Ha beüt a válság, újra szükségünk lehet majd a pásztorok tudására

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem
  • Saját életfeltételeinket ássa alá az a mód, ahogy a természettel bánunk, állítja egyre több kutató. 
  • Sokak szerint ahhoz, hogy letérjünk erről a katasztrofális útról, nem lesz elég pusztán a természettudományos tudásra támaszkodni, régi, elavultnak gondolt dolgokat is újra fel kell fedeznünk. 
  • Épp ezért a helyi közösségek ökológiai tudását, a pásztorok, halászok, földművelők évezredes ismereteit egyre többen tanulmányozzák világszerte. 
  • Interjú Molnár Zsolttal, a Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoport vezetőjével. 

Az emberiség fennmaradásához szükséges földi élet szövetének szétbomlásához vezet az a mód, ahogy az emberek a természetből származó anyagi javakat jelenleg kiaknázzák – erre figyelmeztetett december közepén a Science című folyóiratban megjelent tanulmányában számos nemzetközi kutató.

Az emberi tevékenység nyomán folyamatosan csökken a vadon élő fajok és a háziasított fajok helyi fajtáinak száma, csökken az ökológiai közösségek különbözősége és számos szárazföldi és vízi ökoszisztéma kiterjedése és integritása is. A tanulmány szerint e változások miatt az ökoszisztémák egyre kevésbé képesek előállítani az emberek számára szükséges javakat, miközben ezekből folyamatosan egyre többre lenne szükség: egyre kevesebb a termőföld, romlik a víz öntisztulása és a klíma önszabályozó képessége is. 

A tanulmány szerzői szerint ezeknek a folyamatoknak a megállításához azonnali és a problémák gyökerét is érintő változtatásokra lenne szükség. Az egyik felvetett javaslat, hogy a természetről való gondolkodásban a különféle tudásrendszerek együttes használatára lenne szükség, jelentősebb szerepet kéne biztosítani a helyi, őslakos ismereteknek is. 

Hogy mit lehet tudni ezekről az ismeretekről, arról a tanulmány magyar szerzője, Molnár Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója, a Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoport vezetője beszélt nekünk. 

Nem vettük észre a pusztító oldalát 

„Van az a tudás, amit mi általában műveltségnek nevezünk: a tudomány által gerjesztett, zömmel a városi embereknek iskolákban és könyvekben átadott tudása. Ez létezik az ókortól kezdve, és a felvilágosodásig viszonylag együtt élt a népi tudással. Nagyon sok középkori főúrnak volt népi tudása és tudományos tudása is, és a tudományos világ mindig táplálkozott is a népi tudásból” – mondja Molnár Zsolt, majd azzal folytatja, hogy ebben a felvilágosodás hozott fordulatot: akkortól kezdve egyre inkább csak a tudományos tudás számított valódi tudásnak, míg a népi tudás maradi, megvetendő dologgá vált. 

„Az a fajta tudás, hogy valaki mondjuk ért a pásztorkodáshoz vagy százféle növény- és állatfajt képes felismerni, elértéktelenedett” – teszi hozzá Molnár. 

Évszázadok teltek el úgy, hogy ez a szemlélet volt meghatározó, közben pedig sokáig nem sok szó esett arról, hogy hogyan tesszük tönkre a Földet azzal a tudással, amit a tudomány hozott létre, és amit messze nem csak jó célokra használt az emberiség. Molnár szerint a problémák egyik forrása az volt, hogy észre sem vettük, hogyan távolodtunk el fokozatosan a természettől. Egyrészt a városi életmódunk miatt, másrészt azért, mert ma már nagyon messziről jön az az élelmiszer, amit elfogyasztunk és a tárgyaink, melyeket használunk. 

