Már épp itt volt az ideje gondolkodni a munkaidő csökkentéséről, amikor beütött a járvány

Járvány hírlevél
A koronavírus és a küzdelem ellene. A helyzet itthon és a világban.
  • Sokan teljesen kifacsarjuk magunkat a munkánkban, de nem nagyon tudjuk, hogy lehetne máshogy élni.
  • Az elmúlt években egyre több szó esik a munkaidő-csökkentésről, ami Magyarországon egy elég ködös, távoli elképzelésnek tűnt, amíg a járvány hirtelen valósággá nem tette.  
  • Mire lehet jó a rendkívüli állapot munkaidő-csökkentése, és elképzelhető-e, hogy ez normává válik a válság után? 
  • És milyen jólléti és környezeti hatása lehetne annak, ha kevesebbet dolgoznánk?
  • Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Antal Miklós humánökológussal, a munkaidő-csökkentés lehetőségét vizsgáló MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoport vezetőjével. 

Mikor, milyen feltételek mellett lehet elképzelni a munkaidő csökkentését? – többek között ezt a kérdést vizsgálja az MTA Lendület-programjának új kutatócsoportja, amely december elején jött létre. 

Az ELTE Társadalomtudományi Karán elindult csoport vezetőjét, Antal Miklós humánökológust még február közepén kerestük meg, az interjú már éppen megjelent volna, amikor berobbant a koronavírus-járvány. Hamar világossá vált, hogy a járványnak itthon is nagyon komoly hatása lesz a gazdaságra és a munkaerőpiacra, és a különféle munkaidő-csökkentési módszerek közül, amelyek megvalósíthatóságát és kívánatosságát a kutatócsoport vizsgálni kezdte, egy típus hirtelen sokak valóságává vált Magyarországon is. 

Lényeges viszont, hogy a kutatócsoport elsősorban az önként vállalt munkaidő-csökkentés lehetőségeit tervezte kutatni, a vírusválság okozta helyzet pedig kényszerű. 

„Vajon ez most olyan helyzet, ami ajtót nyithat annak az ötletnek, hogy dolgozhatnánk kevesebbet is, vagy mivel kényszerből fakad, az emberek nem fogják jól érezni magukat benne, és elveszi a kedvüket az egész ötlettől?”

– ez az egyik olyan kérdés, ami most leginkább foglalkoztatja a kutatócsapat tagjait Antal elmondása szerint. Mint fogalmazott, alapvetően arra számítanak, hogy a hazai munkaidő-csökkentések többsége átmeneti időre szól majd, de persze tervezik megnézni, hogy milyen kapcsolódások lehetségesek a mostani helyzet rövidített munkaideje és az általuk vizsgált, hosszabb távú munkaidő-csökkentés között. 

Antal MiklósFotó: Halász Júlia

Ehhez esettanulmányokat készítenek olyan cégeknél, amelyek most, vélhetően történetük során először a munkaidő-csökkentés eszközéhez kell nyúljanak. A 2008/2009-es válság idején ugyanis a magyar cégek döntő többsége még nem élt ezzel a lehetőséggel, akkor a legjellemzőbb válaszreakció az emberek kirúgása volt. Most viszont látni a kormányzati szándékot is arra, hogy a németeknél már régi hagyományokkal bíró munkaidő-csökkentést a magyar cégek is alkalmazzák. 

A kutatócsapat ezért most keresi is azokat a cégeket, ahol csökkenteni tervezik a munkaidőt és ehhez segítségre lenne szükségük. Antal elmondása szerint kölcsönösen előnyös lehet, ha a kutatók segíthetnek a vállalatoknak a munkavállalói jóléttel és hatékonysággal kapcsolatos változások mérésében és elemzésében. 

Ajtókat nyit meg vagy csak elveszi a kedvet? 

Ahhoz képest, hogy itthon most milyen hirtelen robbant be a közbeszédbe a munkaidő-csökkentés kérdése, valójában egy olyan dologról van szó, ami a 20. században jó pár évtizeden át egyértelmű trend volt a világ számos országában. Antal elmondása szerint látni azt is, hogy a munkaidő-csökkentések egy része felívelő, konjunkturális időszakokban történt, egy része pedig recessziók idején. Az első komoly, államilag szervezett munkaidő-csökkentés épp a nagy gazdasági világválságra adott amerikai reakció egyik fontos eleme volt.

