növekedését pedig nem lehet megérteni a természetpusztítás, illetve a világgazdaság működésének figyelembe vétele nélkül. 

A márciusban az egész világon végigsöprő koronavírus-járvány alapjaiban forgatta fel az életünket, és egyelőre nem is látni még, hogyan lesz majd vége, de közben vannak kutatók, akik már arra figyelmeztetnek, hogy a jövőben a hasonló vírusok egyre gyakrabban bukkanhatnak majd fel. 

Elsősorban azért, mert az elmúlt pár száz évben ennek számos feltételét megteremtettük a bolygón. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) igazgatója, Inger Andersen is arról beszélt pár napja, hogy a vírussal, és például az ausztrál bozóttüzekkel és az évtizedek óta nem tapasztalt mértékű sáskajárással a természet egy világos jelzést küldött az embereknek: ez így nem mehet tovább. Andersen szerint az emberiség egyszerűen túl nagy nyomást helyezett már a természetre, és még mindig nem vettük észre, hogy amikor nem figyelünk oda a bolygóra, akkor valójában magunkra nem figyelünk oda. 

Az, hogy egy ennyire veszedelmes, hatékonyan terjedő vírus szabadult el a világban, a témával foglalkozó kutatókat egyáltalán nem lepte meg. Sokan voltak már, akik évek-évtizedek óta figyelmeztettek ennek veszélyére. 2014-ben a pusztító ebola-járvány nyomán írtunk hosszabban is arról, hogy szoros összefüggés van a természetpusztítás és az új típusú vírusok felbukkanása között, és komoly önhittség lenne azt gondolni, hogy ez a veszedelem csak az afrikai és ázsiai országokat fenyegeti. 

Andersen szerint most az elsődleges cél persze az emberek védelme és a járvány megállítása kell legyen, de a hosszú távú feladatok között szerepelnie kell a kiváltó okok kezelésének is, azaz kezdeni kell valamit a természetes élőhelyek, illetve a biodiverzitás csökkenésének problémájával. Az UNEP igazgatója szerint ugyanis soha korábban nem voltak annyira adottak a feltételek a kórokozók állatokról emberekre való terjedésének, mint napjainkban. 

A koronavírus, hasonlóan mondjuk az ebolához vagy a Lyme-kórhoz, úgynevezett zoonózis-betegség, azaz állatról terjed emberre. Sok ilyen kórt ismerni már, de kutatók szerint még mindig sokkal több lehet az olyan kórokozó, amiről nem tudunk semmit: korábbi becslések szerint jó, ha a vadon élő vírusok egy százalékát felfedeztük már. De azzal, hogy folyamatosan pusztítjuk a természetes élőhelyeket, illetve radikálisan átalakítjuk más élőlények életkörülményeit, ezeket a vírusokat is sokkal közelebb húzzuk magunkhoz. 

Ezért történhetett, hogy az elmúlt ötven évben az állatokról emberekre terjedt új típusú vírusok száma megnégyszerzeződött, elsősorban a trópusi régiókban. De ma már ez nem sokat számít: a koronavírus példája elég látványosan mutatta meg, hogy a 21. századra milyen szorosan lett összekötve a világunk, és hála a nagyon kiterjedt légiközlekedésnek, pillanatok alatt tudott más országokba is továbbterjedni a vírus. Ahogy tudni azt is, hogy a bolygón egyre jobban terjedő zsúfolt városi környezetek is mekkora segítséget jelentenek a vírusnak a továbbfertőzéshez. 

Ezeket a problémákat felismerve a napokban több mint száz környezetvédő szervezet fordult azért az amerikai kongresszushoz, hogy a vírus miatt bejelentett gazdasági mentőcsomag egy százalékát, mintegy 20 milliárd dollárt a következő vírusok megfékezéséhez szükséges célokra, azaz a természetes élőhelyek helyreállítására, illetve a vadállatok kereskedelmének visszaszorítására kéne fordítani. 

A globális vadállat-kereskedelem visszaszorítása sok szakértő szerint fontos teendő lenne: Andrew Cunningham, a Londoni Zoológiai Társaság tagja beszélt arról a Guardiannak, hogy a Covid-19 koronavírus megjelenésére és terjedésére épp azért lehetett számítani, mert lehetett tudni, hogy bármikor jöhet egy újabb vírus a vadon élő állatok világából, ami fenyegetést jelenthet az emberekre. A 2003-as SARS-járványt vizsgáló 2007-es tanulmány időzített bombának nevezte, hogy milyen nagy számban vannak jelen koronavírusok a patkósdenevérekben, melyeket még mindig fogyasztanak Kína déli részén. 

