Nem ezzel a válsággal lesz oda a rendszer, ami meghatározza az életünket

• A koronavírus-járvány megmutatta, hogy egyetlen globális kockázatközösség lett a világ. 
• A válságot alapvető változások kísérhetik: Európában egyre több szabadságjogunkról mondhatunk le a biztonság ígéretéért cserébe, míg a nyugati országok még inkább beavatkozhatnak a fejlődő országok életébe. 
  
• Arra nem lehet számítani, hogy felborul az a rendszer is, amelyik eddig meghatározta a világunkat.
• És úgy tűnik, a politikai elit nem látja okát annak, hogy változtasson. 
• Interjú Sik Domonkos szociológussal. 

A koronavírus-járvány és az azt kísérő gazdasági válság alaposan felforgatja a társadalmainkat. De hogy mekkora lesz a felfordulás, és milyen messze ható következményei lehetnek a válságnak, arról nagyon megoszlanak a vélemények a társadalomtudósok között.

Sik Domonkos szociológus, az ELTE  Társadalomelmélet Tanszékének oktatója évek óta kutatja a társadalmi szenvedés jelenségét (2018-ban már készítettünk vele egy interjút a magyar társadalom, illetve a szenvedés és a szolidaritás kapcsolatáról), most arról kérdeztük, hogy a koronavírus-járvány illetve az azt követő gazdasági válság mennyire alakíthatja át a társadalmainkat. 

Az ELTE szociológusai csak most kezdték el azokat a kutatásokat, melyek alapján pontosabb képünk lehet majd a hazai változásokról, így Sik most elsősorban arról beszélt, hogy milyen globális térbe érkezett ez a válság, és milyen következmények lehetnek a nyugati országokban, illetve nálunk. 

Globális közösségi kényszert hozott a vírus

Sik Domonkos szerint alapvetően két, egymással szöges ellentétben álló narratíva uralja most a gondolkodást a járvány várható következményeiről. Egyfelől vannak, akik szerint a járvány egy fordulópontot jelent, és utána többé nem lehet visszatérni ahhoz az életmódhoz, ahhoz a gazdasági-politikai modellhez, ami a válság előtt működött. A másik álláspont képviselői szerint viszont a járvány csak egy anomáliát jelent majd a globális kapitalizmus történetében, amit ugyanazokkal az eszközökkel lehet majd kezelni, melyek ezeket a viszonyokat eleve fenntartják. Lehet, hogy ezek az eszközök egy darabig extrémebb, felfokozott formában fognak megjelenni, de attól még a logika nem fog megváltozni. 

Akik úgy vélik, hogy a koronavírus és az azt kísérő gazdasági válság törést jelent,  rendszerint azzal érvelnek, hogy most felszínre kerül sok olyan súlyos probléma, amelyről már évtizedek óta beszélnek, de eddig nem vált sokak közvetlen tapasztalatává. Hogy hogyan működik a gazdaság, hogy a világunk hogyan közvetítődik számunkra a technológia révén, hogy hogyan épül erre rá a politika – ezek mind hirtelen sokkal kézzelfoghatóbbak lettek sokak számára. 

Ez egy közös tapasztalati szint Sik szerint, de ezt nem szabad úgy elképzelni, hogy most az emberiségnek lenne egy nagy közös pandémia-tapasztalata, hiszen nagyon mást jelent, ha valaki otthon ül a karanténjában, és ez a legnagyobb problémája, és nagyon mást, ha épp teljesen kicsúszik a lába alól a talaj. 