Recesszió idején a munkaidő-csökkentés elsődleges szerepe a munkahelyek megtartásában van, és Antal szerint ez most is egy olyan eszköz lehet, amellyel a körülményekhez képest a munkavállaló és a cég is jól járhat. Az alkalmazottak számára fontos lehet például, hogy a kevesebb munkaidő/kevesebb bér elfogadásáért cserébe nem kell azért aggódniuk, hogy elveszítik-e az állásukat, a cégeknek pedig ez egy alkalmas eszköz lehet arra, hogy meg tudják tartani azokat a munkavállalókat, akik akár évtizedek óta is ott dolgoznak, és sok értékes, cégspecifikus tudás birtokában vannak, így később nem kell a helyükre másokat kiképezni. 

Ráadásul közösségi szellemet is létrehozhat az a felismerés, hogy „együtt sírunk, együtt nevetünk”, mondja Antal, aki szerint ez a fajta kooperációs szemlélet eleve hiányzik individualista világunkból. 

Jó eséllyel nagy különbségek lesznek az egyes cégek megoldásaiban. Sok múlik a munkafolyamatok típusától; vannak munkatípusok, amelyek munkaidőbeosztását  nehéz rugalmasabbá tenni. De tényező lehet a menedzsment hozzáállása is: vannak cégvezetők, akik nehezen tudnak a hagyományos modelltől elszakadni.

Az eredetileg tervezett kutatás, illetve a járvány hatására kialakult helyzet legnagyobb különbsége a jóléti kérdések körül összpontosul: a kutatócsoport tagjai ugyanis alapvetően azokat a cégeket és személyeket tervezték vizsgálni, akik önként lépnek el a munkaidő-csökkentés irányába. 

Akinek alacsony a fizetése, és most a csökkentés miatt még alacsonyabb lesz, az nem fogja ezt a megoldást szeretni – mondta Antal, aki szerint eleve nem is volt soha céljuk, hogy a munkaidő-csökkentést egy ilyen célokra bevethető eszközként népszerűsítsék. De az szerinte kulcskérdés, hogy mi lesz azokkal, akik most úgy kerülnek bele ebbe a helyzetbe, hogy az a megélhetésük alapvető részét nem érinti, ők vajon hogyan fognak reagálni a megváltozott viszonyokra. 

„Akik eddig is simán megtehették volna, hogy kevesebb pénzért cserébe kevesebbet dolgozzanak, vajon azt fogják-e érezni, hogy ez nem hülyeség, lehet így is csinálni? Vagy pedig úgy fogják érezni, hogy kevesebbet keresnek, így lemaradnak a többiektől? Ez a nagy kérdés” – mondja Antal, aki szerint a munkaidő-csökkentésének az egyik komoly akadálya éppen az volt, hogy mivel erre főleg csak egyéni lehetőségek akadtak, aki bevállalta, úgy érezhette, hogy relatív hátrányba kerül a vállalat többi munkavállalójával szemben, például esélytelenebb lesz egy későbbi előléptetésre. 

Azzal viszont, hogy ez most felülről bevezetve érinti a vállalatokat, sok helyen megszűnik a kollektív cselekvési dilemma. Igaz, nagy kérdés, hogy mennyi időre: Antal arra számít, hogy a nagy cégeknél az átmeneti állapot vége után vissza fog térni a munka a korábbi kerékvágásba, és inkább a kisebb cégek hasznosíthatják a most szerzett tapasztalatokat.

Nem először csökken a munkaidőnk

A fejlett országok történelme során az emberek többsége alighanem az ipari forradalmat követő időszakban, a 19. század második felében dolgozott a legtöbbet. Persze a megelőző évszázadokban is akadtak, akiknek rengeteget kellett dolgozniuk, de a munka ritmusát akkor leginkább a természet szabta meg. Az ipari forradalom után viszont a ritmust már az óra diktálta. 

