Ferenc pápa: A migráció csak azoknak a fejében jelent fenyegetést a kereszténységre, akik hasznot húznak ennek hangoztatásából

Diego Maradona halála után az egyik felkapott, sokat idézett anekdota arról szólt, hogy a legendás argentin labdarúgó hogyan ábrándult ki a katolikus egyházból. Amikor Maradona 2000-ben II. János Pál pápa meghívására a Vatikánban járt, elképedve nézte az arannyal bevont mennyezeteket. És feltette magának a kérdést, hogy hogyan lehet valaki akkora szemétláda, hogy miközben aranyozott plafon alatt lakik, eljár a szegény országokba, hogy ott teli hassal gyerekeket csókolgasson. 

Ebben a történetben benne van Maradona ismert nyers stílusa, de valamit megragad abból a felismerésből, ami az elmúlt évtizedekben meglehetősen elterjedté vált a nyugati világban is: hogy a katolikus egyház rendkívül elszakadt a mindennapi élettől, bezárkózó és rideg intézmény lett, mely csak saját, egyre fogyatkozó híveit tudja megszólítani.

Az egyházak megváltozó és valószínűleg tényleg visszaszoruló szerepének persze rendkívül összetett okai vannak, és hiba lenne pusztán erre az egy tényezőre szűkíteni a magyarázatot, de hogy lehet benne valami, azt jelzi, hogy egyetlen személy milyen változások előidézésére volt képes: Maradona után a világ második leghíresebb argentinja, Jorge Mario Bergoglio 2013-ban lett a katolikus egyház pápája, és pár év alatt el tudta érni, hogy szavaira jóval többen figyeljenek oda, hívők és nem hívők egyaránt.

A pápa és a járvány miatt üres Szent Péter térFotó: -/AFP

Ehhez egész biztos szükség volt arra, hogy a dél-amerikai katolikus hagyományból érkező Ferenc pápa látványosan új hangot képviseljen a Vatikánban. Az elmúlt években mi is sokat foglalkoztunk azzal, hogy a számos (de közel sem minden) témában jóval progresszívabb álláspontot képviselő pápa hogyan hökkentett meg rendre sokakat szavaival, és hogy sokszor mennyire nem tudtak ezzel mit kezdeni magukat amúgy katolikusnak nevező kormányok világszerte (így Magyarországon sem.)

Mindazt, amit Ferenc pápa gondol a világunk állapotáról, a koronavírus-járvány tavaszi, első hulláma idején elrendelt karanténidőszakban egy könyvbe foglalta össze, ami Álmodjunk együtt - Út egy jobb jövő felé címmel most magyarul is megjelent. A vékony kötet egyrészt összeszedi azokat a gondolatokat, melyek a pápát foglalkoztatták ebben a válságos időszakban, másrészt elég jól megmutatja azt is, hogy miért nem szabad személyéről és szerepéről túlságosan fekete-fehér kategóriákban gondolkodnunk. 

Oka van a félelemkeltésnek

Az eredetileg interjúkötetnek elgondolt, de végül összefüggő szövegként kiadott Álmodjunk együtt műfajilag leginkább a teológiai elmélkedésekre hasonlít: Ferenc pápa sorra vesz egy rakás problémát, melyek szerinte súlyos fenyegetést jelentenek ma az emberiségre, és aztán bibliai példázatok, verstöredékek és saját személyes élmények felől végiggondolja ezek okait, illetve hogy mit lehetne velük kezdeni. 

A pápa szerint a járvány korszakváltást jelent, hiszen mostanra végleg lelepleződött, hogy a világunk kormányzásához eddig használt alapelvek és feltételek többé nem érvényesek. És illúzió lenne azt hinni, hogy visszatérhetünk oda, ahol a válság előtt tartottunk. Ahhoz, hogy felismerjük, mi a teendő, olyan dolgokon kell elgondolkodnunk, mint a szolidaritás, az ökológia szerepe vagy a gazdaság működése. 

A következő hetekben Magyarországon legtöbbet alighanem a szolidaritásról és a migrációról szóló részeket fogják idézni a könyvből, ami persze nem meglepő, hiszen a magyar kormány 2015 óta sok milliárd forintot költött arra, hogy az egész ország fejébe beleverje, hogy a migránsoktól úgy általában tartani kell, és az az ország jár jól, amelyik egyetlen migránst sem enged át a határain. 