„Az viszont közös rétege a sokféle tapasztalatoknak, hogy van itt egy olyan esemény, ami alól nem lehet kibújni, ami mindenkit érint valamilyen módon”

– állítja a szociológus, aki példaként Boris Johnson esetét említi: korábban elképzelhetetlen volt egy válság, melyben az elit pozíciói is ennyire érintve vannak. Most viszont teljesen nyilvánvaló, hogy nincs kivétel:

„Van valamiféle globális közösségi kényszer, ami most mindenki számára kézzelfogható. Olyan tapasztalata ez a globalizációnak, amire korábban nem volt példa, a 2008-as válság sem hozta ezt magával. És ez sokak számára jelent most egy alapot ahhoz, hogy úgy gondolják, ezután többé nem lehet ugyanúgy folytatni az életet” – mondja Sik, aki rögtön hozzáteszi, hogy

a társadalomtudományos képzelőerő válsághelyzetekben szeret előreszaladni,

és alapvető változásokat jósolni, de szerinte a mostani alaptapasztalat, hogy van egy közös, globális kitettség, nagyon sokféle továbblépésre ad lehetőséget, és egyáltalán nem következik belőle, hogy ne lehessen visszatérni a korábbi keretekhez. 

A világ országaiban eddig látott válságkezelő lépések is azt mutatják, hogy a politikai elit nem akar reflektálni akar arra, hogy hogyan jutottunk idáig, és nem tervezik újraírni az alapvető kereteket. Sik szerint kevés kivételtől eltekintve sokkal inkább a már eleve rendelkezésre álló eszközöket próbálják meg minél hatékonyabban alkalmazni. És egyelőre nem látni nyomait annak sem, hogy a társadalmi közbeszédben azok a hangok lennének dominánsabbak, amelyek az alapvető struktúrák megváltoztatását szeretnék. (Hogy ez itthon mennyire van így, arról a közeljövőben kutatást is készítenek az ELTE szociológusai.)

Bernhard Waldenfels német fenomenológus értelmezte úgy a válságot, mint olyan helyzetet, amikor nem csak a rendelkezésünkre álló eszközök nem működnek többé, hanem az az apparátusunk is felmondja a szolgálatot, mellyel egyáltalán korrigálni tudjuk, hogy milyen megoldásokat tudunk keresni az adott keretek között.

„És hogy ebben az értelemben válsággá válik-e ez a járvány, ezt nem tudjuk. Számomra az tűnik valószínűnek, hogy nagy ember- és gazdasági áldozattal, de úrrá lesz ez az intézményrendszer a kialakult helyzeten. Azaz nem fog okot szolgáltatni arra, hogy alapstruktúrákat kezdjünk megkérdőjelezni” – mondja Sik, aki arra számít, hogy a két eltérő értelmezésnek egy köztes verziója válhat meghatározóvá a következő években. 

Egyrészt a fennálló viszonyok, a jelenleg is működő tudományos, hatalmi eszközök megmaradnak, azokon a pontokon pedig, ahol az eddigi rendszerrel kapcsolatos illúziók lelepleződnek (kezdve azzal az alapvető illúzióval, hogy ezek közé a keretek közé be lehet rendezni egy stabil, kiszámítható életet), ott a rendszer képes lesz magába illeszteni a rendszerkritikus töréspontokat. 

„Amit most látunk az mindenképp egy példátlan beszűkülése a kollektív figyelemnek: a járvány olyan kérdéssé vált a globális és helyi nyilvánosságban és politikai térben, ami minden egyéb szempontot felülír. Ennek azonban megvannak az ellentmondásai és feszültségei. Hogy egy egyszerű példára utaljak: a napokban sokat lehetett olvasni arról, hogy a hazai kórházakból hazaküldik az otthoni ápolásra alkalmasnak minősített betegeket. Azonban az orvosok, az érintettek, hozzátartozók és a politikai döntéshozók véleménye a tekintetben sokszor nem állt összhangban, hogy pontosan kikre is illeszthető ez a címke.”

Itt hirtelen lelepleződik egy általában háttérbe szorult illúzió: kiderül hogy mindezek a szereplők nagyon is eltérő szempontok és érdekek mentén cselekszenek. Miközben a betegnek a gyógyulás a fontos, a hozzátartozóknak a szakértői segítségnyújtás az ápolásban, a kórháznak a szakmai szempontok és protokollok betartása, a politikának pedig a nyilvánosságban figyelmet érdemlő kérdések. Vagyis a járvány okozta válsághelyzetben meztelenül megmutatkozik, hogy egy érdemességi és rászorultsági versengés is zajlik az ápolási folyamatok mélyén. És ebben a versengésben nem mindegy, hogy kié a döntő szó.