A következő száz évben a munkajogok térnyerése, a szakszervezetek megerősödése és a termelés átalakulása miatt a világszerte fokozatosan és folyamatosan csökkent a munkaidő, és a legtöbb helyen ez a csökkenés csak a nyolcvanas évekre tört meg. 

Antal szerint épp azért is kerülhetett az egész kérdés újra napirendre, mert vannak országok, ahol nagyjából 30 éve nő a termelékenység, de közben nem dolgoznak kevesebbet az emberek. 

Antal még a járvány kitörése előtt beszélt nekünk arról, hogy a kutatócsapat munkája négy alapvető kérdésre koncentrál: vizsgálják, hogy egyáltalán mennyire mérhető ma a munkaidő, és melyek azok a munkatípusok, ahol valóban érdemi változást hozhatna a csökkentése. Kutatni fogják azt is, hogy mennyire lenne megvalósítható a munkaidő-csökkentés politikai és gazdasági szempontból. Az is kérdéses, hogy egy munkaidő-csökkentési kezdeményezést mely csoportok akarnának felkarolni és melyek elleneznék.

Ez már átvezet a munkaidő-csökkentés kívánatosságának kérdéséhez, amit a kutatók két szempontból is terveznek vizsgálni a következő években. Egyrészt annak akarnak utánajárni, hogy az egyéni jóllét szempontjából mit jelent, ha csökken valakinek a munkaideje, másrészt pedig azt tervezik feltárni, hogy milyen környezeti következményei lennének, ha sokan kevesebb munkaórát dolgoznának. 

Antal Miklós elmondása szerint azt már a kutatás legelején látni, hogy a munkaidő-csökkentés nem egy készen alkalmazható standard eszközt jelent: sokféle módja képzelhető el, teljesen eltérő kimenetelekkel. Olyan alapvető különbségekről van szó, mint hogy a munkaidő-csökkentés együtt jár-e  bércsökkentéssel, hogy egyéni vagy kollektív szinten alkalmazzák, vagy hogy mondjuk a munkanapok vagy a munkahetek hosszát csökkentsék-e, esetleg az év vagy az aktív életpálya alatt ledolgozott munka mennyiségét. 

A kutatást nehezíti, hogy bár a téma mára rendkívül felkapott lett, a kérdéssel foglalkozó szakirodalom egyelőre meglehetősen hiányos. A munkaidő-csökkentés környezeti hatásaival kapcsolatban például érdemi kutatások csak az utóbbi években indultak el. A felfokozott érdeklődést jól mutatja, hogy nemrég az egész világsajtót bejárta a hír, hogy a Microsoft japán részlegénél 20 százalékkal csökkentették a munkaidőt és 40 százalékkal nőtt a cég produktivitása. De Antal szerint ha valaki utánanézett a részleteknek, akkor hamar kiderülhetett a számára, hogy a cégnél csak egy hónapon át engedték el a péntekeket, így mindössze öt munkanap kieséséről volt szó. A produktivitás mérőszáma pedig nem csak emiatt változhatott az egy évvel korábbi értékhez képest.

Ennél azért léteznek komolyabb kísérletek is: Németországban például a legnagyobb szakszervezet, az IG Metall sztrájkokkal érte el, hogy több mint kétmillió tagjuk többféle munkaidő-csökkentési lehetőség közül választhasson. Az egyik opcióban választhatják azt, hogy csak heti 28 órán át dolgoznak, a 80 százalékos munkaidő-mennyiségért cserébe pedig arányosan 80 százaléknyi bért kapnak. A másik lehetőség alapján a munkavállalók választhatnak nyolcnapnyi plusz szabadidőt egy évben, hatnapnyi munkának megfelelő fizetésemelés helyett. 

És pont ez a németországi példa világít rá számos olyan dilemmára, amellyel a kutatás is foglalkozik. A szakszervezet tagjai közül egyelőre nagyon kevesen, a teljes tagság kevesebb mint 0,3 százaléka választotta a négynapos munkahetet, és mint Antal fogalmazott, azt nehezen tudja elhinni, hogy ilyen kevesen lennének azok, akik ezt megengedhetnék maguknak. 

