• A klímaválság hatására világszerte egyre többen vannak, akik úgy gondolják, hogy a katasztrófa elkerüléséhez teljesen máshogy kéne élni az életünket.
• Ehhez egy új gazdaságra is szükség lenne, ami nem a felhalmozásra, hanem a természeti és az emberi erőforrások megőrzésére és újratermelésére figyelne.
• A számos felmerülő ötletet és projektet a szolidáris gazdaság gyűjtőfogalma alatt szokás összefogni.
• Interjú Gagyi Ágnes szociológussal.

Az elmúlt évekre végleg világossá vált, hogy a klímaválság nem a távoli jövő problémája, hanem itt van a nyakunkon, és mindannyiunkat érinteni fog. A válság kézzelfoghatósága a legkülönfélébb reakciókat hívta életre: vannak, akik továbbra is tagadni próbálják a klímaváltozás egyértelmű jeleit, hogy fenntarthassák azt az életmódot, amit eddig folytattak. Vannak, akiken a lemondás vagy a szorongás lett úrrá. De nagyon sokan vannak olyanok is, akik a klímaválság hatására azon kezdtek el gondolkozni, hogy hogyan kéne máshogy élni az életünket, hogy minél sértetlenebbül kerülhessünk ki ebből a helyzetből.

Ebben a gondolkodásban világszerte nagyon sokféle szereplő vesz részt: környezetvédők és klímaaktivisták, gazdálkodók és szakszervezetek, kutatók, önkormányzatok, zöld és baloldali pártok mind-mind azon dolgoznak, hogy az összeomlás elkerüléséhez hogyan tudnák átalakítani a klímaváltozást okozó folyamatokat. Ami közös ezekben a koncepciókban, hogy mindegyikben megjelenik az a felismerés, hogy egy új gazdasági modellre is szükségünk lesz a túléléshez. Olyanra, melyben a közösségek és a természet szükségletei előnyt élveznek a profittermeléssel szemben.

Az alternatív gazdasági modellen dolgozó mozgalmakat szokás a szolidáris gazdaság gyűjtőfogalma alatt összefogni. Ugyan a válság hatására ez a fogalom az elmúlt években egyre inkább a nyugati mainstream részévé vált, itthon eddig viszonylag keveset lehetett vele találkozni. Hogy mitől lesz egy gazdaság szolidáris, milyen példákat látni a világban, és hogy mi lehet mindebből ismerős Magyarországon, arról Gagyi Ágnes szociológussal, a Szolidáris Gazdaság Központ tagjával beszélgettünk, aki a Fordulat folyóirat nemrég megjelent, kifejezetten a szolidáris gazdaság témájával foglalkozó számának bevezető tanulmányát írta.

Emberi és természeti erőforrások

A szolidáris gazdaság fogalma alá besorolt mozgalmakat Gagyi Ágnes elmondása szerint az az alapvető felismerés köti össze, hogy az ökológiai pusztítással és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével járó gazdaság logikája nem terjed ki mindenre és nem kizárólagos, hanem ott vannak „mögötte” a természeti és társadalmi rendszerek életét fenntartó más folyamatok, amiket a jelenlegi rendszerben a kapitalizmus a saját javára alakít át és használ ki, de nem veszi át teljes mértékben a helyüket.

„A klímakatasztrófával szembenéző szolidáris gazdasági alternatívák olyan modelleket igyekeznek kidolgozni, ahol a gazdasági folyamatok a reproduktív és regeneratív funkciókat szolgálják elsősorban, és nem rendelik azokat alá a felhalmozás kényszerének” – foglalta össze e projektek lényegét Gagyi.

Olyan folyamatokról van szó, mint az ökológiai rendszerek önmegújító képessége, amit a modern gazdaság egyszerre használ és rombol, vagy a társadalmi reprodukcióhoz szükséges ezerféle munka, a gyerekneveléstől az idősgondozásig. Ezeket a gazdaság mai rendszere vagy a felhalmozás igényeinek megfelelően integrálja a formális gazdaságba (például az alapvető szükségletek, mint élelmezés vagy lakhatás piaci megoldásaival, és az ezekből kiszorulókat célzó szociálpolitikai kompromisszumokkal), vagy egyszerűen kiterheli a formális gazdaságban láthatatlanná tett reproduktív hátországra (pl. a nők által végzett ingyenes gondozási munkák vagy a formális béreket kipótoló informális munkák esetében).

Egy másik sajátos erőforrás-típus, ami ebben a gondolkodásban előtérbe kerül, a kölcsönös segítség és a javak közösségi megosztása. Elinor Ostrom 2009-ben azért kapott közgazdasági Nobel-díjat, mert kimutatta, hogy a közösségileg birtokolt és menedzselt gazdasági és ökológiai rendszerek a valóságban nem a közlegelők tragédiájához vezetnek, hanem ökológiailag és társadalmilag is fenntarthatóbb működéshez.

