Hiába van meg a szenátusi többség, így sem lesz könnyű dolga Joe Bidennek

január 9., szombat 15:52

Bár 2020 novembere óta lehet tudni, hogy Joe Biden lesz az Egyesült Államok elnöke, az gyakorlatilag csak a héten tartott georgiai szenátorválasztásokon dőlt el, kormányozni is tud-e elnökként. Amíg nem volt biztos, hogy az Egyesült Államok szenátusában is – éppen hogy – többségbe tud kerülni a Demokrata Párt, megvolt az esélye annak, hogy a Mitch McConnell vezette republikánus szenátorok szinte teljesen ellehetetlenítik a Biden-kormány működését, megakadályozhatják a törvényjavaslataik napirendre tűzését. Ebben az esetben az új demokrata kormány gyakorlatilag csak elnöki rendeleteken keresztül kormányozhatott volna, ami természetesen erősen korlátozta volna a hatalmát, lehetőségeit.

Így sem lesz akadálymentes Joe Biden és Kamala Harris kormányzása, de legalább esélyük van arra, hogy a gazdaságpolitikában, a járvány, a válság és a klímaváltozás kezelésében, a szavazati jogok biztosításában és egyéb területeken megvalósítsák a programjukat.

Fotó: ROBYN BECK/AFP

Indulhat a kötéltánc

Talán sosem volt még akora tétje, hogy Georgia államot kik képviselik az USA szenátusában, mint most, amikor a Demokrata Párt csak úgy kerülhetett többségbe, ha mindkét demokrata jelölt, Raphael Warnock és Jon Ossoff is megveri a republikánus ellenfelét. Így, hogy ez sikerült, mindkét pártnak 50-50 szenátora van, és így Kamala Harris szavazatával együtt (mivel az Egyesült Államok alelnöke szavazategyenlőség esetén szavazhat a szenátusban) a demokratáknak 1, azaz egy fős többségben vannak a felsőházban. Mivel az alsóházban, a képviselőházban már eddig is demokrata többség volt, amit sikerült a novemberi választásokon megőrizni (222 demokrata és 211 republikánus képviselő ül majd az alsóházban, ami szintén nagyon vékony többségnek), előállt az a ritka helyzet, hogy a törvényhozás mindkét házában többsége van az elnököt adó pártnak.

Ettől viszont még messze nem biztos, hogy olyan könnyű lesz minden választási programpontot törvénnyé tenni. Ugyan a legnagyobb akadály az egy szavazatos többséggel elhárult, vagyis nem a 78 éves Mitch McConnell, a republikánus szenátorok vezetője dönt arról, hogy mi kerül a szenátus elé és mi nem (márpedig McConnell nagyjából megmondta, hogy ott fogja akadályozni Bident, ahol csak lehet), ez az egy szavazat többség nagyon kevés, bizonyos ügyekben pedig nem is elég.

A demokratáknak három dolog okozhat nehézségeket a jövőben: az obstrukció, a párton belüli ideológiai megosztottság és a hiányzás.

A blokkoló kisebbség

Az amerikai törvényalkotási folyamatnak sajátossága, hogy majdnem minden törvényjavaslat elfogadását viszonylag könnyen minősített többséghez lehet kötni. Az intézmény, ami ezt lehetővé teszi, a filibuster, szenátorok hírhedt obstrukciós fegyvere, ami sok elemző szerint mára gyakorlatilag teljesen diszfunkcióssá tette a szenátust. A filibuster gyakorlatilag az amerikai alkotmányos fejlődés furcsa szövődménye, aminek a lényege az, hogy bár egy javaslat elfogadásához elég az egyszerű többség, a szenátorok háromötödének kell azzal egyetértenie, hogy eleget vitatkoztak az adott javaslatról, és szavazhatnak róla.

Ez azt jelenti, hogy a szenátorok kisebbsége hatékonyan meg tudja akadályozni vagy meg tudja nehezíteni, hogy döntés szülessen egy javaslatról. Ehhez az 1950-es évekig egy képviselőnek addig kellett folyamatosan beszélnie és beszélnie egy javaslat vitájában, amíg már nem volt idő szavazni (ennek a csúcstartója egy rasszista déli demokrata szenátor, Strom Thurmond volt 1957-ben, aki több mint 24 órán át beszélt folyamatosan az ülésteremben, hogy meggátolja a polgárjogi törvények megszavazását). Az 1970-es évek óta viszont már elég az is, ha több szenátor jelzi, hogy ők szeretnék agyonbeszélni a témát.

Mitch McConnell Fotó: Drew Angerer/AFP

Azóta folyamatosan egyre többet használták ki a kisebbségi szenátorok ezt az eszközt, míg 2011-re, Obama elnöksége alatt a republikánusok (Mitch McConnell vezetésével) csúcsra járatták,

azóta pedig gyakorlatilag minden fontosabb döntéshez minősített többség, vagyis 51 helyett 60 szenátor szavazata kell. Ez azt is jelenti, hogy majdnem minden döntéshez szükség van mindkét párt képviselőire, vagyis a mostani új felállásban a demokratáknak legalább kilenc republikánust meg kell győzniük, ha olyan javaslat kerülne napirendre, amelyet a republikánusok valamely csoportja obstruálni akarna.

Egy ideje már vita van arról, hogy meg kellene-e szüntetni a filibustert vagy sem. Egyrészt lassan mindenki érzi, hogy ez nemcsak a demokratikus döntéshozást akadályozó, de egyenesen antidemokratikus eszköz, mert a kisebbség (adott esetben az amerikai szavazók mindössze 11 százalékát képviselő szenátorok) aktívan meg tudja gátolni, hogy a többség akarata teljesüljön. Viszont mindkét párt tudja, hogy kisebbségben nagyon hasznos lehet ez az eszköz, ezért inkább megtartották eddig. Pedig a képviselőházban például már sikerült kiiktatni az ilyen obstrukció lehetőségét. Bizonyos esetekben már a szenátusban is korlátozták, 2013 óta például már nem lehet bírók és kormánytisztviselők kinevezését obstruálni. Vagyis legalább a miniszterei és bírójelöltjei kinevezése miatt nem kell Bidennek izgulnia.

Ezen kívül évente pár alkalommal a szenátus többsége élhet egy reconciliation nevű eszközzel, ami bizonyos költségvetési kérdésekben meggátolja az obstrukciót. Viszont nagyon meg kell válogatni, mikor vetik be ezt az eszközt, mert ezt évente nagyjából egyszer lehet alkalmazni. Éppen ezért a korábbi ciklusokban is csak a legfontosabb ügyekre tartogatták, így fogadták el az amúgy szanaszét obstruált Obamacare bizonyos rendelkezéseit vagy Trump 1500 milliárd dolláros céges adócsökkentő csomagját.

Párton belül sem lesz könnyű

Viszont a demokrata szenátorok szavazatáért is könnyen lehet, hogy meg kell majd küzdeni. Az amerikai törvényhozásban nincs olyanfajta pártfegyelem, mint mondjuk Magyarországon vagy egy normális európai demokráciában, a demokrata szenátorok pedig egy elég széles ideológiai spektrumot fednek le (az Amerikában szélsőbalosnak számító szociáldemokratától a mérsékelt baloldalinak nevezett konzervatív liberálisig), ami miatt komoly viták alakulhatnak ki a párton belül.

Ugyan Joe Biden és Kamala Harris sem tartozik a párt baloldalához, sok gazdaságpolitikai és klímaügyi javaslatuk elképzelhető, hogy már túl meredek lesz a párt mérsékelt szenátorainak, akiknek emiatt jelentősen megnőhet – politológusosan mondva – a zsarolási potenciálja. Az amerikai sajtó leginkább Joe Manchin nyugat-virginiai és Kyrsten Sinema arizónai szenátort emlegeti, mint olyan jobboldali demokratákat, akik útját álhatják az olyan javaslatoknak, amiket konzervatív szavazóik „kommunistának” bélyegezhetnek. Egyes megfigyelők szerint

az 50-50 fős felállás máris a szenátus legnagyobb hatalmú tagjává tette Joe Manchint.Ugyanilyen okból a Manchinnál egy fokkal jobbra, vagyis a republikánusok mérsékelt szárnyán lévő szenátorok, így a Maine államot képviselő Susan Collins és az alaszkai Lisa Murkowski befolyása is megnőhet, hiszen őket is körbe kell majd udvarolnia a demokratáknak a fontosabb szavazások előtt.

Joe Manchin, Nyugat-Virginia demokrata szenátora Fotó: Sarah Silbiger/AFP

Mindez persze rettenetesen irritálja majd a párt egyre erősebb, Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez vezette balszárnyát, várhatóan felerősítve a demokrata belharcokat. Már olyan véleménycikkeket is lehet olvasni, amely szerint Biden igazából jobban járt volna, ha a republikánusok maradnak többségben a szenátusban, mert ugyan akkor garantáltan semmit nem tudott volna elérni, de legalább lehetett volna a republikánusokra mutogatni és a fedő alatt maradtak volna a párton belüli ideológiai konfliktusok.

És még ha minden demokratát sikerült is beállítani a sorba, akkor is megvan a veszélye, hogy egyikük-másikuk valamilyen okból nem tud ott lenni egy szavazáson. Ilyen törékeny többségnél pedig Bidennek és Harrisnek mindenkire szüksége lesz. Nem csoda, hogy a Los Angeles Times például kötéltánchoz hasonlította azt, ami a demokrata kormányra és döntéshozókra vár a következő legalább két évben.

Nagy pénz, nagy vita

Az új, de törékeny demokrata hatalom első tesztje a koronavírus okozta válság kezelése lesz. Az amerikai gazdaságnak szüksége van újabb válságkezelő mentőcsomagra, a kongresszusban viszont már egy ideje komoly viták vannak arról, hogy pontosan mennyi pénzt kellene az amerikai háztartásoknak adni.

A képviselőházban elfogadtak egy családonként 2000 dollárról szóló javaslatot, a szenátus viszont ezt elutasította. A 2000 dolláros csomag a demokrata párt politikusait és szakértőit is megosztja, vannak ugyanis, akik szerint sok olyan család is megkapná a támogatást, akik nincsenek rászorulva, így csak szórná a pénzt az állam. Joe Biden egy ideig nem foglalt állást a vitában, a georgiai választások hajrájában viszont arról beszélt, hogy ha Ossoff és Warnock bekerül a szenátusba, már nem lesz akadálya annak, hogy elfogadják a csomagot. A választások után pedig a szenátus napirendjének új ura, Chuck Schumer is azt mondta a sajtónak, hogy a 2000 dolláros csekkekről döntenek majd először. Viszont a már emlegetett Joe Manchin bejelentette, hogy esze ágában nincs támogatni a 2000 dolláros tervet.

Hogy ez külön törvényként vagy egy nagyobb élénkítő csomag elemeként kerülne majd napirendre, azt egyelőre nem tudni, de már a januári választások előtt is azzal számoltak a gazdasági szakértők, hogy

ha a szenátusban is többségbe kerülnek a demokraták, akkor nagy költségvetési költekezésre lehet számítani. A Merril Lynch bank vezető közgazdásza például már azt számolgatta a szerdai választás után, hogy ha még ezer milliárd dollárt megszavaznának a válság kezelésére, azzal 2021-ben közel 6 százalékra lehetne tornázni az éves GDP-növekedést. De nemcsak rövid távon ígért Biden nagyobb költekezést, a választási programjában 10 év alatt 73 ezer milliárd dollár elköltésére tett javaslatot infrastrukturális beruházásokra, zöld energiára, az egészségbiztosítás kiterjesztésére, mindenki számára elérhető óvodák, ingyenes felsőoktatási opciók kiépítésére és lakásvásárlás vagy -bérlés támogatására. A nagy költségvetési hiány kialakítása, még akkor is, ha hosszabb távon fejleszti a gazdaságot, nagyon nehezen megy át demokrata párt jobbszárnyához tartozó politikusokon (bár egyre inkább mainstream elképzelésnek számít a gazdaságpolitikában), így valószínűleg kompromisszumokat kell majd kötni a gazdaságpolitikában.

Szintén nagy kérdés, hogy mit lehet majd elérni a klímaváltozással és zöld átállással kapcsolatban. A Green New Deal a demokrata elnökjelöltek kampányának slágertémája volt, még ha mindenki mást is értett rajta. Viszont mindegyik változat átfogó reformprogramot jelentett, amely jelentős állami beruházásokkal úgy igyekszik fenntarthatóvá tenni az amerikai gazdaságot, hogy közben számos munkahelyet is teremt, hasonlóan Roosevelt elnök New Deal programjához, ami kihúzta Amerikát a 29-33-as világválságból. Bár magát a Green New Deal kifejezést kissé megkoptatta már a jobboldali, mivel egyfajta kommunista hatalomátvétellel kezdte azonosítani, így Biden már nem is feltétlenül hívja így a klímaprogramját. Mindenesetre

a programjában szerepel egy 2000 milliárd dolláros fenntarthatósági csomag, amely 2035-re az áramellátást, 2050-re pedig az egész amerikai gazdaságot karbonsemlegessé tenné. Bár egy ilyen csomag elfogadásának az esélye a demokrata többségű szenátusban nullánál valamivel nagyobb, a republikánus obstrukció szinte garantált. Persze a demokrata szenátorok megpróbálhatnák elhasználni erre az egyik filibustert törlő kártyájukat, de a mérsékelt demokraták miatt még így is óriási vitákat szülhet majd egy ambiciózusabb javaslat. Környezetvédők ezért már előre aggódnak, hogy a demokraták inkább igyekeznek majd valamilyen kompromisszummal előállni, amihez még akár republikánus szavazatokat is lehetne szerezni, ami cserébe nem lenne elég ahhoz, hogy a szélsőséges éghajlatváltozást elkerülhető legyen.

Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez követeli a Green New Dealt. Fotó: CHIP SOMODEVILLA/AFP

Biden programja persze nem csak költené a pénzt, de az adórendszerhez is hozzányúlna. Bár ez megnyugtathatná a költségvetési hiány miatt aggódókat, valószínűleg ezt is utálni fogja a jobboldal a demokrata párton belül és kívül is. Biden terve ugyanis az, 4000 milliárd dollárral növeli az amerikai állam bevételeit a következő évtizedben. Ezt részben úgy érné el, hogy nagyrészt visszacsinálná a Trump kormánya által 2017-ben bevezetett adócsökkentéseket, vagyis növelné a vállalatok és az évi 400 ezer dollárnál nagyobb jövedelműek adóját, emellett jobban megadóztatná az olyan, gazdagabbakra jellemző és jelenleg nagyon kedvezményesen adózó jövedelmi formákat, mint a pénzügyi befektetéseken keresett vagyon. Ez megintcsak egy olyan téma, amiben meg kell majd harcolni a mérsékelt demokrata szenátorokkal és a republikánusokkal, már ha Biden elnökként is komolyan gondolja az adóreformot.

Szavazás a szavazásról

De nemcsak gazdasági ügyekben lehet nagy vitákra vagy nagy kompromisszumokra számítani. Biden és a demokraták programjának fontos eleme volt az, hogy visszavonják Trump bevándorlást korlátozó és bevándorlók ellen diszkrimináló lépéseit (bár ezek nagy részét elnöki rendeletekkel is meg lehet oldani), és újraszabályozzák az amerikai bevándorlási rendszert. Ugyanilyen fontos pont, nem utolsó sorban a Demokrata Párt hosszútávú politikai túlélése szempontjából a szavazati jogok reformja. A képviselőházban már egy ideje többségben lévő demokraták több olyan javaslatot is megszavaztak már, amelyek elhárítanának sok amerikai szavazó elé görgetett akadályt, például automatikussá tenné a szavazók regisztrációját és korlátozná az államokat abban, hogy a saját (jellemzően etnikái kisebbségekhez tartozó) polgáraik szavazati jogát korlátozza. Ezek viszont a republikánus többségű szenátuson nem mentek át.

Nem titok, hogy a republikánus párt állami szinten már jó ideje különböző trükkökkel igyekszik, hogy megnehezíteni elsősorban a tipikusan nem rájuk szavazó feketék és latinók szavazhassanak, az ilyen intézkedések pedig még jobban felértékelik az inkább republikánus kisvárosi fehérek szavazatait. És bár nehezen eladható egy demokráciában amellett érvelni, hogy a szavazati jogok garantálása nem jó ötlet, a Kongresszus republikánus szenátorai és képviselői azon az alapon szokták támadni ezeket a javaslatokat, hogy azokkal a szövetségi állam beleszól a választások feltételeit meghatározó államok dolgába (igaz a republikánusok is addig szerették, hogy az államoknak nagy autonómiája van a választások lebonyolításában, amíg az nem ment az érdekeikkel szembe, például a levélszavazatok elfogadásával kapcsolatban. Stop the count, ugye). Ezzel az érveléssel pedig továbbra is gáncsolni próbálják majd a republikánusok számára halálos szavazati jogi reformokat.

Biden ambiciózus terveiből így várhatóan csak jelentős hígítás és hosszú, pártok közötti és párton belüli viták után lehet majd bármilyen törvény. Igaz Biden a kampány alatt is folyamatosan egyfajta kettős beszédet folytatott, egyszerre beszélt arról, hogy mennyire sürgős gyorsan határozott és átfogó reformokat végrehajtani, és arról, hogy amennyire csak lehet, együtt akar működni a republikánusokkal és kompromisszumra törekszik. Azt majd meglátjuk, hogy ezek közül az ellentmondó törekvések közül melyik lesz erősebb és hogy sikerül-e látványos eredményeket elérnie a Demokrata Pártnak a mindkét házban elért többségével, vagy csupán azt tudják majd megmutatni, hogy a republikánusok még kisebbségben is foglyul tudják ejteni a törvényhozást, és hogy a pártokon belül legalább akkora ellentétek és konfliktusok vannak, mint azok között.