„Az a gondolat, hogy kevesebbet dolgozzunk, olyan távol áll a mai normáktól, hogy elképzelni is alig tudjuk”

– mondja Antal, aki saját tapasztalatát is említette: az olyan napokon, amikor épp nem dolgozik, de kollégái igen, ő is sokszor feszültnek érzi magát, végig azt érzi, hogy lemarad valamivel vagy valakitől. Kutatásuk egyik remélt célja éppen az, hogy az eredményeik révén többek számára válik majd elképzelhetővé a gondolat, hogy kevesebb munka révén akár jobban is érezhetnék magukat a bőrükben. A kutatócsapat pszichológus tagja többek között épp azt fogja vizsgálni, hogy milyen összefüggések vannak a munkával töltött idő csökkenése és a jóllétünk között.

Kifacsarjuk magunkat 

Rendkívül összetett kérdés, hogy egyes országokban milyen tényezőkön múlt a munkaidő alakulása. Egyrészt nyilván számít, hogy hogyan alakult az országok társadalmának és gazdaságának története a múlt században: másmilyen jelentőséget tulajdonítottak a munkának például a kapitalista országokban és másmilyet az államszocializmusban. Ezek a különbségek fokozatosan halványultak el a múlt század végén, és ma már a fiatalabb magyar generációk gondolkodását a kapitalizmus logikája hatja át, mondja Antal, aki szerint azt is látni, hogy a nyolcvanas évektől kezdve hogyan váltak egyre dominánsabbá azok a nagy cégek, amelyek világszerte erőteljesen tudták korlátozni a munkások érdekérvényesítési lehetőségeit.

Emellett pedig egy sor olyan tényező merül még fel, amelyek szerepéről a mai napig sokat vitáznak a kutatók: Antal ide sorolja az adórendszer kérdését, a szakszervezetek helyzetét, az intézményi környezetet, ahogy sokszor kulturális kérdés is, hogy az egyes országokban milyen normákat társítanak a munkához. És ehhez jön még a családmodellek átalakulása, a technológia szerepe, a közlekedés kérdése, azaz hogy milyen messziről kell bejárjunk dolgozni, vagy mondjuk a marketing szerepe, hogy mennyire az a kép ömlik ránk mindenhonnan, hogy akkor élünk sikeres életet, ha évente egyszer el tudunk utazni a világ másik felére. 

Antal szerint azért akad mozgástér e kereten belül: Magyarországon is vannak emberek, akik úgy döntöttek, hogy ők más típusú kockázatot fognak vállalni, mint a többiek, és mondjuk a karriercélokat átértékelve arra jutottak, hogy máshogy akarnak élni. 

„Elhitetjük az emberekkel, hogy az a siker, ha »ki tudják hozni magukból a maximumot«, de közben nagyon kevés idejük marad olyan dolgokra, amelyekre egy más megközelítésből azt mondanánk, hogy egy sikeres élet alapja” 

– mondja Antal. A munka világát jellemzően uraló versenyszemlélet a tudományos világban is erőteljesen jelen van, és egy kutatócsapat vezetőjeként arra is figyelnie kell, hogy ez ne uralkodjon el teljesen az életükön. Ő maga is sokat küzd ezzel: egyfelől nyilván ott van az a pozitív kép, hogy az ember szeretné kihozni magából a legtöbbet, de közben meg emiatt észrevétlenül egyre többet és többet dolgozik. Az ezzel járó feszültség és stressz teljesen fel tudja őrölni az embert. 

Szerinte már az is fontos védekezési mechanizmust jelent, ha egyáltalán beszélnek ezekről a kérdésekről: csapatukban folyamatosan reflektálnak arra, hogy a tudományos közeg mi alapján méri a sikert és a teljesítményt, és arra törekednek, hogy szem előtt tartsák, hogy mi az, ami rajtuk és a munkájukon múlik, és mi az, ami külső körülmények függvénye. A szabadidő tiszteletben tartása egy másik fontos aspektus.

A kutatócsapat tagjai abban bíznak, hogy eredményeik sokak számára érdekesek lesznek. Egyrészt a munkavállalóknak mutatnák meg, hogy milyen konkrét formái léteznek a munkaidő-csökkentésnek, és hogy ez hogyan hatna az életükre. 