Talán nem annyira meglepő, de Ferenc pápa erről egész mást gondol: 

„Ha elutasítunk egy küszködő – bármilyen hitű – bevándorlót attól való félelmünkben, hogy ezzel felhígítjuk a »keresztény« kultúrát, akkor a kereszténységet és a kultúrát egyaránt groteszkül hamis módon állítjuk be. A migráció csak azoknak a fejében jelent fenyegetést a kereszténységre nézve, akik hasznot húznak ennek hangoztatásából. Ha hirdetjük az evangéliumot, de nem fogadjuk szívesen a szükséget szenvedő idegeneket, nem erősítjük meg őket emberi mivoltukban mint Isten gyermekeit, azzal egy olyan kultúrát erősítünk, amely csak nevében keresztény, de elvesztette minden fontos vonását, amely valóban azzá teszi.”

Természetesen a pápa sem gondolja azt, hogy minden országnak szélesre kéne tárnia a kapuját, és válogatás nélkül mindenkit beengednie, és fontos, hogy a kormányok körültekintően mérjék fel a befogadó- és integrálóképességüket. De a teljes bezárkózás, és főleg a gyűlölet szítása azokkal szemben, akiknek menekülniük kellett otthonukból, az egész biztosan nem fér össze az egyház tanításaival. 

Ferenc pápa és bevándorlók csoportja 2018-ban a VatikánbanFotó: TIZIANA FABI/AFP

A bevándorlókkal szembeni gyűlöletkeltés szorosan kapcsolódik a populista politikák előretöréséhez, melyet Ferenc pápa aggodalommal figyel. Mint írja, e politikák mögött sokak őszinte csalódottsága rejlik: azoké, akik úgy érzik, hogy félrelökte őket a globalizált technokrácia könyörtelen, pusztító ereje. De e jogos sérelmekre nem válasz a populista politika a pápa szerint:

„a félelem- és pánikkeltéssel a populizmus inkább kihasználása a közkeletű szenvedésnek, nem az orvossága. A populista vezetők kegyetlen szónoki fordulata, amikor rossz színben tüntetik fel a »többieket«, így védelmezve saját csoportidentitásukat. Becsvágyó politikusok ezzel az eszközzel nyerik el a hatalmat”.

Ferenc pápa szerint a populista vezetők csak felizgatják a tömegeket, sérelmeket és gyűlölködést szítva képzelt ellenségekkel szemben, csak azért, hogy eltereljék hallgatóságuk figyelmét a valós problémákról. 

„A populizmus a nép nevében megtagadja a tényleges közreműködést azoktól, akik a néphez tartoznak, megengedve közben egy adott csoportnak, hogy kinevezze magát a közösségi eszme valódi tolmácsolójának. Egy párt vagy egy demagóg politikus által manipulált nép megszűnik nép lenni, és fásult tömeggé válik. A diktatúrák mindig így kezdődnek: elvetik a félelem magját a nép szívében, aztán felajánlják, hogy megvédik őket félelmük tárgyától, és cserébe megtagadják tőlük a hatalmat, amely meghatározza a jövőjüket. A nemzeti populizmus egyik fantazmagóriája a keresztény többségű országokban, hogy megvédi a »keresztény civilizációt« a vélt ellenségektől, legyen az az iszlám, a zsidók, az Európai Unió vagy az ENSZ. Gyakran olyan emberekre tesznek nagy hatást ezzel, akik már nem is vallásosak, de nemzetük örökségét egyfajta identitásnak tekintik. Identitásvesztésük és félelmeik azzal egyidejűleg erősödtek, ahogy a templomlátogatásaik száma csökkent” – írja a pápa könyvében, és az általa felvázolt helyzetet gyakorlatilag lehetetlen nem ráolvasni a mai magyar viszonyokra. 

Más gazdaság kell

Az Álmodjunk együtt messze legprogresszívabb része, ahol Ferenc pápa egy új gazdaság szükségességéről beszél. Az általa összefoglalt szempontok számos helyen egybecsengnek azokkal a felvetésekkel, melyek a mai baloldali-alulról jövő mozgalmakban is megjelentek. Ez annyiban persze nem meglepő, hogy Ferenc pápa nagyban épít is a latin-amerikai népi mozgalmak hagyományaira és felismeréseire. 

Az már az elmúlt években kiderült, hogy a pápa elég kritikus a kapitalizmus jelenlegi korszakával szemben, és könyvében elég részletesen ki is fejti, hogy miért gondolkodik így. Elsősorban azért, mert szerinte az uralkodóvá vált neoliberális logika aláássa a szolidaritást. A szolidaritás ugyanis nem csak annyi, hogy támogatunk emberbaráti kezdeményezéseket vagy segítséget nyújtunk a veszteseknek: 

„A szolidaritás ugyanis nem azt jelenti, hogy osztozunk az asztalon maradt morzsákon, hanem azt, hogy mindenkinek helyet készítünk az asztalnál.”

