Több ezer erdőtűz pusztít jelenleg is az Amazonas esőerdejeiben, és a hét második felére ez lett az egyik legtöbbet tárgyalt hír az interneten: rengeteg kampány szerveződik, Leonardo Dicapriótól Cristiano Ronaldóig szólalnak fel a sztárok az esőerdő védelmében, Emmanuel Macron a G7-es csúcs napirendjére akarja tűzni a tüzet, miközben Brazília szélsőjobboldali elnöke, Jair Bolsonaro szerint az országnak nincs elég erőforrása leküzdeni az erdőtüzeket. 

És miközben a világ mintha hirtelen kapta volna fel a fejét arra, ami a brazil esőerdőkben zajlik, vannak, akik előre tudták, hogy ez fog történni: az Amazonas-medencében élő őslakos közösségek tagjai. A hasonló erdőirtás ugyanis egyáltalán nem példa nélküli, évtizedes hagyománya van annak, hogy az ország nyugati része felé előretörő marhapásztoroknak és szójatermesztőknek az esőerdők felégetésével hoznak létre művelhető területeket. 

És tavaly októberben, amikor Bolsonarót megválasztották az ország elnökének,  ezekben a közösségekben már elég pontosan sejtették, hogy idén ez fog történni. Erről a Brazíliához erősen kötődő Intercept újságírója, Alexander Zaitchik írt hosszan helyszíni riportjában, még július elején. 

Ekkor még a mostani erdőtüzek előtt voltunk, de a kilátások már nagyon borúsak voltak. A Föld tüdejének is nevezett, az oxigénünk ötödét előállító, a világ édesvizeinek 20 százalékát a folyóiban tudó Amazonas sorsa nemcsak Brazília, illetve Dél-Amerika, de az egész világ szempontjából jelentős. És ekkor már egyre több adat alapján lehetett látni, hogy az erdőirtások tempója felgyorsult: műholdképek alapján például kiderült, hogy egyetlen év alatt 7900 négyzetkilométernyi esőerdőt irtottak ki az országban. 

De az Amazonas-medence erdejei és közösségei ellen indított támadások nem most indultak:az elmúlt 50 évben közel 800 ezer négyzetkilométernyi esőerdőt pusztítottak ki az emberek, és ennek nagy részét annak a katonai diktatúrának a hathatós támogatásával, melynek Bolsonaro is elkötelezett híve. Környezetvédők most attól félnek, hogyha ilyen ütemben zajlanak tovább az irtások, egy generációnyi időszak alatt az esőerdő újabb ötöde lehet oda, ami helyrehozhatatlan környezeti károkat okozhat. 

Zaitchik riportjában felkereste a leginkább érintett közösségeket. Például a Purús folyó közelében élő Apurinã törzs tagjait, akik hosszú évek óta figyelik, hogy a láncfűrészekkel felszerelt földbitorlók hogyan hatolnak egyre mélyebbre az elvileg védett erdőkben. És a helyiek szerint ugyan az elmúlt években is bőven akadtak problémák, a helyzet érezhetően sokat romlott, amióta Bolsonaro elnök lett. 

A július és az augusztus eleve az erdőtüzek ideje az Amazonas-medencében: ez a száraz időszak, amikor elmaradnak a bőséges esők. És azok, akik az erdők felperzselésében érdekeltek, szintén ekkor látnak munkához. Tavaly több mint ezer hektárnyi területen égették fel az Apurinã-törzs közelében fekvő erdőket. A törzs egyik tagja, Marcelino Da Silva arról beszélt a lapnak, hogy a rendkívül sűrű erdőben a földfoglalók machetével vágnak maguknak utat, majd a kivágott folyóson motorokon hordják be maguknak a láncfűrészeket és a benzint. Ezután újra novemberben térnek vissza, amikor elvetik a fűmagokat. A területből villámgyorsan legelő lesz, amit aztán eladnak egy szarvasmarhákat tartó gazdának. 

Egy brazil elemzőközpont jelentése szerint az idei év elejére 50 százalékkal ugrott meg az erdőirtások mértéke a tavalyi év kezdetéhez képest, és ez a trend érhető tetten most a megnőtt erdőtüzek számában is. A leégett területek több mint fele volt elvileg védett területen, ahol a hatályos törvények szerint nem lehetne égetéssel legelőket és szántóföldeket kialakítani. De az őslakos közösségek már elég jól tudják, hogy ez a védelem nem ér sokat: a hetvenes és a nyolcvanas években hasonló erdőirtási hullám zajlott az országban, melynek hatása akkor is látható volt a világűrből. 