Másrészt az állami szereplők számára szeretnék megmutatni, hogy mit jelentene a munkaidő-csökkenés a gazdaság számára, mivel járhatna ez felívelő vagy éppen recessziós környezetben, és hogy az állam melyik csoportok támogatására számíthatna munkavállalói, illetve munkaadói oldalról. 

Végül pedig lehetséges egy vállalati szintű kimenetele is a kutatásnak: ha az derül ki, hogy a csökkentést választó munkavállalók elégedettebbek lesznek az életükkel, akkor elképzelhető, hogy lesznek cégek, melyek kifejezetten ösztönözni fogják erre a számukra értékesebb alkalmazottaikat. Antal szerint egy multicégnél például nem nehéz elképzelni, hogy azokat az alkalmazottakat, akik a jelentős helyi tudásuk miatt erős pozícióban vannak a munkáltatójukkal folytatott alku során, ezzel az eszközzel is igyekezzenek megtartani. Ez pedig akár katalizálhatja is a munkaidő-csökkenést a kutató szerint, hiszen pont az ilyen példák által válhat elfogadottabbá a gondolat, hogy nem muszáj mindenkinek 40 órát dolgoznia.

Fotó: Halász Júlia

Antal szerint ennek a lehetőségnek a megteremtése szélesebb rétegek számára az egyenlőtlenség csökkentésének eszköze is lehet. „Ha azon gondolkodunk, hogy hogyan lehetne másként működtetni egy társadalmat, legyen szó a közösségek erősítéséről, a helyi szintű problémák kezeléséről, a közös gondolkodásról, ezekhez mind idő kell. A munkaidő-csökkentés haszna lehetne, hogy a helyi közösségek megerősödhetnének” – mondja Antal. 

A munkaidő-csökkentéssel kapcsolatban gyakran felmerül, hogy ez nemsokára nem választási lehetőség, hanem kényszer lesz, hiszen az automatizáció terjedése miatt hamarosan rengeteg munkahely fog megszűnni. Antal szerint ugyanakkor jelenleg senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mekkora méretű felfordulást fog hozni az automatizáció a munkaerőpiacokon, és például a megszűnő munkatípusok mellett milyen számban fognak új típusú munkák megjelenni. Így ő azokkal ért egyet, akik a munkaerő-csökkentés koncepciójának kidolgozását egy felkészülési stratégiaként tekintik, ami ártani semmiképpen nem árthat.

A zöld növekedés lehetetlensége 

A kutatás hangsúlyos iránya lesz, hogy hogyan függ össze a munkaidő-csökkentés a környezeti kérdésekkel, lehet-e például ilyen eszközökkel tenni a klímacélok eléréséért. Ugyan elég logikusan hangzik az a felvetés, hogy a kevesebb munkaórával akár csökkenhet a társadalmak energiafogyasztása is, Antal Miklós elmondása szerint ennek a kérdésnek a vizsgálata eddig alig jelent meg a klímadiskurzusban. 

Példaként az IPCC eddigi jelentéseit említi, amelyekben az energiaellátásról szóló részek egyáltalán nem foglalkoztak a keresleti/felhasználási oldallal, csak a kínálati oldalra koncentráltak, mert azt meg lehetett közelíteni technológiai irányból, míg a felhasználás kérdését inkább társadalmi kérdésnek tekintették. Ugyanakkor Antal elmondása szerint ez lassan, de változóban van: a következő IPCC jelentésben már egy külön fejezet foglalkozik majd a keresleti oldallal.

A klímacélok elérhetőségének kérdése átvezet egy tágabb problémához, amely kapcsolódik Antal korábbi kutatásaihoz is: ahhoz, hogy egyáltalán megférhet-e egymás mellett a gazdasági növekedés és a hatékony klímavédelem. Mint Antal fogalmazott, a rendelkezésre álló tudományos kutatások alapján úgy tűnik, hogy nem nagyon: ha a világ gazdaságai továbbra is növekedési pályán maradnak, akkor nagyon-nagyon kicsi esély van a kitűzött klímacélok elérésére. 