Persze nem maga a versengés az újdonság, hanem az, hogy kézzelfoghatóan megmutatkozik, teszi hozzá Sik. És mint mondja, kérdés, hogy mit kezdünk az ehhez hasonló tapasztalatokkal: komolyan vesszük-e és szembe merünk-e nézni velük, vállalva, hogy további kényelmetlen kérdésekhez lyukadunk ki. Vagy pedig, és alighanem ez a valószínűbb, hagyjuk hogy szakértői vagy politikai kérdésekként, a saját morális kompetenciánkon kívülinek minősüljenek. A társadalmi nyomás értelemszerűen az utóbbi irányba hat. De minden a mostanihoz hasonló rendkívüli helyzet esély arra is, hogy ezek a kérdések többekhez eljussanak és érdemi reflexió történjen arra, hogy milyen rendszerekre bízzuk az életünk elemi szintjét érintő döntéseket.

„Így végső soron egy hibrid helyzet jön létre: miközben az uralkodó intézményi hierarchiák továbbra is próbálnak érvényt szerezni önmaguknak, ezt egyre kisebb elismertség mellett tudják csak megtenni. Ez erodálja, és alkalmazkodásra kényszeríti őket, ami egyaránt lehet a hatalmi logika vagy a nyitottság fokozása” – mondta Sik. 

Más lesz a világ 

Változásokat ezzel együtt is hozhat magával a járvány. Sik Domonkos szerint a koronavírus egyik következménye lehet, hogy a globális gazdasági szerepek is átalakulnak. Az eddigieket ugyanis nagyban befolyásolta, hogy aki előnyös pozícióban volt, mondhatta azt, hogy ő csak annyit kíván látni a másikból, amennyi a számára érdekes: a munkaerejét vagy a nyersanyagát. 

„De a vírus most azt teszi láthatóvá, hogy nem csak ennyi van ott, hanem egy teljes élet áll mögötte. És hogy ennek az életnek a materiális újratermelését adott esetben csak olyan módon lehet fenntartani, amely sok veszélyt rejt magában. Ez a változás kikényszeríti, hogy ezentúl többet kell majd látni a kizsákmányoltból, mint amennyit eddig megengedhetett magának a kizsákmányoló fejlett világ.”

Megkerülhetetlen kérdés, hogy hogyan reagál erre a helyzetre a globális láncolatokon keresztül a termelési folyamatokat folytatni akaró nyugati világ. Sik arra számít, hogy a járvány vége után hatalmas lesz a nyomás a fejlett országok politikai döntéshozóin, hogy a hasonló vírusok előrejelezhetőbbek és kontrollálhatóbbak legyenek.  És nem csak az állatokról emberekre terjedő új vírusok miatt merül fel ez kérdésként, hanem ugyanígy problémát jelentenek például az antibiotikumok túlhasználatából vagy a környezetszennyezésből fakadó veszélyek.

Ezek mind egy kézzelfogható kockázatközösséggé teszik a világot, és ez meg fogja változtatni a globális szolidaritási viszonyokat is, a fejlődő és a fejlett világok közötti kapcsolatok újrafogalmazására lesz szükség: 

„A legoptimistább szcenáriók a szolidaritás új formáit, közös növekedést képzelnek el, míg a legpesszimistábbak a felügyeleti rendszerek további kiépítését, helyi hatalmi centrumokhoz delegálva”

– állítja Sik, aki szerint akkora lesz ez a nyomás, hogy nem lesz elég ezeket a feladatokat a helyi politikai elitre bízni, közvetlenebb beavatkozások sorára lehet számítani. És ez az expanzió felemás jelenség lesz: egyrészt az egészségügyi rendszerek fejlesztése is kísérni fogja, ami nyilván nem mellékes fejlemény a világ szegényebb országaiban, ugyanakkor várhatóan nem kíséri majd a felismerés, hogy a globális egyenlőtlenségi viszonyoknak mekkora szerepe volt az alapproblémák kialakulásában. 