Ugyan Kínában a vírus kitörése után lépéseket tettek a vadállat-árusítás visszaszorításáért, az első beszámolók szerint bőven maradtak még kiskapuk, ráadásul ennek a milliárd-dolláros üzletágnak a világ számos országában komoly felvevőpiaca van, így nem érdemes arra számítani, hogy komolyabb ellenőrzés és szankciók nélkül hatékony lehet a tiltás. És hasonló piacok nemcsak Kínában, hanem számos országban működnek. 

Ráadásul a vadpiacok sok száz millió szegény ember számára jelentik az elsődleges élelmiszer-forrást, ezért lehetetlenség lenne teljesen felszámolni ezeket. A tiltás után sok helyen illegális piacok nyitnának újra, ami csak még nehezebbé tenné az ellenőrzést és a higiéniai szabályok betartását. A fejlődő országokkal foglalkozó kutatók szerint eleve nem ezekkel a piacokkal van a fő gond, hanem a nemzetközi vadállat-kereskedelemmel, melynek következtében rengeteg állatot fognak be és utaztatnak messzire, általában szörnyű körülmények között. És a legyengült szervezetű, hosszú időn át összezárt állatok tökéletes táptalajt jelenthetnek a vírusok számára. 

Az állatokról emberekre terjedő vírusokról évekkel ezelőtt  népszerű könyvet író David Quammen még január végén arról írt a New York Timesban, hogy csak az illegális állatkereskedelem felől nem lehet megérteni a veszélyt, amivel szembenézünk, messzebbre nyúló okai vannak ennek: a Föld története során nem akadt még egy lény, amely ilyen hatékonyan tudta volna kisajátítani az erőforrásokat a maga számára. 

A világunk melegágya lett a vírusoknak

Épp ezért vannak, akik szerint eleve tévedés lenne azt gondolni, hogy pusztán a vadállatpiacokat kell felszámolni, és megszűnik minden probléma: az emberi tevékenységek ennél sokkal mélyebben alakítják át a természetet, olyannyira, hogy már nincs is sok értelme „érintetlen”, háborítatlan” természetről beszélni. 

Legutóbb tavaly, az Amazonas-medencében pusztító tüzek idején láttuk, hogy a mezőgazdasági és a nyersanyag-kitermelési óriásprojektek milyen mértékben vezetnek a természet visszaszorításához. Emiatt számos állatfaj került a kihalás szélére, a veszélyben lévő egyedek pedig a természetes élőhelyeik folyamatos zsugorodása miatt egyre nagyobb eséllyel kerülnek kapcsolatba emberekkel, lehetőséget teremtve akár vírusok átadására is. 

Azt a felismerést, hogy a vírusokkal szembeni védekezés fontos eleme kéne legyen a természetes élőhelyek, illetve a biodiverzitás védelme, ma már sok kutató és környezetvédő osztja. Csakhogy ez a felvetés szöges ellentétben áll a világgazdaság ma uralkodó logikájával. 

A kapitalizmus évszázadokon át történő fennmaradásának és terjeszkedésének ugyanis egy nagyon fontos hajtóereje volt, hogy számos, a termelésbe bevont költséget sosem kellett megfizessen. Jason W. Moore nyomán ezt a „négy olcsóság” néven szokás emlegetni. A négy olcsóság, azaz az élelmiszer, a munkaerő, a nyersanyagok és az energia volt az a négy tényező, amit a nyugati kapitalizmus úgy vont be folyamatosan a termelésbe, hogy közben ezek árát csak korlátozottan térítette meg. Ilyen a munkások munkaerejének újratermeléséhez nélkülözhetetlen és jellemzően nők által végzett reproduktív munka, a gyarmatokról kisajátított munkaerő és nyersanyagok, illetve a természetből kipréselt erőforrások. 

Moore elméletében e négy tényező olcsósága abból jön, hogy az újratermelésük és a fenntartásuk költsége jellemzően nincs belekalkulálva a termelésbe: a természeti példák esetében egy beszennyezett folyó megtisztítása vagy egy kivágott erdő helyettesítése nem előre kalkulált eleme a termelési folyamatnak, és a természetpusztítás következményeinek költségeit sem szokás beleszámítani semmiféle üzleti tervezésbe. 

