Attenborough: Nem romba döntöttük, hanem elpusztítottuk a világunkat

Reggel 4 hírlevél
Amit tudni kell, minden reggel.

Valamikor a 2010-es években, jóval a 80. születésnapján túl, Sir David Attenborough úgy döntött, karriert vált. Évtizedeken át, előbb fess brit fiatalemberként, később kedves angol bácsikaként járta a világ vad vidékeit, hogy azok lakóihoz minél közelebb merészkedve elhozza azokat tévénézők milliárdjainak közelébe. Szép pályafutás volt, de Attenborough jól érzett rá, hogy ez az új évezredben már kevés lesz, és egyébként is vészesen fogynak a vadon lakói, akiket még be lehetne mutatni az attól már teljesen elszakadt emberiségnek.

Sir David Attenborough szomorúan belenéz a kamerába

A már 94 éves Attenborough ugyan továbbra is készít klasszikus természetfilmeket, tévésorozatokat, de ma már elsősorban a Föld jövőjéért aggódó fáradhatatlan aktivista, aki a természet pusztításának és a globális felmelegedésnek veszélyeire hívja fel továbbra is hatalmas nézőközönsége figyelmét. Lelkesedése, tempója, küldetéstudata páratlan. Ha kell, akkor az angol királyi család legifjabb sarjain keresztül juttatja be üzenetét a bulvármédiába, ha meg az, akkor a világ elitjének ad leckét a davosi Világgazdasági Fórumon.

Attenborough azonban elsősorban továbbra is műsorvezető, akinek filmes vészjelzései most már szinte éves rendszerességgel érkeznek, párhuzamosan azzal, ahogy a bolygó jövője egyre borúsabbnak tűnik. Legújabb filmjének címe, az A Life On Our Planet (Egy élet a bolygónkon) is jelzi, hogy itt egyfajta összegzésről lesz szó, és, ahogy ő maga is többször elmondja benne, ez az ő tanúságtétele (witness statement), amiben el szeretné mondani, hogy mit látott, mi hosszú élete tanúsága, és mi az üzenete a jövő generációi számára. Valami olyasmi, hogy 

„én láttam, honnét hova jutottunk, és azt is tudom, hogy hova jutunk, ha erre haladunk tovább”.

Az Egy élet a bolygónkon nem is film, hanem kétségbeesett, drámai hangvételű vészjelzés, olyan utolsó figyelmeztetésnek szánva, ami vagy felrázza és cselekvésre készteti a nézőt, vagy minden elveszett. Nyitó- és záró képsorai a Csernobil által elpusztított Pripjaty városában forogtak, Attenborough pedig világossá teszi, hogy ez lehet az emberiség jövője. Pripjaty rohadó lakótelepeihez csak egyetlen emberi hiba kellett, mondja narrátorként, és felteszi a kérdést: mi történik a Földdel, ha az emberiség folyamatosan hibát hibára halmoz az egész világon?

A mindig kedélyes, a vadon lakóihoz szelíd humorral közelítő brit filmes ezúttal dühös és szomorú. Ez nem is annyira a hatásvadász szünetekkel tarkított monológjain érződik, hanem a pályafutásának búskomor áttekintésén. Attenborough, aki az 1950-es években a brit birodalom romjain kezdte a szafariruhás természetjárást, természetesen hálás a sorsnak azért, hogy ez az élet jutott neki és ennyi csodát láthatott. De most már tudja, hogy valójában az a vadon sem volt már érintetlen, és az ő karrierje a további romlás folyamatának végigkísérése lett. Hetven éve még csak elkezdtük meghódítani, ma viszont már tényleg az embereké a Föld. 

Attenborough az 1970-es éveket jelöli meg, mint a korszakot, amikor feltűnt neki, hogy egyre kevesebb az állat. A bájos archív felvételeken felbukkanó orángutánok és társaik száma fogyott, és a megmaradó példányok is egyre kisebb helyre voltak kénytelenek összezsúfolódni, ahol még maradt valami a holocén Attenborough által paradicsominak nevezett állapotából. Azóta a helyzet sokat romlott

„Nem romba döntöttük, hanem elpusztítottuk a világunkat” 

– mondja szomorú szemekkel a kamerába az idős férfi, aki mindezt közelről látta. És egymás után végigveszi a pusztítás stációit, a korallfehéredést, az olajpálma-ültetvényeket, az évezredek óta stabil időjárási viszonyok felborulását, a sarkvidék jegének leolvadását. Aki követi a szomorú eseményeket, annak a sorolt adatok nem jelentenek nagy újdonságot, de így is mellbevágó szembesülni olyan számokkal, mint például hogy az 1950-es évektől máig az óceánok nagyobb halainak 90 százaléka elpusztult, köszönhetően a nagyipari halászatnak.

Happy end nincs, Attenborough is azon az állásponton van, hogy lehet, ez már a hatodik kihalás, ami az emberiséget, vagy legalábbis azt a civilizációnkat elsöpörheti, ami az általunk éppen tönkretett, élő bolygóra épült. Szerinte a következő évtizedekben benne van a kvázi-apokalipszis veszélye, a visszacsatolásoknak köszönhetően egyre gyorsuló romlással, teljesen kipusztuló őserdőkkel és leolvadó sarkvidékekkel, a légkörbe szabaduló metánnal, és egy olyan bolygóval, aminek jelentős része az ember számára lakhatatlanná válik.

Az egyetlen reménykeltő üzenetet Attenborough szerint azok a bálnák hordozzák, amiknek a gyilkolását az 1970-es évek bátor környezetvédőinek köszönhetően sikerült megállítani. Szerinte ezek az óriások pusztítása onnantól kezdve lett elfogadhatatlan az emberiség számára, hogy azt az aktivisták mindenki számára láthatóvá tették. Attenborough-t érezhetően ez is inspirálta arra, hogy most egy még nagyobb pusztítás képeit tegye láthatóvá a világ minél több képernyőjén.

Azt azonban ő is tudja, hogy a pusztítás megállítása jóval nehezebb feladat lesz, mint a bálnák védelme. Ahhoz, amit ő a világ visszavadításának (rewilding) nevez, és amit az egyetlen járható útnak tart, egymás után hozza a jó példákat: a holland mezőgazdaságot, a Costa Rica-i természetvédelmet, a palaui halászatot, a japán életszínvonalat és népességpolitikát. Az utóbbi külön hangsúlyt kap, mert bár Attenborough nem mondja ki, talán mert nem akar senkit megbántani, világosan utal arra, hogy a bolygó népessége nem nőhet a végtelenségig. Ugyanilyen tapintattal érint egy másik, hasonlóan érzékeny témát, és ezért nem a vegetáriánus vagy vegán életmódot javasolja, csupán annyit szögez le, hogy az emberiségnek változtatnia kell a táplálkozási szokásain, és kevesebb húst, több zöldséget kellene ennie.

„Elég a növekedésből, a cél egyensúlyban élni a természettel” – mondja, és azt is hozzáteszi, hogy az ehhez szükséges életmódváltáshoz a szegénység felszámolásán, a színvonalas, mindenki számára elérhető egészségügyi ellátáson és a nők egyenjogúságán keresztül vezet az út.

„Tízezer éve a természet korlátai határozták meg, hogy élünk, és ennek ismét így kell lennie” – összegzi életműve minden tapasztalatát Attenboroough. Szerinte, szemben az emberiséggel, a természet örökké ki fog tartani, és ezért végső soron: 

„nem a bolygót kell megmentenünk, hanem magunkat”.

(A filmet Magyarországon a legegyszerűbben a Netflixen lehet megnézni.)