„A saját országukra vonatkozó biztonságosítás nevében fognak más országok életbe beavatkozni” – teszi hozzá Sik, aki szerint várhatóan ez egy közös pont lesz majd a nyugati országok és a globális színtéren szintén aktorrá előlépő Kína között. 

E beavatkozás lényegét Sik elmondása szerint Michel Foucault biopolitika fogalma felől lehet megragadni: Foucault gondolkodásában a biopolitika sosem nyílt szándékok eredménye, hanem különféle érdekekből fakadó öngerjesztő folyamat. A kapitalizmus hajnalától kezdve azok az államok, amelyek hatékony termelési rendszert akartak fenntartani, ehhez apró lépésekben haladva, de egyre inkább kormányozni kezdték az állampolgárok életének egyre több mozzanatát. A társadalombiztosítási rendszerek, az oktatás, a nyilvánosság intézményei mind hozzákapcsolódtak ehhez a logikához. 

Ezekből nőtt ki az a biopolitikai komplexum, ami Foucault-nál még nemzetállami keretben működött, de a globalizációval a globális térbe terjeszkedett tovább. Ez azonban eddig korlátozottabb mozgásteret jelentett, ám a járvány után Sik arra számít, hogy e mechanizmusok exportja felgyorsulhat a fejlődő országok felé. 

„Amikor biopolitikáról, egészségügyi rendszerekről beszélünk, soha nem csak az egészségről van szó, hanem mindig egy teljes életmód, egy teljes politikai struktúra ott van a háttérben. Ki az, aki megszabhatja, mik legyenek a fő szempontjai az élet szervezésének, hogy kitől milyen áldozatokat lehet elvárni, milyen kötelmeket lehet róni ennek nevében az állampolgárokra. Ezek nagyon konkrét hatalmi kérdésekként fognak felmerülni, és nagy kérdés lesz, hogy ezekhez mennyire tud egy demokratikus politika kapcsolódni, vagy pedig inkább egy erőpolitika társul majd melléjük”– mondja Sik, aki szerint ha a demokratikus irányba indul el a világ, akkor nagyon hamar felmerülhetnek olyan kérdések, mint a globális egyenlőtlenségek ügye, a gyarmatosítás öröksége, illetve az ebből fakadó elnyomások különféle formái. És látni azt is, hogy a demokratikus értékek eleve nem élveznek olyan támogatottságot a világban, mint mondjuk tíz, de még inkább húsz évvel ezelőtt. Épp ezért az ma egy nyitott kérdés Sik szerint, hogy tényleg elég erős-e a fejlett országokban az akarat, hogy a demokratikus értékek a biopolitikai terjeszkedés során is szempontként merüljenek fel. 

A járvány kitörése óta sokat lehet olvasni arról, hogy ez egy deglobalizációs folyamat kezdetét jelenti, és a nemzetállamok megerősödése lehet majd az eredménye. Sik szerint ugyan ez a felvetés a politikai diskurzus szintjén meghatározó lesz, de arra nem számít, hogy ténylegesen ilyen folyamatok induljanak el. 

Az információs társadalom elméletét kidolgozó spanyol szociológus, Manuel Castells írt arról a paradox helyzetről, amiben a nemzetállamok találják magukat a globális kapitalizmusban. Egyfelől a politikai ideológiák szintjén el kell hitetniük a választóikkal, hogy megvédik őket a globalizáció negatív hatásaitól. De közben ahhoz, hogy ezek az államok tényleg hatékonyak lehessenek, minden korábbinál nagyobb integrációra van szükségük a globális termelési láncokban. 

„Az biztos, hogy a politikai beszéd szintjén erősödhetnek majd ezek a hangok, és lesznek látványintézkedések is, hogy a politika megmutassa, milyen önellátási képességekkel rendelkezik az állam. De épp ezek a stratégiai tartalékok az elsők, amelyeket leépítenek, ahogy fellép valamilyen gazdasági nyomás.”  

Önként adjuk fel a szabadságainkat 

A járvány, illetve az azt kísérő válság egy további következménye lehet, hogy felgyorsulhat a különféle megfigyelő- és ellenőrző rendszerek terjedése. Európai országokból is látni példákat, hogy a vírus elleni védekezés miatt olyan megfigyelési rendszerek bevezetését tervezik, amelyeket akár csak pár hónappal korábban is heves tiltakozások fogadtak volna. 