Ez pedig Ferenc pápa szerint a kapitalizmus jelenlegi formájában lehetetlen, hiszen a rendszer a folyamatos növekedésre épít, melyben sem a közösségek, sem a kultúra nem képvisel értéket. Mint írja, a neoliberális gondolkodás igyekszik kizárni a politikai küzdőtérről minden, a közjóról és a javak egyetemes rendeltetéséről szóló vitát, és csupán a piac hatékony működését és a minimális kormányzati kontrollt támogatják. Csakhogy amikor a gazdaság elsődleges célja a profit, könnyű megfeledkezni arról, hogy a föld erőforrásai mindenki tulajdonát képezik, nem csupán kevesekét, írja a pápa, aki könyvének egy pontján arról is ír, hogy örül annak, ahogy az utóbbi időben egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak a női közgazdászok. 

Mariana Mazzucato vagy a fánk-közgazdaságtan fogalmát megalkotó Kate Raworth munkáját külön is említve a pápa arról ír, hogy a női közgazdászok látásmódja a „valódi” gazdasághoz fűződő gyakorlati tapasztalataikból született: „elmondásuk szerint ezek nyitották fel a szemüket a szabványos, tankönyvízű közgazdaságtan elégtelen voltára. Gyakorta a magas szintű tudományos munkájuk mellett végzett nem fizetett, nem hivatalos tevékenységük és az anyaságban vagy a háztartásvezetésben szerzett tapasztalataik tudatosították bennük a legalább hetven éve használt uralkodó gazdasági modellek hibáit”. A pápa e téma nyomán ír arról is, hogy az elmúlt években igyekezett ő is többet tenni azért, hogy a Vatikánban is nagyobb befolyásra tegyenek szert a nők. 

Zöld fordulat kell, de abortusz nélkül

A gazdasági váltás viszont elképzelhetetlen egy zöld fordulat nélkül: Ferenc pápa személyes történeteken át meséli el, hogy az ökológiai válság gondolata hogyan vált meghatározóvá az életében, és hogyan ébredt rá fokozatosan arra, hogy sokkal nagyobb a baj, mint korábban gondolta. 

A pápa szerint vannak ugyan zöldmozgalmak, melyek az ökológiai tapasztalatból ideológiát akarnak gyártani, de maga a felismerés, hogy foglalkoznunk kell a bolygó állapotával, nem ideológia. 

„Manapság nem ehetünk meg egy almát anélkül, hogy meghámozzuk, nehogy megártson. Az orvosok azt tanácsolják az anyáknak, hogy négyéves korukig ne adjanak a gyermekeiknek nagyüzemben keltetett csirkéket, mert azokat hormonokkal hizlalják, és ez problémákat okozhat a kicsiknél. Nem ideológiai kérdésekről van szó tehát, hanem veszélyes realitásról. Az emberiség egyre betegebb, akárcsak közös otthonunk, a környezetünk és a teremtés”– írja a pápa, aki szerint a problémák egyik forrását az jelenti, hogy az emberiség türelmetlen a természet felállította korlátokkal szemben.

Némi meglepetésre ez az a téma a könyvben, ahol előjön az abortusz kérdése is. Ebben pedig Ferenc pápa nem sokat ad a progresszívak véleményére. Arról ír ugyanis, hogy egy olyan átfogó ökológiai szemléletre van szükség, mely felismeri, hogy az abortusz engedélyezése és a környezetszennyezés egy tőről fakadó jelenség, és nem lehet egyszerre az egyik mellett, míg a másik ellenében érvelni. Mert szerinte akik megpróbálják ezt, azok nem veszik észre, hogy az integritáshiány csapdájába estek, és nem fogadják el összes folyományát annak, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni. 

Azt alighanem a pápa is tudja, hogy ez lehet könyvének legérzékenyebb témája: az Álmodjunk együtt lapjain mindössze egyszer merül még fel a kérdés, de akkor is azzal a megjegyzéssel vezeti fel, hogy tudja, sokakat irritál majd, ha azt hallják, hogy egy pápa visszatér a témához, de nem hallgathat az abortusszal kapcsolatban. Amit súlyos igazságtalanságnak nevez, és a migrációval köt össze, hiszen egy születendő új élet és a határunknál vesztegelő bevándorló ugyanúgy próbatétel elé állít minket. 

Vannak viszont más, kiemelt és megosztó közéleti témák, melyekben a pápa szintén állást foglal a könyv lapjain: 

  • kiáll a George Floyd meggyilkolása után kitört tüntetések mellett (még ha a szobordöntésekkel nem is ért egyet), 
  • üdvözli a #MeToo-mozgalmat, és hogy lelepleződött általa egy szemléletmód: az, hogy a hatalommal rendelkező befolyásos férfiak azt gondolták, bármit megtehetnek a sebezhető, fiatal nőkkel szemben
  • ennek nyomán ír arról is, hogy az egyháziak kiváltságérzete a klerikalizmus rákfenéje, a hivatásnak a perverziója
  • és egy ponton kitér arra is, hogy nem győzi szomorúan és szégyenkezve ismételni, hogy az egyház egynémely tagjai is milyen visszaéléseket követtek el. Ferenc pápa szerint az elmúlt években fontos lépéseket tettek meg, hogy hasonló esetek a jövőben ne fordulhassanak elő. 

