Éppen ezt a képet nem akarta látni a hatalom

Azt a pillanatot, ahogy sorban vonultak az indexesek a felmondási papírjaikkal, nem felejti el, aki látta. A jelenet világosan megmutatja, milyen rémisztő mélységbe jutott Magyarország. A lappal, ami emberek százezreinek jelent első számú információforrást minden nap, megtörténik az elképzelhetetlen.

És közben mégis a rendszerváltás utáni magyar sajtótörténet példátlanul erős gesztusa ez.

Az Index hetven munkatársa óriási személyes áldozatot és egzisztenciális kockázatot vállalva úgy döntött, hogy nem működnek együtt azzal a vezetéssel, ami kirúgta a főszerkesztőjüket. Illetve, hogy tisztábban fogalmazzunk, mert ebben a helyzetben éppen a tiszta fogalmazás a legfontosabb: nem játsszák végig a szerepet, amit a hatalom írt meg nekik.

A szerep szerint szépen fokozatosan bele kellett volna süppedniük a kiszolgáltatott létbe, kiszervezések, gazdasági átalakítások és külsős tanácsadók tanácsainak mocsarába, és hang nélkül, csendben megfulladni. Ráadásul úgy, hogy ne is vegye igazán észre senki. Az is világos, hogy az Index szerkesztősége nyerni a szó hagyományos értelmében nem tudott ebben a meccsben, mert a hatalom már rátette a kezét.

Amit viszont meg tudtak tenni az indexesek: nyilvánvalóvá tenni mindenki számára, hogy mi történik valójában. Ha úgy tetszik:

bemutatni az utolsó nagy sztorit, saját haláluk történetét.

Ez sokkal nagyobb dolog, mint elsőre látszik. Még tájékozott emberek között is sokan vannak, akik eddig nem értették, mi történik az Index-szel. Van, aki direkt hablatyolt és beszélt félre, és van, akinek őszintén nem volt világos, mert elveszett a céghálós részletekben.

Az indexesek mai kiállása után nincs mit nem érteni. Ez a lépés nagyon kevés teret hagy a maszatolásnak és a félremagyarázásnak. Lesznek, akik meg fogják próbálni, de innentől sokkal nyilvánvalóbb a helyzet. A tegnap bevonuló „új vezetés” ma már be sem mert menni az Index épületébe, nem mert szembenézni a szerkesztőséggel. Vaszily Miklós közben Schmidt Máriával koccint, mármint nem képletesen, hanem szó szerint. Ordítóbb nem is lehetne a különbség a nyilvánosság elé tiszta és egyértelmű üzenettel kiálló, és ezt nagyon komoly személyes áldozattal nyomatékosító indexesekhez képest.

Dull Szabolcs búcsúbeszéde („Ne hallgassunk”), majd az, ahogy hetven indexes felsorakozik: ez az, amit nem akart látni a hatalom, és főleg amit nem akart, hogy az emberek lássanak. A történet így világos.

Ami viszont ezután jön, az beláthatatlanul sötét.