Sik szerint emögött korszakunk, a késő modernitás egy alapvető mechanizmusa fedezhető fel: míg a klasszikus modernitás korában a társulások, így az államok létrejöttében alapvető szerepet játszott, hogy valamilyen pozitív ígéretet hordozott magában a társulás léte (például a kiszámítható, biztos élet ígéretét), addig a késő modernitás ennek a pozitív ígéretnek a leépülését hozta el. 

Nemcsak az az elemi biztonságérzet lett oda nagyon sokak számára, de odalett az is, ami a klasszikus modernitás társadalmainak válasza volt az ilyen helyzetekre, hogy létrehoztak egy társadalombiztosítási rendszert, amely kezelni tudja a váratlan életeseményeket. Sik elmondása szerint a biztonságot ígérő állami garanciák eltűnése egy olyan világot hozott létre, ahol a társulásokat nem egy szebb jövő ígérete, hanem a nagyobb rossztól való félelem motiválja és tartja egyben.  

„Egy folyamatos elkerülési üzemmódra lettünk társadalmilag kondicionálva, próbáljuk elkerülni azokat a veszélyeket, amelyeket sokszor felnagyítva látunk magunk körül. És eközben arra is kondicionálódtunk, hogy könnyen lemondjuk a szabadságjogainkról, ha valamilyen biztonságosítási lehetőség bukkan fel a horizonton” – mondja Sik. Ezt nemcsak a saját szabadságjogok, hanem a szolidaritás esetében is látni. 

A 20. század elején Émile Durkheim a tradicionális társadalmak és a modernitás különbségeit vizsgálva írt arról, hogy a modernitásra megváltozott a szolidaritás szerveződése is: míg korábban a szolidaritás az azonosak közötti kapcsolatként létezett, a modernitásban a különbözők közötti kapcsolatként kellett megszervezni, hiszen a modern, individualizált társadalmakban már rengetegféle dolgokkal foglalkoznak az emberek, nagyon sokféle életet kell összekötni. 

Ezt a szervezőelvet az egymásra utaltság kényszere szülte: ugyan mindenki csak egyetlen dologgal foglalkozik, de ahhoz, hogy létezni tudjon, mindenki másnak a teljesítményére is szükség van. Ezzel párhuzamosan viszont elkezdtek odalenni a  szolidaritás eredeti, közösségi formái. Sik elmondása szerint elsősorban azért, mert a század folyamán fokozatosan létrejött az állami szolidaritás ellátórendszere, ami próbálta kezelni azokat az életúton belül felbukkanó kríziseket, melyeket korábban leginkább a közösségi szolidaritás kezelt, legyen szó egy egészségügyi krízisről vagy mondjuk a munkaképesség elvesztéséről. 

Ennek az állami szolidaritási modellnek a legkiterjedtebb formája a jóléti állam lett, ami viszont a 20. század második felére meggyengült. Többek között a globális kapitalizmus működésének logikája miatt: ebben ugyanis a kiépült, széleskörű jóléti állam, az erős szociális szolgáltatórendszer versenyhátránnyá vált, hiszen sok járulékot kellett fizetnie fenntartásához a munkáltatónak, és ez számos országban önmagában egy erős nyomást jelentett a visszaépítés irányába.  

Próbára tett szolidaritás 

A járvány, illetve a válság pedig ezeket a fokozatosan leépített szolidaritási rendszereket találta most telibe. Látni ezt Magyarországon is, ahol Sik elmondása szerint az ellátórendszerről már a vírus előtt is lehetett tudni, hogy nagyon nehéz helyzetben van: folyamatos forráskivonások érték ezt a szektort, melyek már 2010 előtt megkezdődtek, de az utóbbi 10 évben erősödtek fel igazán. 