Ezek a folyamatok a 20. században óriási tempóban fokozódtak tovább, de közben megjelentek azok a mozgalmak, amelyek e felfogás kritikáját képviselték: a világ több pontján is szerveződni kezdtek a hagyományos tudással és társadalomképpel rendelkező őslakosok, akik a gyarmatosító hatalmakkal szemben kezdtek küzdelmekbe. Mint Molnár meséli, ez a mozgalom idővel megjelent az ENSZ-ben is, és egyre több kutató kezdett foglalkozni ezekkel a közösségekkel. 

„Eleinte csak azért, hogy dokumentálják e közösségek ismereteit, de aztán ahogy látták, hogy esik szét a természet és a társadalom, egyre több kutató gondolta úgy, hogy abból a tudásból, ami évezredeken át fenn tudta tartani az adott táj természeti sokféleségét és a helyi emberi közösséget, lehetne tanulni valamit a mai világban is.” 

Molnár és munkatársai a kilencvenes évek végén kezdtek el ezzel a kérdéssel foglalkozni Magyarországon, és akkor még sokan csodabogárnak nézték őket. De az elmúlt években alaposan megváltozott a tudományos közhangulat, világszerte sokan döbbentek rá a hagyományos ökológiai tudás jelentőségére. A hazai kutatásokból 2013-ban akadémiai kutatócsoport született, ma pedig már egyetemi kurzusokat is tartanak a témában. 

Vannak tájak a világon, ahol a legeltető állattartás a leghatékonyabb és legfenntarthatóbb hasznosítási formája a természeti erőforrásoknak. (Jakfejés Mongóliában.)Fotó: Molnár Ábel

Molnár Zsolt szerint a tudományos életen kívül is számtalan példát látni a modern világba visszaszivárgó régi tudásokra. Például a hetvenes évek végén, amikor még általános iskolába járt, emlékszik, hogy nevettek sokan azokon a „primitív” afrikai nőkön, akik a testükön, kendőben hordták a gyereküket. Azóta viszont kiderült, hogy a babakocsi nem a legmodernebb gyerekhordózási eszköz, és mind az anyának, mind a gyereknek pszichésen és fizikailag is jobb, ha hordózókendőt használnak. 

De ugyanígy, ma már az évtizedeken át lenézett és szegénységgel azonosított városi biciklizés sem az elavultság jelképe, és világszerte egyre több város van, amely egyre inkább a kerékpározás igényeire szabja át a közlekedését. Ezek a példák mind azt mutatják meg, hogy hogyan tudnak visszatérni a jelenbe egykori ismeretek és eszközök, és mint Molnár elmondta, ugyanez figyelhető meg a saját kutatási területén, azaz az ökológiában és a természetvédelemben is. 

Meghallani a helyi tudást 

Hogy a hagyományos ökológiai tudás érdemeinek elismerésére szükség van, azt a világszervezetek közül elsőnek a Biológiai Sokféleség Egyezmény mondta ki, de igazán komolyan az ENSZ Biodiverzitás és Ökoszisztéma Szolgáltatás Kormányközi Platformja (IPBES) vette, amelynek munkájában Molnár is részt vesz. 

Az IPBES-t 2012-ben hozták létre, jelenleg 132 ország részvételével tárják fel a biológiai sokféleség és az ökoszisztémák állapotát a világban. Tavaly májusban jelent meg az a jelentésük, mely több mint 15 ezer tudományos publikáció alapján írt arról, a természet gyorsabban pusztul, mint bármikor az emberiség történelme során és a hatodik kihalási hullám küszöbén vagyunk. A több mint 140 kutató által összeállított jelentés javaslatokat is megfogalmazott a világ döntéshozói számára, többek között arról írva, hogy a globális gazdasági rendszer olyan alapvető átalakítására lenne szükség, amelyik eltávolodik a gazdasági növekedés jelenlegi paradigmájától. 