„Ha szeretnénk az elővigyázatosság elve szerint élni, akkor a minimum követelmény az kéne legyen, hogy keressük az alternatívákat. De mégsem ez történik, hanem helyette már vannak, akik elkezdték elfogadtatni azt a gondolatot, hogy igazából a 3 fokos hőmérséklet-emelkedés is a zöld növekedés része lehet. Pedig az előrejelzések szerint a 1,5-2 Celsius-fokot meghaladó hőmérséklet-emelkedésnél brutálisan át fog alakulni az élővilágunk, a tengerek esőerdejeinek is nevezett korallzátonyok például mind el fognak pusztulni” – mondja Antal, aki felidézte a Nature Climate Change  összesítését arról, hogy a zöld növekedés fogalma mennyire volt meghatározó a nagy nemzetközi szervezetek (OECD, Világbank, stb.) éves jelentéseiben. 

Ebből az derült ki, hogy a 2008-as válság után hirtelen nagyon megugrott a „zöld növekedés” kifejezés használata, de aztán ahogy beindult újra a gazdasági növekedés a tízes évek második felére, úgy kezdték el ismét kevesebbet használni a fogalmat. Antal szerint ez is azt mutatja, hogy a zöld növekedésből igazából a növekedést tekintették fontosnak, hiszen az ökológiai- és klímaválság miatt a zöld kérdések elvileg sokkal fontosabbá váltak ebben az évtizedben, a fogalom használata mégis visszaszorult. 

Épp ezért gondolja Antal, hogy vannak ugyan a „zöld növekedés” koncepciójában környezetbarát elemek, de ezzel együtt arra még semmiféle választ nem látott, hogy hogyan lenne esélyünk a fogyasztást növelve úgy zöldíteni, hogy közben a kitűzött környezeti célok tényleg megvalósuljanak. 

„Ez egy vállaltan konzervatív álláspont, de azt gondolom, hogy nem biztos, hogy a fogyasztás bizonyos típusaira szükség van, hogy a technológiára az élet minden területén úgy van szükség, hogy mindig a maximumot akarjuk kihozni belőle”

– mondja Antal, aki úgy véli, hogyha újragondoljuk a termelékenység koncepcióját, akkor gyorsan eljutunk a munkaidő-csökkentés kérdéséhez. Az egyik fő kérdés, hogy rendben van-e, hogy a termelékenység növelése felől alakítjuk a gazdaság és a társadalmak működését. 

„A termelékenység a munkaadó számára lehet központi jelentőségű, de ha a munkavállaló nem részesül közvetlenül a profitból, akkor számára jóval kevésbé lesz az. A világ számára pedig egyes cégek termelékenysége alapvetően inkább rossz, mint jó” – állítja Antal, aki szerint épp emiatt egyre többen gondolják, hogy valamilyen formában a jóllétet kéne a középpontba állítani, és a termelékenységre maximum alárendelt eszközként tekinteni. 

Ezeket az irányzatokat gyakran szokás a növekedésen túli (post-growth) kategóriával összefogni. Ide tartozik például a steady state koncepciója, amelyben első lépésként meghatározzák, hogy mekkora a gazdaság fenntartható mérete, és aztán ezen belül dolgozzák ki az eloszlási rendszert, de ide sorolható a nemnövekedés mozgalma is, még ha Antal nem is ért egyet azzal, hogy egy negatív fogalom felől határozzák meg a koncepciójukat. 

Antal elmondása szerint kutatóként annak örülne a legjobban, ha ezek a növekedésen túli koncepciók minél jobban elterjednének, foglalkoztatnák az embereket, viták és párbeszédek indulnának el. 

„Két iszonyatos erő csap össze: egyik oldalról ott van a növekedés kényszere, amely teljesen áthatja a mai gazdaság működését, másrészt viszont ott van a környezeti kényszer, és a nagyon erős gyanú, hogy a gazdaság teljesítményének további növelése környezetileg fenntarthatatlan”

– mondja Antal, aki persze a gazdaság növekedésen túli koncepciókkal szemben ismeri azt a mainstream közgazdaságtani ellenvetést, hogy „nem ez a realitás, a világ nem így működik”. „De a realitásnak van egy kevésbé vitatható része: a gazdaság realitása ugyanis nagyot változhat egyik napról a másikra, de a fizika realitása nem fog megváltozni. Ahogy a légkör fizikája, a rendszer biogeokémiai ciklusaiban az alapvető folyamatok működnek, ezeken nem tudunk változtatni, amiket viszont a közgazdaságtan tekint sokszor realitásnak, azokon igen” – teszi hozzá Antal Mikós.