Ostrom munkásságának is köszönhetően élénkült meg az érdeklődés a commonsok (közösen birtokolt, használt és igazgatott erőforrások) és ezek digitális továbbgondolásai, az open-source peer-to-peer rendszerek iránt; de az elmúlt évtizedben olyan koncepciók is jóval népszerűbbé váltak, mint a közösségi gazdaságra fókuszáló helyi gazdaságfejlesztés (egyik legismertebb példájáról, a brit Preston városáról mi is írtunk), a nemnövekedés elmélete, ami egyre inkább a tudományos mainstreamnek is részévé válik, az élelmiszer-önrendelkezés kérdése, vagy a közvetlen demokrácia elvére építő municipalizmus, amit főleg a barcelonai városvezetés példája tett ismertté, de 70 másik spanyol településen és világszerte is zajlanak hasonló kísérletek. Vagy ilyen a fánk-közgazdaságtanként ismertté vált irányzat is, melyben a gazdaságot úgy képzelik el, mint amit egyik irányból az ökológiai korlát határol, a másikból a társadalmi egyenlőtlenségek, és ebben a köztes mozgástérben kell kitalálni, hogy hogyan lehet fenntarthatóan és igazságosan gazdálkodni. Ez az elképzelés idén éppen a koronavírus okozta válság hatására az amszterdami városfejlesztési program része lett.

Ezekben a megközelítésekben a reproduktív funkciók újragondolása az egyik hangsúlyos közös pont: hogyan lehet úgy gondolkodni a természet működéséről, a gondoskodói munkáról vagy a kölcsönös segítségnyújtásról, hogy ezek ne pusztán a piacgazdaságnak nyújtott „alulról jövő” támogatásként működjenek.

Gagyi szerint a szolidáris gazdaság mai új hulláma egy olyan kollektív innovációs folyamatnak is tekinthető, amiben konkrét gazdasági kezdeményezések, közösségek, szakértők és döntéshozók olyan új technikákkal és megoldásokkal kísérleteznek,

amik egyre inkább összekapcsolják egymással a reproduktív célokat szolgáló gazdasági folyamatokat, és minél inkább megvédik őket a külső piaci logikától.

A szövetkezet mint szervezeti és jogi forma az egyik hagyományos ilyen eszköz: lehetővé teszi, hogy kis tőkével rendelkező, vagy tőkével nem rendelkező emberek összeálljanak egy nagyobb gazdasági egységbe, amit belülről a gazdasági demokrácia elvei szabályoznak, kifele pedig védelmet nyújt az olyanfajta a piaci kitettségek ellen, amit a tagok egyenként nem tudnának kezelni. Ismert magyar példa erre a 20. század első feléből a Hangya Szövetkezet, ami egyenként a termelőeszközöket beszerezni és a terményt piacra vinni nem képes, emiatt eladósodó kis- és középgazdálkodókat fogott össze egy szövetkezeti rendszerbe, ahol a szükséges eszközöket és vetőmagokat közösen, nagyker áron szerezték be, a termény értékesítését közösen szervezték meg, illetve idővel a feldolgozás lépcsőit is be tudták építeni a szövetkezeti rendszerbe.

Gagyi elmondása szerint egy-egy szövetkezet is bizonyos fokú védelmet tud nyújtani a tagjai számára, külső viszonyaiban még mindig kis szigetet képez a piaci viszonyok között, és döntően alárendelt marad a piaci követelményeknek, elég például a hitelfelvétel lehetőségeire gondolni. Egy nagyobb szolidáris gazdasági rendszer sok ilyen szervezet közti együttműködések ökoszisztémáját jelenti, ahol minél több funkciót lehet szolidáris elvek szerint megoldani. A hitel példájánál maradva, nem mindegy, hogy egy kereskedelmi banktól kell vállalkozói hitelt felvenni, vagy egy tág szövetkezeti együttműködés tagjai tudnak egymásnak hitelt nyújtani. A mai új innovációs hullám elsősorban ilyen összekapcsolódásokra termel ki megoldásokat - ilyen a digitális platformok lehetőségeit kihasználó platformszövetkezetek gyakorlata, az open source és szövetkezeti működés ötvözésével kialakított reciprok szabadalmi rendszer, vagy az állami és piaci partnerségek (PPP, public-private partnership) helyett állami és közösségi vállalkozások együttműködésében megvalósított beruházások.