Ebben a jelentésben kapott hangsúlyos szerepet az a megállapítás is, hogy a bevett, főáramú természettudományos tudás mellett szükség van a hagyományos ökológiai tudás szempontjainak beemelésére is. Molnár szerint ennek kimondása elsősorban annak volt köszönhető, hogy az IPBES találkozóin a nemrég megbuktatott bolíviai elnök, Evo Morales küldöttei közölték, hogy addig mindenféle állásfoglalást meg fognak vétózni, amíg abban nem kapnak helyet az indián közösségek ismeretei is. 

Ehhez csatlakoztak azok a kutatók, akik foglalkoztak már a helyi ökológiai tudásokkal, és végül az őslakosok és a kutatók együttes erőfeszítésének hála az IPBES célkitűzése az lett, hogy olyan jelentést alkossanak meg, melyben a lehető leginkább egyensúlyba hozzák a kétféle tudást. 

Ezt leginkább a közös tudásalkotás folyamata során lehet megtenni: mint Molnár fogalmazott, az úgy nem nagyon működne, ha fognánk a természettudományok ismeretanyagának egészét, és abba próbálnánk meg itt-ott beletömködni a helyi közösségek ismereteit. Ehelyett inkább a közös munkán van a hangsúly, hogy üljék körbe az asztalt kutatók és indiánok, természettudósok és pásztorok, földművesek és halászok, és közösen keressenek válaszokat a felmerülő kérdésekre. 

Az elfelejtett tudás

Molnár kutatói munkája során elsősorban a pásztorok tudását kutatja, és számára az egyik jelentős felismerés az volt, hogy bárhol is járjon a világban, milyen sok közös tudáselem van az ott pásztorkodó emberek ismereteiben. Darrell Posey amerikai antropológus mondta egyszer, hogy a helyi tudás valójában nem is helyi, hanem az univerzális tudás helyi megnyilvánulása. És mint Molnár fogalmazott, ezt tapasztalta meg saját kutatásai során is. Megjelenik ez egyrészt a kifejezésekben és szófordulatokban: a magyar pásztorok például azt mondják, hogy a jószág száján át látják a legelőt, és pont ez az a fordulat, amit egyes afrikai törzsek pásztorai is mondanak.

A hagyományos életmódok számos eleme elavult napjainkra, de olykor talán túl gyorsan döntöttünk, és túl sok mindent tekintettünk elavultnak.Fotó: Molnár Ábel

Másrészt tetten érhető a közös tudás az egyes növények használatában is: a Hortobágyon pont ugyanazt a fajta növényt legeltetik szívesen a pásztorok az állataikkal, mint amit a mongol pásztor is választ. Emögött a közös tudás mögött persze a biológia univerzalitása is lapul, de mégis izgalmas felismerés volt a kutatók számára, hogy vannak olyan tudáselemek, melyek évezredek óta a világ számos táján jelen voltak.

Ennek ellenére ennek a helyi tudásnak a fontosságát a nemzetközi szervezetekben is sokszor csak a latin-amerikai, észak-amerikai indiánok és ausztrál őslakosok képviselték, a kelet-közép-európai hagyományos ökológiai tudás képviselői észrevehetetlenek voltak. Mint Molnár meséli, az IPBES első ülésein épp ez a nagy aránytalanság volt számára a legfeltűnőbb. Azóta azért vannak már elképzelései, hogy miért alakult ez így. 

Egyrészt sokat számított, hogy ki gyarmatosított egy helyi közösséget: egy idegen hatalom vagy pedig a közösség körül kialakuló nemzetállam. Mert az idegen hatalmakkal szemben könnyebben szerveződtek meg az ellenállási mozgalmak, de például a magyar parasztság úgy veszítette el tudásának értékét, hogy közben a modernizálódó magyar társadalomba kellett betagozódnia.