A kutatócsapat munkájának ennyiben vállalt célja a szemléletformálás is, hogy minél több embernek megmutassák, máshogy is élhetnénk az életünket. Ez bizonyos értékek melletti nyílt elköteleződést is jelent, de Antal elmondása szerint ez sokkal tisztességesebb kutatói eljárás, mint amit mondjuk a mainstream közgazdászoké a neoliberális fordulat kezdetekor, akik azt állították, hogy teljesen értékmentes alapon teszik a dolgukat, hogy aztán évtizedekkel később derüljön ki sokak számára, hogy milyen értékválasztások voltak jelen már a kérdésfeltevéseikben és az interpretációikban is. 

A kutatócsapat értékválasztásának hangsúlyos eleme, hogy alapvetően kritikával szemlélik a folyamatos növekedési és termelékenységi kényszert, ami ma meghatározza életünket. Antal szerint épp ebbe a narratívába ágyazható bele a munkaidő-csökkentés koncepciója is. 

Arra nem számít, hogy lesz olyan politikai erő, amelyik felkarolja azt az üzenetet, hogy akkor állítsuk le a gazdasági növekedést, de egy olyan mozgalomnak lehet támogatottsága szerinte, amely egy pozitív koncepcióba tudja becsomagolni azt az üzenetet, hogy ideje máshogy élni az életünket, mert a jelenlegi formája tovább nem fenntartható. 

E pozitív koncepció része lehetne a túl sok munka következményeinek hangsúlyozása mellett a társadalmakat szétfeszítő egyenlőtlenségek ügye, vagy például annak az élménynek a tematizálása, amit mindannyian jól ismerünk: hogy úgy érezzük, túl gyorssá vált körülöttünk a világ, és ez sehogy se igazodik ahhoz, ahogy élni szeretnénk. Antal szerint ezek a felvetések ugyan vezethetnek olyan döntésekhez, amelyektől azok a mutatók, amiket a politika jelenleg fontosnak tart, valóban nem növekednének ilyen ütemben tovább, cserébe viszont sokan jobban éreznék magukat.

Antal hosszabb távú terve, hogy a munkaidő-csökkentésről szóló kutatásuk eredményeit majd a specializáció válsága felől értelmezi tovább. Mint fogalmazott, amiatt, hogy mára a produktivitás hajszolása vált az életünk legfőbb mozgatóelvévé, rengetegen vagyunk, akik csak ugyanazokat a készségeiket használjuk nap mint nap. Ennek pedig súlyos mentális és fizikai következményei vannak: egész generációk nőnek fel például úgy, hogy monitor előtt ülve végeznek a társadalom által hasznosnak ítélt tevékenységeket, miközben rengeteg testi és szellemi képességüket soha nem használják semmire. 

És épp a specifikáció következménye az is, hogy a világ egyre nagyobb részéből egyre kevesebbet értünk: borzasztó komplex rendszerek jöttek létre körülöttünk, ami döntéshozatali válságot is eredményezett. Antal szerint látni ezt például az 5G bevezetése körüli vitákban is, ahol egy rendkívül bonyolult kérdésről kéne úgy döntenünk, hogy a vitázó felek közül gyakorlatilag senki sincs minden szükséges tudás birtokában. 

És az 5G még mindig egy sokkal kisebb léptékű beavatkozás, mint mondjuk a a klímaváltozás következményeivel szemben bevetni kívánt különféle geomérnöki megoldások, amelyek használata annak ellenére van napirenden, hogy rengeteg komoly tudományos aggály merült fel alkalmazásukkal szemben. Egy korábbi cikkében Antal épp azzal érvelt a munkaidő-csökkentés koncepciója mellett, hogy ez még mindig egy sokkal kézzelfoghatóbb és kevésbé radikális beavatkozási lehetőség lenne, amelynek megvalósíthatóságáról alig esik szó. A nemrég indult kutatócsapat munkájától így többek között éppen azt várják, hogy legalább ez megváltozzon.