Perifériák és alapjövedelem

A zöld kérdés szorosan összefügg a gazdasági kérdéssel is: Ferenc pápa szerint ugyan vannak régiók, például a szélsőségesen elmaradott területeken, vagy a háborúból kilábaló országokban, ahol a gazdaságnak gyorsan kell növekednie, a világ gazdagabb részein ugyanakkor „a rögeszmés növekedés destabilizálta a társadalmat, hatalmas egyenlőtlenségeket szült, és kibillentette egyensúlyából a természetet. A termelékenység korlátlan bővülése a teremtés urává emelte az embert, de a környezeti katasztrófa, amelyet ez előidézett, szétzúzta a teremtés alapjait. Pedig annak részei vagyunk, nem birtokoljuk azt – bizonyos értelemben a teremtés birtokol bennünket, nem élhetünk belőle kiszakadva. Ez a válság, vagy hasadás a mi időnk jele.”

És hogy hogyan lehetne úrrá lenni ezen a válságon, és helyrehozni azt, ami tönkrement? Ferenc pápa szerint a perifériákra kell odafigyelnünk, egy társadalom egészségi állapotát ugyanis a peremek alapján lehet megítélni. 

Fotó: Vatican Media/AFP

„A kietlen, semmibe vett, lenézett és elhanyagolt periféria bizonytalan, egészségtelen társadalmat jelez, amely jelentős reformok nélkül képtelen sokáig fennmaradni. (...) A társadalom margójáról érkezik a remény a nép méltóságának helyreállítására. Ez nemcsak a szegénység és a szükség peremvilágára érvényes, hanem a kiszorítottság minden válfajára, amelyet vallási vagy ideológiai üldözés és az erőszak módozatai hoznak létre” – írja a pápa, aki sokat mesél arról, hogy saját papi hivatása során hogyan érintkezett különböző társadalmak perifériáival, és mi mindent tanult meg ebből. 

Ebből fakad az egyház küldetése is: a világ szegényeihez, a kiszolgáltatottakhoz, a hátrahagyottakhoz kell odaforduljanak: 

„Ha az Egyház megtagadja a szegényeket, megszűnik Jézus Egyháza lenni, és visszatér a régi kísértéshez, hogy morális vagy intellektuális elitté váljon. Egyetlen szóval jellemezhetjük csak az Egyházat, amely idegenné válik a szegények számára: »botrányos«.”

Ferenc pápa e felismerés mentén hivatkozik sokat könyvében a népi mozgalmakra, melyek közül nem is mindegyik katolikus, de melyek mind egy olyat életmódot népszerűsítenek, ami elutasítja a fogyasztói szemléletét, és újra érvényre juttatja az élet, a szolidaritás és a természet iránti tiszteletet mint létfontosságú értéket. 

A periférián élők meghallgatása, a népi mozgalmak felkarolása, odafigyelni arra, amit mondanak, de nem atyáskodni fölöttük, ez mind olyan szerep, amit az egyháznak egy válság idején erősítenie kell. A pápa szerint ugyanis ez a válság arra is lehetőség, hogy jobb emberként kerüljünk ki belőle, de ehhez arra van szükség, hogy olyan közös projektbe vonják be az embereket, amelynek nem csak azon kevesek látják hasznát, akik kormányoznak és döntéseket hoznak. 

Némileg váratlanul, de könyve vége felé Ferenc pápa egész konkrét javaslatokat is megfogalmaz az ökológia (pl. elmozdulás a megújuló energiaforrások felé, eltávolodás a fosszilis tüzelőanyagoktól; a biológiai sokféleség tiszteletben tartása és megvalósítása; a tiszta vízhez jutás garantálása; a visszafogottabb életmód magunkévá tétele), a lakhatás és a munka területén, és e utóbbi esetében még az általános alapjövedelem és a munkaidő-csökkentés bevezetésének szükségessége mellett is hitet tesz. 

Ferenc pápa könyve egyszerre egy eléggé személyes hangvételű vallomás arról, hogy mi minden formálta az ő gondolkodását, másrészt azonban mégiscsak a világ legnagyobb egyházának vezetőjeként üzeni meg, hogy mi mindent kéne képviselnie a katolikus egyháznak. Így is, úgy is elég tanulságos olvasmány. 

Az Álmodjunk együtt a 21. század kiadó gondozásában jelent meg magyarul.