Számíthatott az is, hogy a régióban a szovjet uralom idején szétverték a civil szervezeteket és közösségeket, a rendszerváltozás után újraéledő civil szféra pedig sokszor nem a helyi tudások, hanem nyugatról átemelt szempontok mentén szerveződött meg. Hátráltathatta az is a régióban a hagyományos ökológiai tudást birtokló szereplők észrevehetőségét, hogy a régió parasztsága, pásztorsága nem beszél világnyelveket: nem angolok, spanyolok vagy franciák gyarmatosították őket, ezért kevésbé tudták kommunikálni a velük történteket a világ felé.

És Molnár szerint sokáig a világ is kevésbé volt kíváncsi rájuk: a gyarmatbirodalmak előbb bomlottak fel, minthogy a Szovjetunió széthullott volna, ezért pedig a helyi ökológiai tudásra kíváncsi kutatók és antropológusok számára hamarabb váltak témává az egykori gyarmati országok, így a régióban élő pásztoroknak komoly lemaradást kell behozniuk ahhoz, hogy hallathassák hangjukat. Molnár épp nemrég tért vissza Azerbajdzsánból, ahol egy képességfejlesztő workshopot tartottak, a cél ugyanis most az, hogy a régió helyi tudása jobban megjelenjen a világszervezetek munkájában. Nemcsak az őslakosok, de a kutatók szintjén is.

A pásztorok és a biodiverzitás 

Az elmúlt évtizedek kutatásai alapján lehet arról beszélni, hogy a pásztorok tudásának bevonása a természetvédelmi területek kezelésébe hosszabb távon hatékonyabb természetvédelemhez vezet, és hogy a helyi közösségek és pásztorok tudása a helyi értékekről, ökoszisztémákról, fajokról, tájakról, tájváltozásokról és a helyi természeti erőforrások megóvási lehetőségeiről jelentőségükben összemérhető azzal, amit a tudomány tud erről. Ráadásul a pásztorok tevékenységükkel sokat tesznek a biodiverzitás fenntartásáért is, még ha a legeltetésnek nem is ez a kimondott célja. A legeltetés ugyanis csökkenti a gyepek becserjésedését, beerdősödését vagy a száraz fűavar felhalmozódását, a mocsárszélek taposott iszapja pedig kihalóban lévő növényeknek – pl. a mételyfűnek - ad otthont.

Molnár Zsolt pásztorokkal.Fotó: Molnár Ábel

Mint Molnár fogalmazott, amikor arról beszélünk, hogy hogyan lesz valaki természetvédő, alapvetően két véglet merül fel. Egyrészt ott vannak azok, akik városban élnek, de szeretnek kirándulni, nézik a természetfilmeket, próbálják csökkenteni az ökológiai lábnyomukat. Nekik viszonylag kevés közvetlen természetkapcsolatuk van (nem gazdálkodnak, és nincsenek kinn a természetben évi 200-300 napot), de felismerték, hogy tehetnek valamit a természetért, és tudatosan gondolkodnak erről.

A másik végletbe azok tartoznak, akik szinte teljesen a természetben élnek, mint számos gazda vagy pásztor. Ők pedig azért védik a természetet, mert szeretnék ha az unokájuknak is fennmaradna a természet mint erőforrás. Mint Molnár elmondta, már legalább a 16. századtól kezdve kimondták a székely falutörvények, hogy a „maradéknak” is hagyni kell, gondolni kell majd azokra is, akik azután maradnak, hogy ők már eltávoztak.

„A hagyományos világban élő ember azért védi a természetet, mert az erőforrásait védi. Nem ismerik azt a szót, hogy biodiverzitás, nem érdeklik őket a ritka növények, csak ha gyógyhatásuk van. De a gazdálkodásuk révén mégis fenntartanak számos ritka növényt és állatot” – mondja Molnár, aki szerint a két véglet között számos megközelítés él meg, és egyre hangsúlyosabbak azok a kísérletek, ahol a hagyományos tudást igyekeznek összeboronálni a modern tájgazdálkodási módszerekkel.