A tüzek mögött akkor ugyanaz állt, mint ami most is állhat: kell az új terület a szarvasmarháknak és a szójatermesztésnek. A helyiek véleménye szerint ugyan elvben illegális földkisajátítások történnek, de az állam valójában partnere ebben a gazdáknak. 

Pont, mint a katonai diktatúra idején

Hogy Bolsonaro megválasztása esetén bajban lesznek, azt az indián közösségek tagjai már akkor sejtették, amikor az elnökjelölt nyíltan a 1964-es katonai puccs iránti nosztalgiára építette kampányát. A katonai junta uralma ugyanis állami szintű rasszizmust és terrort hozott az őslakos közösségeknek. 

„A kormány azt a nyelvet használja, amit a tábornokok használtak, amikor el akartak pusztítani minket és a kultúránkat. Nem hagytuk magunkat és túléltünk. Megint ezt fogjuk tenni, csak bátorságra van szükségünk” – nyilatkozta az őslakos közösségeket összefogó szövetség katonai szárnyához tartozó egyik férfi a lapnak. 

És mint Zaitchik megjegyzi, az őslakosokkal szembeni szélsőjobboldali gyűlölet bőven az 1964-es puccs elé megy vissza: a harmincas évek fasisztabarát elnöke, Getúlio Vargas például attól félt, hogy az ellenőrizhetetlen esőerdőn át a szomszédos országok törhetnek be Brazíliába, ezért feltett szándéka volt, hogy irányítása alá hajtsa a területet. Ez a hódítási szándék élt tovább a hatvanas évektől kezdve, amikor a junta uralma alatt megindult a betelepítési program a régióba: megépültek az első utak, az állam földet és hitelt ígért a túlzsúfolt partmenti vidékekről az Amazonas közelébe költöző gazdáknak. A cél egy mezőgazdasági régió kialakítása volt, melynek termékei fejlett úthálózaton juthatnak el az ország többi részébe és a világpiacra. Azok számára pedig, akik addig is ott éltek, egyetlen út volt felkínálva: integrálódjanak az újonnan érkezők társadalmába. 

Ugyanakkor a junta által megálmodott sikertörténet elmaradt: a régió átformálása sokkal nagyobb falat volt, mint ahogy eltervezték, a föld pedig sokszor rosszabb minőségű, mint amiben reménykedtek. Így végül az építkezés helyett csak a pusztítás valósult meg: a katonai diktatúra végén, a nyolcvanas évek végére az Amazonas erdejének mintegy tizedét égették fel a junta által támogatott telepesek és ipari szereplők. Az időszakot súlyosan megsínylette az őslakos közösség is: míg a század elején nagyjából egy millió tagja lehetett a törzseknek, a nyolcvanas évek végére kétszázezren maradtak. 

A kilencvenes évek átmeneti nyugalmat hozott: az 1988-as alkotmány az Amazonas erdejeinek 43 százalékát abszolút védelem alá helyezte, míg a többi területen csak korlátozott tevékenységeket engedélyeztek, és az őslakosok számos területe is védett státuszt kapott, több közösség újra növekedésnek indult. 

Ebben az időszakban jött létre két fontos kormányzati ügynökség, az IBAMA, amely a természetvédelmi ügyekért felelt, illetve az őslakos közösségeket segítő FUNAI. Ebben az időszakban, a nyolcvanas évek pusztítását követő nemzetközi visszhang hatására, a globális szereplők is egyre jobban kiálltak az Amazonas mellett, a kampányoknak és bojkottfelhívásoknak is hála az erdőirtások 2004-ben tetőztek, utána pedig közel egy évtizeden át folyamatosan csökkent a mértékük.

Mert arról persze szó sem volt, hogy az égetések teljesen megszűntek volna, de az Intercept riportja szerint az sokat számított, hogy az állam nem asszisztált ehhez, és törvénysértő tevékenységként kezelték. 