Sik Domonkos szerint az egy nyitott kérdés, hogy ezt a kieső ellátást mennyire tudják civil, piaci és lokális szereplők ellensúlyozni, és szerinte ezen a téren sok fog múlni az állampolgári kultúra minőségén is. Amivel kapcsolatban általában arra jutnak a társadalomtudományos kutatások, hogy nyilván nem függetlenül az államszocialista évek örökségétől, Magyarországon egy eléggé individualizált, atomizált, elsősorban materiális szinten szerveződő állampolgári kultúra működik, azaz viszonylag alacsony a szolidaritási potenciál a társadalomban.

De közben persze Sik is látja a rengeteg beszámolót arról, hogy magánszemélyek, cégek és helyi szervezetek mozdultak meg, hogy segítsenek most azokon, akiket a vírus nehéz helyzetbe hozott. Ezek mind nagyon szimpatikus és örömteli kezdeményezések, de Sik szerint ahhoz képest, amekkora társadalmi ára lesz ennek a válságnak, ezek az erőfeszítések nagyon csekélyek. 

Szerinte egyértelműen az ellátórendszer szintjén lenne szükség paradigmaváltásra, amit nagyon nehéz remélni az elmúlt évtizedek előzményei után. És a már említett forráshiány eleve nem csak az anyagi kérdéseket érinti: nincs elég szakember az országban, és tudni azt is, hogy az ellátórendszer eleve akkor tud hatékonyan működni, ha képes a helyi viszonyoknak megfelelő lépéseket hozni. Itthon viszont az erőteljes centralizáció és a kevés helyi autonómia miatt egy nagyon merev, és emiatt kevésbé hatékony rendszer jött létre. 

„A munkaerő hiánya, a bizalom hiánya, a megbecsültség hiánya – ezek nem orvosolhatóak egyik napról a másikra”

– emelte ki Sik. Beszélt arról is, hogy éppen mostanában indítottak el kutatást, amelyben vizsgálni fogják az állami, egyházi, piaci és civil szektoron belül látható szolidáris mozgásokat.

A társadalmon belüli szolidaritás kérdéséhez szorosan kapcsolódik az is, hogy a válság milyen szövetségeket, illetve töréspontokat hozhat a felszínre. Töréspont lehet például az a generációs szolidaritási konfliktus, ami abból fakadhat, hogy a járvány kezdete óta hallani arról, hogy a vírus elsősorban az idősekre jelent halálos veszélyt, az ő védelmükben van szükség a korlátozásokra. De közben meg ott vannak azok a fiatalabb emberek, akik e korlátozások miatt veszítik el most a munkájukat és kerülnek nehéz helyzetbe. 

„Bármit is lép az állam, a járványügyi intézkedéseket óhatatlanul szolidaritási konfliktusok követhetik, és hogy ezeket hogyan sikerül megoldani, az is nagyban múlhat az állampolgári kultúrán, illetve az állam döntésein” – mondja Sik. Közben azért látszódnak olyan pontok is, ahol új társadalmi szövetségek születhetnek: 

„Maga az az alapvető tapasztalat, hogy mindenkinek van egy elemi sérülékenysége, és együtt vagyunk ebben a helyzetben. Hogy senki nem így tervezte ezt a tavaszt, és hogy milyen könnyen semmivé tudnak foszlani a terveink. Hogy mennyire ki vagyunk téve egy csomó olyan tényezőnek, amelyekre nem is gondolunk a hétköznapi életünkben. Ezek mind bírnak egy érzékenyítő potenciállal.”

Sik szerint pont ezért valószínű, hogy a következő hónapokban kicsit nagyobb megértést lehet majd tapasztalni a magyar társadalomban. 

Viszont kérdéses, hogy ez meddig tart ki: Sik korábbi kutatások alapján beszélt arról, hogy a magyar társadalomban már eleve vannak beágyazott mintái a rászorultsági rivalizálásnak, azaz amikor sokan azt kezdik el méricskélni, hogy más miért kap meg bizonyos támogatásokat, és ő miért nem. Ez pedig alapjaiban tud elfojtani minden szolidaritási érzületet, és Sik szerint ha sokan érzik úgy, hogy nagy bajban vannak, akkor ezek a konfliktusok felerősödhetnek, elsősorban a lefelé csúszó alsó-középosztály és a még szegényebbek között.