Hiányzó intézmények

A szolidáris gazdaság szempontjából Magyarország, illetve az egész kelet-európai régió sajátos helyzetben van. Egyrészt látni, hogy a nyugati mozgalmak most döbbennek rá olyan módszerekre, melyek nálunk szinte magától értetődőnek hatnak: „Ezernyi példát lehet hozni: ha városi vagy, építs ki magadnak vidéki kapcsolatokat, szerezz onnan kistermelői zöldséget, és ezeket otthon, kézműves módon el is tudod tenni magadnak télire. Ez nálunk nem mond senkinek semmi újat, de nyugaton úgy jelenik meg, mint egy új mozgalmi projekt” – mondja erről Gagyi, aki szerint viszont látni azt is, hogy a hasonló organikus megoldások mellől (mint amilyen a kaláka vagy a családi forgókassza) nálunk hiányoznak az intézményesült formák.

Elmondása szerint ez a posztszocialista szituáció sajátja: a szocializmus idején az állam felülről szervezte meg a szövetkezeteket, és főleg a téeszesítés rossz emléke miatt még mindig bőven vannak, akik gyanakodva tekintenek az intézményesítési kísérletekre. Másrészt a 89 utáni időszakban a piacgazdaság bármilyen kritikáját sokáig vagy a kommunizmus, vagy a nacionalizmus vádjával diszkreditálták, ezért a 70-es évek óta eltelt időszakban itt kevésbé alakultak ki a szolidáris gazdaság hosszabb távú intézményes kísérletei.

„Sajátos paradoxon, hogy ez a fajta alul-intézményesítettség és a közösségi megoldásoktól való ideológiai elzárkózás egyszerre van jelen a piac által nyújtott lehetőségek elégtelenségeit kipótoló, széles körben elterjedt közösségi megoldásokkal” – mondja Gagyi, aki szerint ha megnézzük, miből áll egy kezdő háztartás tőkéje, vagy hogyan maradnak a víz fölött családok, amikor a szülők egy időre elveszítik a munkahelyüket, rögtön elkezd feltárulni ez a fajta rendszer:

„A tőkefelhalmozás piaci, intézményes formái gyakran direkt támaszkodnak ezekre a fajta kölcsönös segítségekre - gondolhatunk itt a külföldi munkavállalást lehetővé tevő informális hálózatokra, vagy azokra a példákra, ahol családtagok és ismerősök segítsége teszi lehetővé, hogy egy háztartás a megemelkedett törlesztőrészleteket fizetni tudja. Ebben a helyzetben az egyik fő kihívás az, hogyan lehet összekötni és intézményesíteni a mindennapi közösségi segítség létező rendszereit úgy, hogy azok ne a felhalmozási folyamatok informális ingyenes kiegészítőiként működjenek, hanem »csak« a közösségek javát szolgálják”.

E nehézségek ellenére is vannak már sikeresebb projektek a régióban: az eredetileg etikus banknak tervezett horvátországi projekt, az Etikus Finanszírozásért Szövetkezet ma már az ország legnagyobb szövetkezete, melynek 1300 tagja között helyi gazdák, építőipari vállalkozók, a szolgáltató szektor szereplői, önkormányzatok és szakszervezetek is megtalálhatóak, évente sok milliárd forintnyi belső forgalmat generálva.

Hasonló hálózatépítési kísérletbe kezdett itthon a Szolidáris Gazdaság Központ, amelynek munkájában Gagyi is részt vesz. Nem egy konkrét szövetkezetet hoznak létre, hanem a nemzetközi gyakorlatban Cooperative Development Agency-nek nevezett facilitáló szervezetek mintájára a különböző szolidáris gazdasági tevékenységek összekapcsolásán dolgoznak. Ehhez többek között tanácsadással segítik a már működő szolidáris gazdasági szervezetek és új kezdeményezések munkáját, és kapcsolatokat építenek létező szolidáris gazdasági tevékenységek között. Emellett új modellprojekteket hoznak létre olyan területeken, mint a közösségi energia, az élelmiszer-önrendelkezés, vagy a szakszervezeti-szövetkezeti együttműködések a lakhatás vagy gondoskodás terén.

Ez a válság más, mint az eddigiek

Történelmi példákból tudni, hogy a kölcsönös segítség informális rendszerei, és az ezeket a gyakorlatokat intézményesítő formák, mint például a szövetkezet, mindig jobban terjednek válságperiódusokban. A 20. század jelentős szövetkezeti hullámai akkor lendültek fel, amikor a 30-as évek vagy 70-es évek válságai miatt sokan kikerültek a formális gazdaságból, és az alapvető szükségletek kielégítéséhez a kölcsönös segítség erőforrásait felhasználó alternatív gazdasági formákra volt szükség. Az első világháború alatt és az 1930-1940-es években Nagy-Britanniában, Németországban, Ausztráliában, Kanadában és az USÁ-ban is a háborús gazdaság részeként állami támogatással virágzott az a fajta önellátó kertészkedés, amit mi háztáji névén ismerünk. Ezeknek a hullámoknak a maradványaival ma is sok helyen lehet találkozni: például az USA vidéki elektromos hálózatát nagyrészt energiaszövetkezetek építették ki, és sok helyütt máig ezek működtetik.

„Ezekben a példákban a szövetkezeti megoldások alapvetően a létező rendszer stabilizálását célozták válságidőszakokban, és a következő konjunktúraciklussal fel is számolódtak. De a mostani válság a klímaválság miatt eltér a kapitalizmus eddigi válságperiódusaitól. Azt már most is látni, hogy az emberek elkezdtek leszakadni a formális gazdaságról, de kevésbé látni jelét annak, hogy a rendszerben lenne elég integrációs erő ahhoz, hogy idővel majd vissza is szívja a most kiszorulókat. Épp ezért arra lehet számítani, hogy ahogy ez a válság halad előre, a világ számos helyén egyre több ember lesz, aki kénytelen egyre nagyobb mértékben az alternatív gazdaságra támaszkodni. Nem feltétlenül azért, mert politikailag végiggondolták, és erre jutottak, hanem mert a formális gazdaság kilökte őket”

– mondja Gagyi, aki szerint ezzel párhuzamosan a hivatalos policyk is újra a közösségi megoldások stabilizációs erőforrásai felé fordulnak, ugyanúgy mint korábban. Szerinte az egyik nagy kérdés az lehet, hogy mi kell ahhoz, hogy ezúttal a szolidáris megoldások túlterjedjenek a rendszernek alárendelt stabilizáló funkción, és egy saját autonómiával rendelkező alternatívát jelenthessenek.

Szakszervezetek a klímaváltozás ellen

„Van az a közös felismerés, hogy ha ugyanúgy csináljuk tovább a globális gazdaságot, mint eddig, akkor mind meg fogunk halni. És ezért rengeteg fórumon zajlik arról a közös gondolkodás, hogy hogyan lehet minden lényeges szükségletet kielégíteni, de úgy, hogy közben ez ne történjen meg. Van egy nagyon sürgős, nagyon nagy léptékű átalakítás kényszer, ami miatt a különféle alternatív gazdasági elképzeléseknek most konjunktúrája van”

– mondja a cikkében felsorolt nemzetközi példákról Gagyi, aki beszélt arról is, hogy ennek a lépéskényszernek a hatására újfajta szövetségek is elkezdtek kialakulni, olyan szereplők között, akik korábban kevésbé vettek tudomást egymásról. Erre példa a hagyományosan jellemzően szociáldemokrata szakszervezetek és a nemnövekedést, zöld gazdaságot propagáló mozgalmak egymásra találása.

Az alternatív gazdasági elképzelések és a szakszervezetek viszonyát sokan úgy képzelik el, mint ami súlyos konfliktusokkal terhelt, hiszen ahhoz, hogy betartsuk a kibocsátási korlátokat, át kell alakítani a gazdaságot, de ez iparbezárásokhoz vezet, ami sérti a munkások és a szakszervezet érdekeit. A valóságban azonban Gagyi szerint nem mindenütt ez a helyzet, egyszerűen azért, mert a szakszervezetekben is emberek vannak, akik egyre inkább a saját bőrükön tapasztalják meg a klímaváltozás következményeit.

„Persze vannak, akik ideig-óráig kivásárolhatják magukat a klímaváltozás negatív hatásai alól, de általában pont a munkások azok, akik ezt sehol nem engedhetik meg maguknak. Innen nézve a szakszervezeteknek abszolút frontális kérdése a klímaváltozás” – mondja Gagyi, aki példaként az egyik legnagyobb szakszervezeti szövetség, a több mint 200 millió munkást összefogó International Trade Union Confederation (ITUC) esetét említi, amely programjának központi eleme az igazságos átmenet (just transition) kivívása. Azaz hogy ha lesznek a zöld átállás miatt ipari bezárások, akkor ne egyszerűen szélnek eresszék a dolgozókat, hanem legyenek átképzések, jöjjenek létre új, zöld munkahelyek. Ezt az irányt a nemzetközi klímacsúcsokon és a világszervezetek ülésein is képviselik a globális szakszervezeti mozgalom tagjai, és része a 2015-ös párizsi klímaegyezménynek is.

„Az igazságos átmenet jelszava arra világít rá, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen érdekek szerint történik meg a zöld átmenet. Egy zöldkapitalista program éppolyan káros lehet a munkavállalókra és a globális szegénységre nézve, mint a fosszilis kapitalizmus mai formái. Az ITUC igazságos átmenet programja ezeket az érdekeket igyekszik integrálni a zöld növekedés programjaiba. A globális gazdaság egyenlőtlen erőviszonyait és ökológiai korlátait tekintve felmerül azonban a kérdés, hogy egyáltalán össze lehet-e hangolni egy kapitalista zöld növekedés érdekeit a munkavállalók, szegények és ökológiai rendszerek érdekeivel. Mi lesz azokkal, akik nem tudnak kifizetni az új zöld szolgáltatásokért? Mi lesz azokkal az élőhelyekkel, amiket a zöld ipar érdekében számolnak fel?” - foglalta össze a legfontosabb felmerül kérdéseket Gagyi.

Ezekre a kérdésekre reagál másik hangsúlyos irány a globális szakszervezeti mozgalomban, amit a Trade Unions for Energy Democracy (TUED) nevű klímaszövetség képvisel, és ami az energiademokrácia ügyét helyezi a középpontba. Ebben főleg az energia-átmenet kérdéséhez szorosan kapcsolódó energetikai, fuvarozási és közalkalmazotti szektort képviselő szakszervezetek vesznek részt, illetve sok olyan, fejlődő országokban dolgozó szakszervezet, amely tagjai közelről látják, hogy mit jelent egy „piaci alapú zöld átmenet”, és ahhoz képest mi történik azokkal, akik mondjuk egy dél-afrikai szénbányában dolgoznak.

A TUED elemzéseiben is arra jutott, hogy a zöld átmenet csak piaci alapon nem fog megtörténni: az eddigi tapasztalatok alapján a cégek csak akkora mértékben váltanak zöld működésre, amennyi állami támogatást kapnak erre, és közben a zöldenergiáénál sokkal gyorsabban nő a globális fosszilis energia felhasználás, így 2015-höz képest nemhogy előrelépés nem történt, de még rosszabb is lett a helyzet. Közben azt is látni, hogy a zöld tőke sokszor épp úgy átterheli a költségeket a természetre és az emberekre, mint a nem zöld tőke.

„Innen nézve az a szakszervezeti stratégia, hogy a cégekkel összefogva segítik a zöld átmenetet, annak a reményében, hogy majd akkora lesz a zöld növekedés, hogy a cégeknek megéri majd a profitjuk egy részét a munkások átképzésére és zöld munkahelyek létrehozására fordítani, egyszerűen nem reális. A TUED épp ezért úgy tekint erre, hogy kaptak egy új történelmi feladatot. Ha eddig az volt a szakszervezetek feladata, hogy a munkások érdekeit képviseljék a bérmunka-viszonyban, akkor most az lesz, hogy legyen egy olyan globális átalakulás, ami megvédi az embereket a klímakatasztrófától” – mondta erről a fordulatról Gagyi.

És ha nem érdemes arra számítani, hogy lehetséges a sikeres piaci energiaátmenet, akkor a klímaváltozás elleni védekezés szükségszerűen azzal fog járni, hogy a szakszervezeteknek egyre hangsúlyosabban kell majd olyan lépéseket is képviselniük, melyek ellentétesek a befektetők érdekével.

Ezekre a konfliktusokra a leggyakoribb példa az úgynevezett lock-in probléma, azaz amikor a fosszilis ipar hatalmas összeget költött egy olajmező feltárásába vagy mondjuk egy vezeték kiépítésébe, és nagyon nehéz eltántorítani attól, hogy a káros környezeti hatások ellenére ki is akarja aknázni az adott befektetést. Az elmúlt évekből a lock-in jelenséggel szembeni küzdelem egyik legismertebb példája a Dakota Access Pipeline elleni fellépés volt: az amerikai olajvezeték lefektetése ellen helyi őslakosok és aktivisták mellett például az ápolók szakszervezete is fellépett. Utóbbiak esete Gagyi elmondása szerint egy további példa azokra az újfajta szövetségekre, amik a klímaváltozás elleni küzdelemben fogannak: az ápolók már közvetlenül látják az egészségügyben végzett munkájuk során, hogyan hat a klímaváltozás az idősekre, vagy a nyaranta egy 40 fokos bádogdobozban dolgozó munkásokra.

A zöld átmenet egy másik komoly akadálya, hogy jelenleg csak néhány zöld szektor sikeres a piacon. Ilyen például a napelem-gyártás vagy az elektromos autók fejlesztése, de kutatások szerint ahhoz a nagy léptékű, koordinált változáshoz, amire a klímakatasztrófa elkerüléséhez szükség lenne, a teljes energiakitermelési, tárolási és hordozási rendszereket át kéne alakítani, méghozzá a lehető leggyorsabban.

Ebben viszont vannak olyan tételek, mint például a teljes energiahálózat átalakítása, melyek jellemzően most alulfinanszírozott, veszteséges, adósságokkal terhelt közműcégek birtokában vannak. És pusztán a piaci logika felől nem látni, hogy bárki úgy döntene, hogy belevág ennek a szektornak az átalakításába, tudván, hogy évtizedek múlva térülhet csak meg ez a befektetés, vagy esetleg soha nem lesz jövedelmező. Gagyi elmondása szerint a mai gazdaság működésébe rögzített érdekeltségi rendszer olyan átalakítása, ami megengedi a klímaválság elkerüléséhez szükséges változtatásokat akkor is, ha azok nem termelnek profitot, az egyik olyan komoly kihívás, melyen jelenleg a szakszervezeti mozgalmak is gondolkoznak. A további privatizációk elkerülése és a közösségi és állami tulajdonban álló rendszerek nem profitorientált átalakítása két alapvető pont az általuk kidolgozott javaslatokban.

Ki fogja vissza a növekedését?

A klímaválság amiatt is különleges helyzetet teremt, hogy úgy lenne szükség globális, közös fellépésre, hogy közben a nemzetállamok gazdaságai alapvetően egymással vetélkednek egy globális piacon, és senki nem akar lemondani a már megszerzett előnyeiről valaki másnak a javára.

„Ez maga az akadály: irgalmatlanul hierarchikus a mostani rendszer, melynek a működése ugyan előbb-utóbb mindenkit tönkretesz, de van akit, hamarabb, és van, akit később. Elvben nagyon könnyű levezetni, hogy mindenkinek jó lenne, ha az egészet együtt, mindenki javára alakítanánk át, de ennek a felvetésnek minden egyes gyakorlati pontja abba ütközik, hogy ebben a rendszerben mindenki valahogy pozicionálva van másokhoz képest” – mondja Gagyi, aki szerint ezek a szempontok különösen hangsúlyosan jelennek meg a globális dél mozgalmaiban. Ami abból a szempontból nem meglepő, hogy ezeknek az országoknak a klímamozgalmai kevésbé rendelkeznek illúziókkal:

„Hangozhat például rendkívül civilizáltnak az európai Green New Deal koncepciója, a lényege ezeknek az országoknak a szempontjából mégis az, hogy az Európai Unió ezzel biztosítaná az európai ipar monopóliumát a zöld technológiában. A nemnövekedés gondolatának is létezik egy olyan aspektusa, hogy ez a jelenlegi, hierarchikus helyzetbe van beágyazva, ahol az összes szennyezés nagy részét a fejlett világ termelte ki, ami épp attól fejlett, hogy a nem fejlettet kizsákmányolta.”

Ez a klímavitákban egy állandóan felbukkanó kérdéshez vezet: hogy akkor kinek is kéne valójában visszafognia a fejlődését, és Gagyi szerint a következő lépésben ez a klímamozgalom számára azt a kérdést is jelenti, hogyan lehet a ma szegény régiók fejlődését - így például az energiaszegénység felszámolását - összeegyeztetni a klímacélokkal.

„Az ezekben az országokban aktív mozgalmak nem onnan közelítenek, mint akik mondjuk egy európai ökofaluban gondolkodnak, és nem olyan ábrándjaik vannak, hogy térjünk valahogy vissza az iparosítás előtti időszakhoz. De közben nem is azt gondolják, hogy az ő zöld iparuknak kéne dominálnia a bolygót. Hanem az érdekli őket, hogy hogyan lehet a legkeményebb kibocsátási számok betartása mellett energiademokráciát csinálni.”

Az egyik indiai ipari szakszervezeti konföderáció klímaprogramja éppen azzal foglalkozik, hogyan képzelhető el egy olyan iparpolitika, ami egyszerre szolgálja a kibocsátáscsökkentést és közben képes a társadalmi emancipációt szolgáló fejlődés eszközeként is működni. Ennek sok részlete van - például az, hogyan lehet elkerülni azt, hogy a napenergiára való átállás a külföldi finanszírozóktól és a kínai napelemipartól való függést táplálja, és csak a gazdagabb régiók fizetőképes közönségét szolgálja ki, miközben mindenki számára adósságot termel. A szakszervezeti program Gagyi összefoglalása szerint úgy határozza meg a klímaválságra reagáló emancipatív iparpolitikát, mint ami eléggé képes átalakítani a gazdasági függőségek mai rendszerét ahhoz, hogy egyszerre lehetővé tegye a demokratikus fejlesztés és kibocsátáscsökkentés céljait, és olyan mozgalmi támogatással bír, ami fent bírja tartani ezt az iparpolitikai irányt a külső rendszernyomás ellenében.

Példák a világból

A globális dél országainak példája azért is izgalmas, mert ugyan a nyugati sajtóban egyre nagyobb figyelem jut a különféle alternatív gazdasági projektekre, de Gagyi szerint sok esetben a világ másik felén zajlanak azok a kísérletek, melyekre érdemes figyelni. Az egyik sokat emlegetett példa az indiai Kerala állam, ahol az ötvenes évek óta van jelen egy nagyon erős szövetkezeti mozgalom.

„A 30 milliós államban erős szövetség alakult ki a baloldali politika és a szövetkezeti mozgalom között. Amikor baloldali kormányok kerülnek hatalomra, születnek olyan intézkedések, melyek segítik a szövetkezetek működését. Amikor pedig a politikában visszaszorul ez az irány, akkor a mozgalom a saját gazdasági ereje alapján képes fennmaradni. A mozgalom gazdasági autonómiája garancia arra is, hogy a jobboldali kormányokkal szemben is képes képviselni a tagok érdekeit” – mondta el Gagyi, aki beszélt arról is, hogy a keralai hálózat több mint 11000 szövetkezetet fog össze, akik erős kapcsolatokat ápolnak a szakszervezetekkel is.

Például csak a szegény nők kisléptékű mezőgazdálkodását támogató szövetkezet 320 ezer tag megélhetését biztosítja. A szövetkezet itt föld- és eszköztámogatást, képzést és alacsony kamatú hitelt nyújt szomszédsági csoportokban dolgozó gazdálkodó nőknek, akik a terményt elsősorban családi fogyasztásra használják, a fölösleget pedig eladják a helyi piacon.

A szolidáris gazdasági mozgalmak másik híres felfutása Latin-Amerikában zajlott, ahol a 70-es évek utáni válságok hatására megerősödött népi-informális gazdaságból kinőtt egy politikai mozgalom is, ami fontos szerepet játszott az úgynevezett „rózsaszín hullám” balos kormányainak hatalomra kerülésében a kétezres évek elején. Ez a baloldali hullám csak részben ért el sikereket: a kormányok egyrészt beemeltek a programjukba szolidáris és ökológiai szempontokat, és ezzel a szolidáris gazdaságot támogató állami politikák egyik legfontosabb kortárs kísérletsorozatát hozták létre, másrészt viszont a városi szegényeket támogató újraosztó politikájuk annak bázisán valósult meg, hogy felpörgették a természeti erőforrások és az őslakosok szempontjából pusztító hatású bányászatot és ipari mezőgazdaságot.

Az persze Gagyi szerint is kérdés, hogy mennyire tehettek volna másképp: a már említett globális gazdasági függés miatt ezeknek a baloldali kormányoknak eleve korlátozott mozgástere lehetett csak, és csak az extraktív iparágak exportjával tudtak olyan bevételhez jutni, amiből a megígért újraelosztó politikákat fenntarthatták. Az elmúlt években a régió több országában is jobboldali politikai visszarendeződés zajlott, de ez nem jelentette a baloldali mozgalmak végét: épp azt látni, hogy a korábban kialakult szolidáris hálózatok képesek lehetnek megtartani a politikai tartalmat akkor is, amikor ez az irány kiszorul a kormányzásból.

Részben szintén a mozgalmak és a pártpolitika viszonyáról szólt a görög Sziriza esete is: Gagyi írásában Andreas Karitzis elemzését említi, aki 2014-ig volt tagja volt a Sziriza központi bizottságának, és közelről követte nyomon, ahogy a válság hatására megszerveződő baloldali összefogásból létrejött a párt, ami aztán hatalomra jutott.

„A Sziriza alapítói úgy gondolkoztak a politikáról, hogy vannak a követeléseik, azokat összeszedik pontokba, és amikor majd hatalomra kerülnek, akkor megvalósítják ezeket. De közben nem ez volt a helyzet, hanem az, hogy a görög gazdaság teljesen ki volt szolgáltatva az EU-nak, így hiába volt a Sziriza-kormány mögött demokratikus felhatalmazás, nem tudtak nemet mondani a Trojkának, mert ha erre válaszul befagyasztják a bankszámlákat, akkor leáll az ország”

– idézi fel Gagyi Karitzis elemzését, aki szerint a Sziriza ott követett el hibát, hogy párttá alakulása után nem épített ki szoros kapcsolatot a válság idején rendkívül erőteljes gazdasági szolidaritási mozgalommal. 2008 után a világsajtó is sokat foglalkozott azzal, hogy milyen léptékű összefogás valósult meg a hirtelen rendkívül mélyre zuhanó görög gazdaság romjain: szolidáris kórházak, népkonyhák és a közösségi segítségnyújtás legkülönfélébb formái törtek felszínre. Karitzis szerint a Szirizának pártként ezt a hálózatot kellett volna tovább fejlesztenie, és egy megerősödött szolidáris gazdasággal való szoros együttműködés adhatott volna neki némi gazdasági mozgásteret az EU-val való tárgyalások során.

Számít, hogy megmozdul-e a középosztály

A klímaválságra való ráeszmélés következményeként is, de az elmúlt években látványosan felfutott a szolidáris gazdaság iránti kutatói és mozgalmi érdeklődés: Gagyi szerint nem csak azt látni, hogy nyugati országokban egyre inkább a nyilvánosság részévé váltak ezek az elképzelések, hanem azt is, hogy megjelent egy szakértői réteg, ami kifejezetten érdeklődik különféle alternatív gazdasági elképzelések iránt. Ez összefügg persze saját helyzetük átalakulásával is: a középosztályok státuszát is megingató válságok miatt egyre többen vannak, akik a megszerzett tudásukat alternatív modellek kialakítására kezdték el felhasználni.

Annak pedig nagy jelentősége lehet, hogy a szakértői réteg, és általában a középosztály milyen mértékben tekinti sajátjának ezeket a problémákat: Gagyi példaként egyrészt a Chevron romániai repesztéses gázprojektjét hozza pár évvel ezelőttről, ami ellen ugyan hevesen tiltakoztak az érintett falusiak, de az állam csendőrsége leverte őket, a helyi középosztálybeli hírfogyasztásban pedig szinte meg se jelent ez a téma.

Ezzel szemben nagyjából ugyanekkor Olaszországban a vízprivatizáció ellenes mozgalom komoly sikereket tudott elérni, és Gagyi szerint éppen azért, mert a mozgalom mögé álltak szakértők és egy politizálódott középosztálybeli tömeg is. Az ő csatlakozásuk révén született meg egy olyan jogi innováció, mely révén a vizet mint természeti erőforrást jogilag közjóként tudták elismertetni, ami azóta világszerte hasonló mozgalmaknak szolgál mintául.

Az persze Gagyi szerint is kérdés, hogy a középosztály válsága által is táplált szakértői részvétel a szolidáris gazdasággal kapcsolatos mostani innovációs hullámban hogyan tud bekapcsolódni egy valódi gazdasági önrendelkezést lehetővé tevő, tágabb mozgalomba. Sok helyütt ez helyi kezdeményezések, mozgalmak, helyi döntéshozók és szakértők együttműködéseiben történik - híres példa erre a feketék gazdasági önrendelkezéséért küzdő mozgalom hagyományai alapján létrehozott Cooperation Jackson projekt az USA-beli Mississippi államban, ami a mozgalommal szövetségben álló önkormányzat segítségével fejleszt helyi szövetkezeti rendszert.

Az azonban, hogy a szakértők munkája kit szolgál, állandó politikai kérdés marad. Mint fogalmazott, az európai Green New Deal példája azt mutatja, hogy a zöld átalakulás piaci projektjei sikerrel tudják integrálni a zöld átalakulás eredetileg szolidáris modelljeire kitalált újításokat (például az open source megoldások bevezetésével közös európai ipari licencekbe). A brazil Földnélküliek Mozgalma a másik irányra példa: itt a mozgalom saját képzési rendszer, illetve egyetemi programokkal kötött megállapodások révén gondoskodik arról, hogy a működéséhez szükséges szakértelem a saját soraiból fejlődhessen ki, és tartalmában a mozgalom érdekeit szolgálja.

Gagyi szerint a közeljövőben a gazdasági válság és klímaválság elmélyülésével várhatóan minden szereplő részéről megnő az érdeklődés a szolidáris gazdasági technikák iránt - az állami válságkezeléstől a piaci költségcsökkentő megoldásokig vagy adott csoportok státusát óvó, kirekesztő projektekig. Szerinte nem kizárt ugyanakkor, hogy a válság által megnyitott térben a gazdasági önrendelkezést nyitott rendszerben megvalósító modellek is teret nyerhetnek:

„Ha a válság tágabb kontextusát nézzük, ez olyan cél, ami jó terepet adhat arra, hogy a klímaváltozás fenyegetésére szorongás vagy lemondás helyett cselekvéssel is reagálni tudjunk.”

Címlapkép: Daniel Funes Fuentes/Unsplash