„Van például, ahol nyaranta a jószágok fajgazdag, védett gyepen legelnek hagyományos módon, télre viszont istállóba kerülnek, ahol modern gyógykezelést és takarmányozást kapnak. Ez most akkor intenzív vagy extenzív állattartás?” – teszi fel a kérdést Molnár, aki szerint az persze eleve egy izgalmas kérdés, hogy mennyire van ma jelen az eleven ‘hagyományos’ pásztortudás Magyarországon.

Azt szerinte jól látni, hogy Európában igenis van még szerepe a pásztoroknak: Romániában például meredeken nőtt a juhok és a pásztorok száma az elmúlt években, és a francia Alpokban, ahol nem lehet a természetvédelmi területeken kerítéseket építeni, egyre többen vannak azok a városokból kiköltöző fiatalok, akik egy új parasztság alapját képezik. Spanyolországban pedig egy híressé vált Despacito-feldolgozás nem kevesebb mint 250 pásztornő részvételével készült. Ennél kevesebb aktív pásztor van ma a Tiszántúlon. 

Magyarországon viszont a pásztorok nagy többsége olyan családban nőtt fel, ahol volt már pásztor és egyre kevesebben vannak azok, akik fiatalon ezt a pályát választják (ahogy ezt múlt nyáron a hortobágyi pásztorkutyák versenyéről szóló riportunkban is írtuk.) Molnár szerint látni azért nyomait annak, hogy itthon is megjelenhet az úgynevezett újparasztság, azaz a réteg, amelyik a városokból vidékre költözve kezd el földet művelni, jószágot tartani, de ahhoz, hogy ez tömegesebb méretet öltsön, az is kéne, hogy megváltozzon a fogyasztáshoz fűződő viszonyunk. 

„Amíg leraboljuk a fejlődő országok élelmiszer-termelését, addig nem figyelünk arra, hogy itthon is termeljünk.” – mondja Molnár, aki szerint a vásárlók döntésén is múlik, hogy itthon, rendes körülmények között tartott állat húsát választják-e, ezzel megélhetést biztosítva az állatot legeltető, nevelő pásztoroknak is. Már ahol egyáltalán pásztorokat alkalmaznak, nem pedig egyszerűen villanykerítések között tartják az állatokat.

Pedig azt elég pontosan lehet tudni, hogy a pásztor munkájával megtermeli a gazdának a költségeit: Molnár elmondása szerint a pásztorok által felügyelt nyájakban jóval nagyobb az ellési arány, átlagosan akár 70 kilóval nagyobb a szarvasmarhaborjúk leadási súlya, amit ráadásuk nyári takarmány nélkül, csak a legelőről szednek össze, és a pásztor hamarabb észreveszi a beteg jószágot is, így náluk szinte egyáltalán nincs nyári elhullás az állatok között.

Ennek a tudásnak a fennmaradása pedig azért is fontos lehet, mert hamar eljöhet az a pont, amikor hirtelen többé nem lesz opció, hogy argentin marhahúst válasszunk a magyar helyett. 

Fotó: Molnár Ábel

Mint Molnár Zsolt fogalmazott, abban nem hisz, hogy az egyéni emberi döntések nyomán hirtelen majd elkezdünk mindannyian fenntarthatóan élni, ugyanakkor úgy látja, hogy egy nagy válság alapvetően változtathatja meg az életkörlményeket.

„A fiam szokta mondani, hogy apa, te azt kutatod, hogy egy válság utánra hogyan maradjon ebből a tudásból valami” 

– meséli Molnár. Beszélt arról is, hogy Németországban létezik egy szervezet, amely a lóval szántást gyakorolja, csak azért, hogy ez a tudás ne vesszen el, mert hamarosan szükség lehet rá újra. És ugyanígy, feladat lehetne itthon az, hogy fenntartsuk azokat az élelemtermelő tudásokat, amelyekkel képesek leszünk ellátni magunkat, ha többé már nem várhatunk élelmiszert a világ másik feléről. 