Pedig e következmények közé tartozik a különféle kórokozók terjedése is: lehet például tudni, hogy összefüggés van egy régió madárfajainak sokfélesége, illetve a szúnyogok által terjesztett vírusos megbetegedések száma között, ahogy a kullancsok okozta betegségek és a kullancsok számát visszaszorítani képes állatok, például az oposszumok jelenléte vagy hiánya között is. 

És ha a természetes élőhelyek pusztítása önmagában nem lenne elég probléma, súlyosbítja a gondokat, hogy mi kerül ezekre a 'megtisztított' területekre: sokszor gigantikus monokultúrák, illetve levágásra szánt óriási haszonállat-állományok, melyek remek fejlődési és terjedési lehetőséget jelentenek a vírusok számára. Sokat emlegetett példa erre az embert is fertőző H5N1, ami a jelenlegi ismeretek szerint vízimadarakról juthatott be óriási baromfitelepekre, hogy ott aztán könnyedén terjedjen és mutálódjon tovább. 

Kate Jones, az UCL ökológusa a Scientific American-nak beszélt arról, hogy kutatásaikban éppen azt vizsgálják, hogy a talajromlás következtében az ott megmaradó fajok nagyobb eséllyel több vírust hordoznak, melyek emberekre is veszélyesek lehetnek, mint egy nagyobb biodiverzitású környezet lakói. Jones szerint az egyszerűbb rendszereknek van egy felerősítő hatása: ha elpusztítod a tájat, akkor a megmaradó fajok lesznek azok, melyek hordozni fogják a vírusokat. 

És Jones szerint ezeket a problémákat mind a gazdagabb, mind pedig a fejlődő társadalmakban kezelni kell, de amíg a fejlett országok továbbra is igényt tartanak a szegényebb országok nyersanyag-készletére és erdőire, addig fenn fog maradni az a természetpusztítás, ami a kórokozóknak is kedvez. Szerinte épp ezért kéne a biológiai biztonságról globálisan gondolkodni, hiszen jól látni, hogy a világ különböző részei mennyire egymásra vannak utalva. 

És ezért írta Quammen is a korábban már idézett cikkében, hogy az emberi bőségnek, hatalomnak és ennek következményeképp az ökológiai rendszerek háborgatásának egyik következménye a vírusok csereforgalmának növekvő gyakorisága - először állatról emberre, majd emberről emberre, néha világjárványként.

„Megszálltuk a trópusi erdőket és más vad tájakat, melyek olyan sok állat- és növényfaj otthonát jelentik, és rengeteg vírusnak is ezekben a teremtményekben. Kivágtuk a fákat, megöltük vagy ketrecbe zártuk az állatokat, és piacokra küldtük őket. Megzavarjuk az ökoszisztémákat, és a vírusokat elzavarjuk természetes gazdájukról. Ilyenkor pedig egy új gazdára van szükségük, ami időnként mi leszünk.” – írja Quammen, aki hosszan sorolja is a példákat a közelmúltból: a Machupo Bolíviában 1961-ben, a Marburg-vírus Németországban 1967-ben, az Ebola először Zairében és Szudánban 1976-ban, a HIV az Egyesült Államokban 1981-ben, a Hendra-vírus Ausztráliában 1994-ben, a madárinfluenza Hongkongban 1997-ben, a Nipah Malajziában 1998-ban, a Nyugat-nílusi láz New Yorkban 1999-ben, a SARS Kínában 2002-2003-ban, a MERS Szaúd-Arábiában 2012-ben, az ebola ismét, ezúttal Nyugat-Afrika országaiban 2014-ben. És most a Covid-19. 

Amivel szemben a legfontosabb rövidtávú cél, hogy mindent megtegyünk a vírus megfékezéséért. A hosszú távú pedig, hogy ha majd egyszer túl leszünk a járványon, akkor jusson eszünkbe, hogy a Covid-19 nem egy a semmiből felbukkant új esemény vagy balszerencse eredménye volt, hanem következménye annak, ahogy élünk ezen a bolygón. 

Hasonló dolgokat említett a napokban Aaron Bernstein, a Harvard School of Public Health kutatója, amikor arról beszélt, hogy veszedelmes tévedés azt gondolni, hogy elválaszthatjuk egymástól az egészségügyi és környezetvédelmi kérdéseket. 

Az egészségünk teljes mértékben a klímától és a többi organizmustól függ, akikkel osztozunk ezen a bolygón.