Ez az időszak nagyjából 2012-ig tartott, amikor a nemzetközi kereskedelem fellendülése miatt a brazil földtulajdonosok gazdasági és politikai lobbierejükkel élve a parlamentben kezdtek el küzdeni a földhasználatot korlátozó törvények ellen, egyre több sikerrel. Gyakoribbá váltak az illegális égetések is, közben pedig például az Amazonas-medence közepén fekvő Mato Grosso államban eltörölték a correntao, azaz a két traktor közé kihúzott súlyos acéllánc általi favágás tilalmát. 

link Forrás

A FUNAI egyik ügynöke is arról beszélt Zaitchiknak, hogy 2012-től kezdett minden egyre rosszabbra fordulni: egyre több a behatolás az erdőkbe, nagyobbak a tüzek, közben pedig folyamatosan vágták meg a két ügynökség költségvetését. De szerinte még így is lényeges különbség, hogy míg 2012 és Bolsonaro megválasztása között évről évre lett rosszabb a helyzet, az új elnök beiktatása óta napról napra romlott tovább minden. 

Bolsonaro beiktatása utáni egyik lépése az volt, hogy az összes, az esőerdőkkel kapcsolatos feladatkört a mezőgazdasági minisztérium alá sorolta át, melynek élén a földbirtokosok ügyével közismerten szimpatizáló Tereza Cristina áll. Majd szinte azonnal megindultak a tisztogatások, a FUNAI és az IBAMA is jóval kevesebb pénzből és sokkal kisebb felhatalmazással tud csak dolgozni. 

Hogy mennyire felgyorsultak a folyamatok, azt jelzi, hogy a lapnak név nélkül nyilatkozó FUNAI-ügynök szerint ha minden így megy tovább, 15-30 éven belül minden erdő eltűnhet Lábréra város több száz kilométeres körzetében. Ennek pedig messzire ható következményei lehetnek: egy-egy esőerdős terület nemcsak önmagában érték, de rendkívül összetett kapcsolatban áll a régió többi ökoszisztémájával is. A terület felszámolása súlyosan érintheti a Purús folyó élővilágát épp úgy, mint az Amazonas karjának is nevezett Solimões folyót tápláló többi folyót.  

Zaitchik útja során járt Rondôniában is, ahol a Jupaú közösség él. A közösség férfitagjai meséltek neki arról, hogy gyerekként el se tudták képzelni, hogy az esőerdőnek lehetnek szélei, senki nem volt a törzsből, aki találkozott volna ilyesmivel. De aztán a hetvenes években jöttek a katonai mérnökök, és felhúzták azt az utat, amely után megindulhatott az iparosítás. És ezzel megérkeztek a betegségek és az erőszak olyan formái is, melyek addig ismeretlen volt az akkor nagyjából tízezer fős közösségnek, melynek ma már csak 200 tagja él. Egyikük, Arima mesélte el a lapnak, hogy minden egyes alkalommal, amikor menekülniük kellett, ahogy túljutottak egy dombon, azt érezték, hogy ismét biztonságban vannak, hiszen túl nagy ez az erdő ahhoz, hogy ne tudjanak hova menni. 

De nem lett igazuk. A fehérek ugyanis jöttek, és marhákat legeltettek, bányásztak és ültettek. Voltak, akik egyszerűen lemészárolták az eléjük kerülő indiánokat, mások csak elűzték őket az otthonaikból. A Jupaúk próbálták felvenni a harcot, de esélytelenek voltak, soraikat ráadásul nemcsak az erőszak tizedelte, hanem a betegségek is, melyeket a földbitorlók hoztak magukkal. 

A törzs 1981-ben vette fel hivatalosan a kapcsolatot a FUNAI képviselőivel, a többségi civilizációtól addig elzárt közösség tűzszünetet akart kötni. Arima visszaemlékezése szerint azért mentek bele az egyezségbe, mert az ügynökség azt ígérte, meg fogják védeni a földjeiket. De ez nem történt meg: a brazil tábornokok ugyanis éppen ekkor egyeztek meg a Világbankkal arról, hogy az eddigi földutak helyett rendes aszfaltutat építenek az Amazonas-medencébe, közel ezer kilométer mélyen. Ugyan környezetvédők és az indiánok jogaival foglalkozó szervezetek jelezték, hogy ez katasztrófához vezethet, a Világbank öt éven át finanszírozta a projektet. Mire a nemzetközi felháborodás hatására leállították végül a kifizetéseket, Rondônia régiójában volt a legnagyobb a kiirtott erdős területek aránya Brazíliában, a szarvasmarhaállomány pedig 3000 százalékkal nőtt meg. 

A szarvasmarhatenyésztés Rondôniában mára évi négymilliárd dolláros iparág lett az Intercept cikke szerint, a régióban élő kisszámú indián törzs pedig újabb és újabb földrablásokkal kell szembenézzen. Ahol nem a legelőre vágyó földtulajdonosok, ott az illegális gyémántbányászok vagy a szójatermesztők igyekeznek elűzni az őslakosokat. Hogy mekkora a tét, azt jelzi, hogy Bolsonaro áprilisban személyesen lépett közbe, hogy megakadályozza az IBAMA ügynökeit abban, hogy a helyi nemzeti erdőben egy illegális fakivágás során használt drága eszközöket semmisítsenek meg. Pedig az eszközök tönkretétele régóta az egyik leghatékonyabb módszere volt az ügynökségnek az illegális bányászokkal és fakitermelőkkel szemben. Az elnök ekkor a közösségi oldalán üzente meg, hogy ennek a kormánynak nem célja, hogy gépeket romboljon. 

Van egy tényező, ami tovább súlyosbítja az eleve nagyon sötét képet: könnyen elképzelhető, hogy az erdőirtások által megtisztított mezőgazdasági területek hamarosan egyszerűen tönkre fognak menni, éppen az erdőirtások miatt. Mint Zaitchik fogalmaz, olyan igazság ez, amit a környéken élő törzsek már régóta ismernek, de az utóbbi időben a kutatások is elkezdték megerősíteni: az erdőirtások ugyanis alapvetően forgatják fel a helyi mikro- és regionális klímát, eltolva ezzel az esős évszakok időszakát, kiszámíthatatlanabbá és nehezebbé téve a termelést.

Az egész régió vízkészletét ugyanis az erdők folyói biztosítják, de ha nincsenek többé erdők, nem lesznek folyók sem. Ez pedig súlyos szárazságokhoz vezethet egy olyan területen, ahol eddig ez egy ismeretlen jelenség volt. 

Amikor még mindent erdő borított 

Az indián közösségek, hasonlóan a múlt századi történésekhez, próbálják magukat megvédeni. Őrjáratokat indítanak, időnként akár régóta ellenséges viszonyban lévő törzsek is összefognak. De az erőszak mindig egyenlőtlen: a brazil katolikus egyház által fenntartott földbizottság számításai szerint 2003 óta 600 földtulajdonnal kapcsolatos gyilkosság volt az országban, és ezek közül a legtöbb ebben a régióban. A 2018-as év 20 százalékos növekedést hozott az előző évhez képest. És az áldozatok jellemzően nem a betolakodók, hanem az őslakosok, akik a földjeiket próbálták megvédeni. 

Zaitchik, miközben a régiót járta, próbálta felkutatni azokat a jeleket, melyek némi reményre adhatnak okot. A kevés biztató jel egyike, hogy egyszer már megszerveződött itt egy olyan mozgalom, mely érdemben tudott fellépni az erdő és az erdőben élők védelmében. A hetvenes években, miközben az Amazonas délnyugati részének irtása gőzerővel zajlott, lépett színre Chico Mendes. A szakszervezeti vezetőből lett erdővédő azokat az embereket fogta össze, akiknek élete az élő erdő sorsától függött. Nemcsak őslakosokat, de olyan munkásokat is, akik nem az erdő kiirtásában voltak érdekeltek. 

Az erőszakmentes ellenállás eszközével élő, sokszor a fák előtt sorfalakat álló aktivisták mellett a születő mozgalomnak volt fegyveres szárnya is, akik a favágók táboraira csaptak le, és elpusztították az eszközöket. Mendest 1988-ban gyilkolták meg, ekkor már az Amazonas Gandhijaként emlegették. Öröksége a katonai diktatúra után is tovább élt, 2007-ben az akkori elnök, Lula da Silva róla nevezett el egy környezetvédelmi intézetet, és Zaitchik szerint alakja az elkövetkező küzdelmekben is bírhat szimbolikus erővel. 

Még akkor is, ha az egykori erdővédők gyerekei és unokái ma már sokszor akár maguk is marhákat tartanak, a Mendes által képviselt üzenet még bírhat jelentőséggel: azaz hogy hosszabb távon sokkal több gazdasági haszna van annak, ha nem égetik fel az erdőket pár évnyi profit reményében. 

Azt persze Zaitchik is látja, hogy ezt a szemléletet nehéz lesz átültetni a gyakorlatba: egyelőre annyira nagy a hamburgerhús iránti nemzetközi kereslet, hogy még mindig jó üzlet szarvasmarhába fektetni. Akkor is, ha ez már rövidtávon is súlyos gondokat fog okozni a helyi környezetnek. A törést az okozza, hogy az alternatívaként felkínált fenntartható erdőgazdálkodás éves szinten, a GDP szempontjából nem tudja felvenni a versenyt a sokkal környezetkárosítóbb marhatartással és szójatermesztéssel. 

A Mendes emléke körül szerveződő politikai mozgalom szerint pedig épp ez jelenthetné a régió jövőjét is: Arce tartomány törvényhozásának helyettes vezetője egy őslakos, a 41 éves Jenilson Leite, aki arról beszélt a lapnak, hogy ha komolyan vennék a helyi közösségek fenntartható erdőgazdálkodási ismereteit, az többet segíthetne a gazdaságnak is, mint az újabb és újabb területek kivágása, hogy aztán marhát tartsanak ott és szóját termesszenek. 

Az Amazonas-medence értékét ugyanis éppen a rendkívül gazdag vegetáció után elbomló tápanyagok adják a talajban. De ha ez az élővilág elpusztul, akkor csak a száraz talaj marad majd, ami hamar el fogja lehetetleníteni a gazdálkodást is. Nem véletlen, hogy a legtöbb legelő 10-15 év alatt degradálódik, így az egész iparág egy állandó pusztító spirálba ragadt bele: újabb és újabb erdőterületekre van szüksége a fennmaradásához, melyek aztán rövid idő alatt tönkremennek, és menni kell tovább. Ezért csak nagyon rövidtávú gazdasági érdekek szólnak az újabb területek legelővé alakítása mellett, ezek viszont egyelőre irányadóak, ráadásul a kormány támogatását is élvezik. 

A brazil Erdőfejlesztési Intézet egykori vezetője, Joaquim Francisco de Carvalho arról beszélt a lapnak, hogy számításai szerint egy hektárnyi olyan föld értéke, melyen szarvasmarhát vagy szóját tartanak, 25 és 250 dollár között mozoghat, míg egy fenntarthatóan menedzselt hektárnyi erdő értéke 850 dollár is lehet. Csakhogy ez utóbbit sokkal nehezebb pénzzé tenni, mivel ebbe az értékbe beleszámítják annak a biodiverzitásnak is az értékét, melyet épp e terület megléte tesz lehetővé, illetve megjelenik benne az a szemlélet is, amely nem pusztán kitermelhető nyersanyagként tekint az esőerdőre. 

Ezt támasztja alá, hogy a riportban megszólaló indiánok közül többen is hangsúlyozták, hogy szó sincs arról, hogy ők örökké a világtól elzárva, fejlődés nélkül kívánnának élni, és hogy a kereskedelem semmiféle formája ne érdekelné őket. Csak a jelenlegi gyakorlatok mértéktelenségével és a fenntarthatatlansággal van problémájuk. Az elnökválasztás előtt kapcsolatban is voltak az előző kormánnyal, zajlottak egyeztetések egy fenntartható fejlesztési politika kereteiről. Aztán jött Bolsonaro, és minden tárgyalás megszakadt. 

Zaitchik hosszú riportjának egyik utolsó megszólalója egy idős marhapásztor, Dilermando Melo de Lima. A 72 éves gazda előbb lesöpri azokat a vádakat, mely szerint a jelenlegi gazdálkodási gyakorlatok a terület kiszárításához vezetnek, és arról beszél, hogy a marhatartóknak jelenleg sokkal nagyobb gondot okoz a rengeteg törvényi kötelezettség, de ahogy a katonai rezsim jó volt a gazdasági fejlődés szempontjából, úgy Bolsonarótól is sokat várnak. Majd a beszélgetés elkalandozik de Lima gyerekkorára: és Zaitchik elmondása szerint a férfi elérzékenyülve emlékezett vissza arra, hogy apja még a harmincas években érkezett a régióba, az első gazdák egyikeként, és amikor ő megszületett, még mindent erdők és folyók borítottak a környéken, hosszan, ameddig csak a szem ellát.