Nem tudni mikor, de jön a baj

Ha pusztán ebből a szempontból nézzük, akkor Molnár szerint minél előbb jön a válság, annál jobb lesz az utódainknak, hiszen egy kevésbé tönkretett Földet fognak majd tudni újra hasznosítani. A Science-ben publikált jelentésük is épp arról szólt, hogy az emberiség a jelenlegi pályáján folyamatosan rombolja le a földi életnek azt a szövetét, amely az emberi élet alapfeltételeit biztosítja. Persze azt a jelentést összeállító kutatók sem tudják megmondani, hogy pontosan mekkora a baj és hogy mikor üt be a válság.

Molnár egy évtizedekkel ezelőtti feladvánnyal szemlélteti a helyzetet: képzeld el, hogy fel kell szállnod egy repülőgépre egy tengerentúli útra, de előtte lehetőséged van egy kis pénzt keresni. Ahány alkatrészt kiszedsz a repülőből, annyiszor kapsz 10 dollárt. Lehet tudni, hogy ezek a nagy utasszállítók sokszorosan túl vannak biztosítva, így aztán végül is beleférhet, hogy néhány alkatrészt kiszedünk a pénzért cserébe. De mikor jön el az a pillanat, amikor már átestünk a túloldalra, és veszélyessé válna a repülés?

Mára már olyan sok szegecset szedtünk ki a repülőből, hogy a sokan úgy vélik, nem szabad felszállni vele. Csakhogy az analógia itt lesántul: hiszen a felszállás nem választás kérdése, ezen a repülőn mindannyian rajta ülünk.

„Azt gondoljuk, hogy a válság úgy fog beütni, hogy egyetlen láncszem elszakad, és ez végigszalad aztán a világgazdaságon és az emberi társadalmakon” – véli Molnár. Ez a válság persze nem ugyanúgy fogja érinteni a világ összes részét, az IPBES jelentéséiben is szó van arról, hogy a természet emberek számára jelentett teljesítőképességének csökkenése területileg egyenlőtlenül oszlik meg a bolygón, ahogy a világgazdaság terjeszkedésének előnyei sem egyenlően terülnek el. 

„Láttuk az arab tavaszt, és hogy néhány aszályos év odáig hergelte az elégedetlenségeket, hogy Szíriában a mai napig háború van” – teszi hozzá Molnár, aki szerint korábban arra a kérdésre, hogy mikor jön a válság, az emberek válasza rendre az volt, hogy a várható élettartamukhoz hozzáadtak 20 évet, ám a tudományos modellek most először jutottak el odáig, hogy a mai fiataloknak már nem merik azt mondani, hogy békében mehetnek nyugdíjba, és a jelenlegi modellek szerint az ő gyerekeikre pedig már egy élhetetlen bolygó várhat majd. 

Molnár azt látja a Greta Thunberg-féle klímamozgalomban is, hogy szemben a korábbi évtizedek környezetvédőivel, ez a nemzedék megértette, ha csak nem sikerül kicsikarniuk alapvető változást, akkor rájuk már nem vár békés öregkor, és éppen ebből fakad elszántságuk is. 

Ha pedig eljön a nagy válság ideje, újra föl kell majd fedeznünk régi tudásainkat. Nagy előnyük, hogy már voltak tesztelve: a kenyérnek például évezredek álltak rendelkezésre, hogy beváljon és elterjedjen, míg mondjuk az okostelefon alig egy évtized alatt tarolta le az emberiséget, anélkül, hogy lett volna mód kikísérletezni, mit is tesz ez velünk és a társadalmainkkal, a negatív hatásokat pedig csak utólag kezdtük el felfedezni

A magyar pásztorok ökológiai tudásáról a kutatócsoport munkatársai egy rövid filmet is készítettek, érdemes ezt is megnézni: